:-) Szépjónapot!
Húsvét van.
Pénteken halleves, sonkaáztatás és ablakpucolás.
Szombaton tojásos galuska fejes salátával, sonkafőzés és kirándulás.
Vasárnap sonka tormás céklával és borozás.
Hétfőn pedig sonkával, tojással rakott spárga és Parsifal.
Így megy ez nyárskispolgáréknál.
Évek óta mindig olyan bérletet veszek amiben benne van a Parsifál - és mindig a húsvét hétfői előadás. Tavaly voltam olyan szerencsés, hogy egy évenbelül kétszer is láthattam; húsvétkor az Operaházban és nyár elején a MüPa-ban. Ez utóbbi életem egyik legemlékezetesebb operaélménye volt.

De nézzük, át tudok-e valamit adni ebből a rajongásból az Tisztelt Olvasónak:

A Parsifalt -Wagner utolsó művét- a zeneszerző halála előtt egy évvel, 1882. július 26-án mutatták be. Ezt a gyönyörű. misztikus operát kifejezetten a bayreuthi Festspielhaus béli előadásra szánta a mester, a szerzői jogok lejártáig nem is adták elő máshol. Szerencsére ma már közkincs a darab, a világon mindenhol játsszák (már persze ahol össze tudják szedni hozzá a megfelelő énekeseket), rengeteg felvétele van és ezek egy része a youtube-nak köszönhetően bárkinek hozzáférhető és 5-10 perces adagokban élvezhető.


I. felvonás

(Először halgassuk meg, hogyan vezényli Baremboim a nyitányt. Érdemes figyelni a dallamot, a későbbiekben sok motívumot fel lehet majd ismerni.)


Világtól elzárt, távoli hegytetõn épült templomban ereklyét õriz egy lovagi közösség: a Grált. Az utolsó vacsora kelyhe volt az egykor, s Jézus vére is ebbe csorgott a keresztrõl. Csodatevõ ereje tartja fönn a lovagok létét, amíg áldásában idõrõl idõre részesülnek. A rend királya, Amfortas számára azonban a kehely felmutatásának szertartása - kínzó fájdalommal járó, vezeklõ kötelesség. A legtisztábbak, bûntelenek rendjének feje - bûnös. Harcba indult egykor a varázsló Klingsor ellen, aki kastélya bûvös kertjében a szerelmi vágy erejével, csábos szépségû leányok vonzásával térít el arra tévedõ Grál-lovagokat a tiszta erény, a hit útjáról. Amfortas, aki a varázst megtörni, leküzdeni indult oda, maga is áldozatul esett a testiség, a nemiség csábításának. Így Klingsor hatalmat nyert rajta, elragadta fegyverét, a Grál szent lándzsáját, és megsebezte vele. Ezt a sebet csak ugyanennek a szent lándzsának az érintése gyógyíthatja - ha egyszer visszakerül ellensége kezébõl a Grál-rend birtokába. Egy öreg Grál-lovag, Gurnemanz beszéli ezt a régi történetet a rend ifjú apródainak.
(A Gurnemanzt éneklő Robert Lloyd személyében újabb szívszerelmet találtam - vannak néhányan, de nincs mit tenni, nagy az én szívem, sokan elférnek benne. Egyébként bár Parsifal az opera címe, de a legtöbbet Gurnemanz énekel benne. Talán a legnehezebb basszus szerep a világon. Vezényel: Armin Jordan, 1982.)

