Konferenciázók

Előadó I:
A "nagy öreg" elméleti szakember aki életében nem dolgozott a szakterülete alkalmazásaival. Mivel azonban éjjel nappal a szakirodalmat bújja és rendszeresen publikál, szakmája nagy szakértőjének számít és minden kisebb nagyobb konferenciára meghívják. Mindenhol jegyzetel, folyamatosan frissíti az előadását, ennek köszönhetően csak nagyon kevesen veszik észre, hogy ma is ugyanazt mondja mint tíz évvel ezelőtt; az álmait. Hogy hova fog eljutni a szakma 20 év múlva. Széles gesztusokkal festi fel a jövőt, az írásvetítő felülete szűk neki, hosszú pálcával, újabban lézer-mutatóval a vetítővásznon követi a grafikonjai vonalát. Mivel rendszeresen idéz a publikációiból, mindig túllépi a számára megszabott időt, de ezt soha nem veszi észre. Sőt, még gyakran az sem tűnik fel neki, hogy rajta kívül mások is vannak a teremben.

Előadó II:
Általában beosztott kutatóként dolgozik, nagyon megtisztelve érzi magát ha néha meghívják előadást tartani. Gondosan készül, hatalmas köteg jegyzettel érkezik. Elfehéredett ujjakkal kapaszkodik az iratcsomóba, hosszan köszörüli a torkát mielőtt beszélni kezd. Azonnal össze is kuszálódnak a gondolatai, még görcsösebben kapaszkodik a jegyzeteibe, makogva olvas. Gyakran felnéz a papírokból és ellenőrzi hogy figyelnek-e rá. Mélységesen elkeseríti ha nem, ilyenkor egyre jobban zavarba jön, gyakran el is vörösödik. Az időkorlátot általában betartja, de mivel egy csomó mindent nem tudott elmondani, a befejezésnél ujjait tördelve mondja, hogy "akinek esetleg kérdése lenne, annak a szünetben, szóval szívesen ... izé, áll a rendelkezésére." Szünetben aztán zavartan álldogál a dobogó mellett és nagyon boldog, ha valaki tényleg kérdez tőle valami értelmeset.

Előadó III:
A fiatal, külföldön tanult szakember aki laptoppal és CD-vel érkezik a konferenciára. Az I. típusú előadóhoz hasonlóan ő is széles gesztusokkal beszél, az különbözteti meg a nagy öregtől, hogy ő a bonyolultabb gondolatokat angolul mondja ki és gyakran keresi a mondanivalójának legmegfelelőbb magyar szavakat. A legtöbbször persze nem találja. Mivel nagyon szeret elmerülni a saját részterülete finomságaiban, az időkorlátot csak úgy tudja betartani, ha az előadás utolsó felében bizonyos diákat átugrik. Fontoskodva be is jelenti, hogy ezt a 'szlájdot' éppen csak megmutatja, idő hiányában nem tud róla beszélni 'inditélsz'. Az utolsó másfél percben szinte csak lapoz.

Hallgató I:
Nagyon szeret konferenciákra járni. Na nem mintha érdekelnék az ott elhangzottak, azzal egyáltalán nem törődik. Az előadásokat majd elolvassa a katalógusban, már ha kiadják a szervezők. Ha nem, az sem baj, szerinte nem ez a lényeg, hanem a kapcsolatépítés. A plenáris üléseket végigbóbiskolja, már ha egyáltalán beül. A szünetekben viszont elemében van, mindenkinek bemutatkozik, mindnekivel névjegyet cserél. Délutánra, a szekcióülésekre lendül igazán formába, hozzászól, hosszan és részletesen beszél a kedvenc témájáról. Gyakran még azt sem veszi észre, hogy a szekcióülés nem is azzal a témával foglalkozik.

Hallgató II:
A főnökét helyettesíti. Élete nagy lehetősége ez a kiküldetés, a főnök biztos ki akarja próbálni a képességeit. Nagyon figyel, egyfolytában jegyzetel és minden létező prospektust, katalógust begyüjt. Már hazafelé, a vonaton elkezdi fogalmazni a beszámolóját.

Hallgató III:
Ő is a főnökét helyettesíti, de az előző típussal ellentétben ő egyfajta jutalomszabadságként kapta a kiküldetést. Reggel természetesen beregisztrál, eszik pár tucat pogácsát, megiszik két csésze kávét. A plenáris ülésen a legutolsó sorban ül és keresztrejtvényt fejt vagy sms-eket ír. Jóízűen beebédel, sokat eszik, mindenből kétszer szed, hogy estig kibírja. Ebéd után azonnal lelép, hosszú listája van a bevásárolnivalókról.

Hallgató IV:
Ő az, aki előadónak született, de valamilyen oknál fogva hallgató maradt. Szinte csak azért jár konferenciákra, hogy megállapíthassa; csupa tehetségtelen kretén trónol a szakma csúcsain, egyik sem ér egy hajítófát sem, ostoba, kapzsi alakok mind, akik elfoglalták előle a jó pozíciókat.

Az előadóknak és hallgatóknak a fent ismertetetteken kívül is még sok típusa, sőt, altípusai vannak. Bevallhatnám, hogy sem a konferenciázási tapasztalatom, sem az íráskészségem nem elegendő a finomságok ábrázolására, de én nem teszek ilyet. Ehelyett a jól bevált kifogáshoz folyamodom: hulla fáradt vagyok, most ennyi tellett tőlem.

Illetve, a konferenciáknak van még egy nagyon fontos résztvevője. Ő a legmagányosabb, belőle mindig egyetlen van;

a jeltolmács:
Reggel üdén, frissen kezd. Nagyon lelkiismeretes és tapintatos, soha nem fordítja le az ööÖÖööö-ket, az izéket, a magyarul kiejtett angol szavakat. Napi nyolc órán keresztül áll egy sarokban és fordít, miközben fogalma sincs arról, hogy egyáltalán van-e a hallgatók között siket. Délben a legtávolabbi sarokba húzódik a szendvicsével, ebéd után kissé sápadtan, szobáról-szobára jár és minden szekcióülésen fordít egy órát. A nap végére halottsápadt, feldagad a bokája és még mindig fogalma sincs arról, hogy volt-e a konferencián egyetlen ember, aki értette őt.