A szenvedõ királyt eközben enyhítõ fürdõre vezetik kísérõi a közeli tóhoz. Egy titokzatos, feldúlt külsejû, egzaltált szavú nõ balzsamot hozott Amfortasnak messzi földrõl. Jól ismerik itt Kundryt. Gyakran jár erre, segít, hírt visz és hoz, ha a Grál lovagjai valahol távol harcolnak az igaz ügyért, de rejtélyesen eltûnik olykor, s ezek a baj, a csapások napjai a Grál országában. Távol volt akkor... Amfortas elbukásakor is. Gyógyírja most enyhítette a király fájdalmát... Gurnemanz befejezi elbeszélését. Égi hang jósolta Amfortasnak egykor: "A részvét bölcse, a balga szent..." lesz a kiválasztott küldött, aki visszaszerzi a szent lándzsát a bûn kezébõl... Ekkor izgatott zaj támad. Nyíllal elejtett hattyú teste hull alá. Egyszerû öltözetû, erdõn-mezõn élõ ifjú a vétkes. Gurnemanz szelíd szóval beláttatja vele tette durvaságát: ezen a tájon a védtelen állat élete is szent... A fiú könnyezve töri ketté íját. Semmit sem tud saját kilétérõl, még a nevét sem, csak anyjáét: Herzeleide. Õ maga egyszer fényes lovas daliák nyomába eredt, elszakadt az anyai háztól s a visszautat nem találja többé. Egyszerre felfigyel Kundry, mert õ többet tud: a fiú apja vitézi harcban esett el, s Herzeleide, hogy óvja fiát, a világtól elzárva nevelte fel. A fiú eltûntével aztán az anya belehalt bánatába... Az ifjú, kitörõ fájdalmában, a hírhozóra támadna, ha Gurnemanz meg nem fékezné. Kundry pedig - különös, görcsös-eksztatikus vergõdésben, valami rejtélyes, transzszerû álomba zuhan.
(Énekel: R.Golgberg, Y. Minton & R. LLoyd, vezényel: Armin Jordan 1982.)

Reménytkeltõ gondolat ébred Gurnemanzban. Erre - Monsalvat hegyére - bûnös ember nem találhatja az utat... Az ismeretlen, a világ minden dolgában oly járatlan-tudatlan ifjút - az áttûnõ, elváltozó tájon át - a Grál-templomba vezeti: legyen tanúja az úrvacsora-szertartásnak.
(A szertartásra hívó harangszóra tessenek figyelni, ez a MüPa kitűnő akusztikájú termében úgy hangzott, hogy libabőrös lettem. Vezényel: Wolfgang Wagner. Gurnemanz: Hans Sotin, Parsifal: Poul Elming. Bayreuth, 1990-es évek vége.)

Nemcsak az egybegyûlõ lovagok, egy távoli, síri hang is a szent kehely felmutatását követeli: Titurel, Amfortas apja, a rendalapító király szava. Õt kivételes, halálon túli létében már csak a Grál meg-megújuló kegyelme élteti... Amfortas megrázó, megkínzott könyörgésben szeretné elhárítani magától az áldozatbemutatás tisztét. Halála váltsa meg inkább a közösséget az õ bûne terhétõl... Tudnia kell: nincs még feloldva vezeklése alól. Fájdalomtól elgyötörve emeli társai felé a fényben felizzó Grál-serleget. Majd kihuny a fény, az üdvben újra részesült lovagok elvonulnak. Gurnemanz a dermedten álló ifjú jövevényhez fordul: érti-e, tudja-e, mit látott? Nincs válasz. Az öreg lovag csalódottan és ingerülten útjára küldi vendégét.



II. felvonás

Klingsor varázsvárában félelmetes magabiztossággal várja csábító erõi új áldozatának közeledtét. Itt éled iménti, létet-alakot cserélõ transzállapotából Kundry. Most Klingsor varázsának eszközeként kell cselekednie, mert Klingsor ismeri õt, mint a megrontó érzéki vonzás (õsidõk óta nevét, személyiségét váltó) örök démonát. A tudatlanság tiszta hõsét kell most elcsábítania, minden másnál nehezebb feladat lesz ez! Kundry tiltakozna átkos küldetése ellen, de engednie kell. Klingsornak hatalma van fölötte: a varázsló rég megfosztotta magát férfi voltától, hogy asszonyi vonzás ne hathasson rá - még a bárki más számára ellenállhatatlan Kundryé sem.
(Kundry (Waltraud Meier) eddigre már olyan, mint egy minden akaraterejtől megfosztott, kábítószerekkel kezelt prostituált. Semmi örömöt nem talál abban hogy férfiakat csábítson el, de önerejéből nem tud szabadulni a gonosz Klingsor (Tom Fox) hatalma alól. Vezényel: Kent Nagano 2004. Baden Baden)

Fékezhetetlen támadó hágott át a vár kertjének falán, a védõ vitézeket elûzte, megsebesítette... A Grál-templom táján látott tudatlan ifjúra ismerünk benne.
A kert virágai közt elvegyült, szinte virágokká vált csodaszép leányok látványa vonzotta ide. Érzéki zsongású, bûvölõ énekük, táncuk fogja körül az ámuldozót, az õ számára a szépség tiszta öröme, játéka mindez...
(Hát kérem, ebben a rendezésben a csábítás új értelmet nyer. Nekem speciel az a -minden valószínűség szerint a '80-as évek német szoftpornóin nevelkedett- szeretőm jutott az eszembe akinek ugyan csak félig állt fel, de ezt egy igen intenzív "gut, gut" nyögdécseléssel próbálta leplezni. Vajmi kevés sikerrel. Kétségtelen, hogy egyedül, a tévé előtt könyebb. Énekel: Poul Elming és Waltraud Meier, vezényel: Daniel Barenboim Staatskapelle Berlin 1993.)

S ekkor halk szólítás állítja meg, eddig ki nem mondott név: Parsifal! A kavargó körbõl Kundry tündérszéppé vált alakja tûnik elõ, a ,,viráglányok" szétoszlanak. A fiúban anyai szó emlékét ébreszti az elfeledett név. És anyja emlékérõl beszél neki Kundry is, harcban elesett apjáról, az õ gyermekségérõl, amirõl mindent tud. Nevét ,,tiszta balga"-ként fordítja le. Balgaságára eszmél rá a fiú, hiszen elhagyta, már-már elfeledte anyját... Kundry vigasztalón, lágyan magához vonja és - úgymond - a haldokló anya búcsúcsókját adja ... a szerelem elsõ csókjában. "Amfortas! A seb! a szívemben ég!" - kiált fel Parsifal, kétségbeesett, megrázó felismeréssel. A szerelem elsõ ízlelése annak a szenvedésnek emlékezõ megértõjévé tette, amelynek tanúja volt. Az érzéki vágy egyetlen átélt jele - tudójává tette az emberi szenvedés, bûn és tisztaság útjainak. Ott, a Grál-templomban minden - Amfortas fájdalma, a kehely tisztulást, üdvöt árasztó fénye - a maga küldetése parancsaként idézõdik fel most benne. A pillanatra megismert vágy is égeti, mégis elutasítja a szerelemmel közeledõ Kundryt: Amfortas elbuktatójára ismer benne.
(Érdemes figyelni Kundryra; egy ilyen hirtelen visszautasítástól minden nő fúriává változna. Ő nem, ő boldog mert tudja, hogy Parsifal megőrízte az ártatlanságát és így megválthatja őt. Kundry felülemelkedett önmagán és lerázta magáról Klingsor és a saját hiúsága igáját. Parsifal: Siegfried Jerusalem, Kundry: Waltraud Meier, vezényel: James Levine)

Pedig feloldásra szoruló szenvedõ ez a nõ is. Örökös bûnhõdés, átok rajta az érzéki csábítás emésztõ kényszere. Tanúja volt egykor - egy korábbi létében - a minden emberért vállalt szenvedésnek - és kikacagta! És tudja: ha bárki férfi egyszer ellenáll csábításának, az meg is váltja átkától. Mégsem tud másra vágyni, mint a szerelemben, a kéjben való feloldódásra, ha az örök kárhozat árán is. Parsifal elõtt most már világos a cél: Amfortasra kell újra rátalálnia, ehhez kér segítséget a nõtõl. Az eltaszított, és szenvedélyét leküzdeni képtelen Kundry azonban elátkozza a hõs útját: tévelygéssel, bolyongással, célba soha-nem-találásával... Klingsor a varázserejû lándzsát hajítja az ifjú felé. Az lebegve áll meg Parsifal feje fölött. Õ a kereszt jelét írja le vele - és a rontás vára összeomlik, a bûvös kert pusztasággá hervad. "Tudod, hol találhatsz rám!" - szól Kundryhoz, és a Grál szent lándzsájával kezében útnak indul.



III. felvonás

Éled a Grál-templom tája: tavaszodik. Az elaggott Gurnemanz egy bokor rejtekén az önkívületébõl eszmélõ Kundryra lel. A nõ arcán - sem a régi, feldúlt vadság, sem érzéki-csábító vonzás... valami új: megtisztult, egyszerû alázat. Egyetlen szava, kívánsága van csak: ,,szolgálni..." De nincs miben segítenie. A Grál-rend teendõi - kívül, a világban - elsorvadóban vannak.
A csüggedt lovagok egy ideje - Amfortas utolsó Grál-áldozása óta - nem járják többé igazakat, ártatlanokat segítõ harcos útjaikat. Páncélos, fegyveres, zárt sisakrostélyú lovag közeledik az erdõ felõl. Gurnemanz felfigyel: fegyverben járni, ezen a megszentelt tájon, s épp nagypéntek reggelén?! Inti az ismeretlen jövevényt a hely és a nap szentségére - s az némán teszi le maga elé páncélját, sisakját felnyitva imára térdel földbe szúrt lándzsája elõtt. Gurnemanz felismeri a valaha erre járt hattyúölõ ifjút... - és a megváltás elérkezett óráját: a Grál szent fegyvere tért haza. Parsifal küzdelmes, átoksújtotta bolyongása véget ért. Az õsz Grál-lovag lefesti elõtte a Rend nyomorúságát: Amfortas képtelen leküzdeni gyötrelmeit, az ifjú ittjárta óta nem mutat be többé áldozatot. Éppen mára - az agg Titurel gyászszertartására - ígérte meg, még egyszer, utoljára... De ez már a feloldozást hozó ifjú hõs tiszte lesz, akinek Kundry megmossa lábát, s akit a Grál legöregebb harcosa a Rend új királyává szentel.
A minden szexuális vonzerejétől és életkedvétől megfosztott Kundry egyet tehet csak: szolgál. Nagyon szép jelenet, megmossa és a hajával megszárogatja Parsifal lábát - pont úgy, mint annak idején Mária-Magdolna Jézusét. Ebben a felvonásban Kundry -a "szolgálni, szolgálni" inkább öntudatlan hörgést mint éneklést kivéve- már meg sem szólal. Parsifalt ki más énekelné mint Palcido Domingo. Rengeteg felvétel van tőle a neten, méltán népszerű, csodás hangja van és kitűnő jellemábrázoló is. Gurnemaz-t a kiváló Matti Salminem énekli. Tavaly volt szerencsém hallani őt a MüPa béli előadásban - a hangja még mindig ugyanilyen gyönyörű. És tessenek figyelni a zenére, erre a bensőséges, meditatív varázslatra.

Ideje indulniuk most a szertartásra, Amfortas megváltására - csak a virulásnak indult természet szépsége tartja fogva még egy percre Parsifalt. Nagypéntek varázsa nem a gyászra, szenvedésre emlékezteti a világot - a csírázó, megújuló életre... A fejét meghajtó, megszabadultan felzokogó Kundryt (aki ,,sírni soha nem tudott"!) Parsifal - tisztében elsõ tetteként - a keresztségben részesíti. Zordabb, könyörtelenebb kép fogad a Grál-szentély belsejében. Megrendült gyászban, küldetésük összeomlása, vége tudatában gyülekeznek a lovagok alapító mesterük, Titurel koporsója körül.
(Ez kérem egy elég súlyos jelenet, nagy viharokat kavarhatott ez a fajta kereszténység-felfogás. Vezényel: Jordan P. Syberberg)

S a bûntudatban vergõdõ, megkínzott Amfortas most is ellenállna még tiszte megígért, utolsó teljesítésének, társai kezétõl-kardjától kéri inkább a feloldozó halált. De - sebét csak az a fegyver gyógyíthatja, amely ütötte - hirdeti egy tiszta fényû hang. Parsifal a szent lándzsa hegyével érinti Amfortas sebét - s az fájdalmától, bûnétõl szabadultan tekint fel új királyára. A Grál-kehely a tiszta lelkû hõs, Parsifal kezébõl hinti áldását a hit lovagjaira.
(Egy klasszikus, meglehetősen hatásvadász rendezés. Ez mondjuk így helyes, ilyen lehet a megváltás, a megszabadulás, az őszinte megtisztulás. Parsifal: Placido Domingo, vezényel: Valery Gergiev, Kijev)

És ha már különböző rendezések, akkor legyen itt ugyanez a jelenet mégegyszer, csak ezúttal Siegfried Jerusalemmel mint Parsifal. A katarzisból soha nem elég. Metropoliten, 1992.



---------------------------------------------------------
A posztban Sólyom György szövegét egészítettem ki - kábé 3-4 órai munkával. Úgy látszik ez is a húsvéti program része és mi tagadás, pont olyan élvezetes elfoglaltság volt mint mondjuk a sonkafőzés. És közben legalább kipihentem a mai 30 ablakot és néhány száz négyzetméter szőnyeget. Közben megfőtt a sonka is és kimosódott két adagnyi ruha. Ezek mondjuk aligha elengedhetetlen tartozékai a húsvétnak, de ez van.
Már alig várom a hétfőt, hogy teljes egészében meghallgathassam ezt a csodaszép operát.