:-)) Szépjóestét!
Nagyon jó darab az Az ügynök halála. Tényleg szenzációs. Bulvárdarab, kispolgárok drámája, manapság 120 részes szappanoperát írnának belőle. Miller két felvonásba sűrítette bele, üt is, minden szónak súlya van. Ráadásul az a fajta színház, ami ötven éve is aktuális volt, most is az, és sajnos még kétszáz év múlva is az lesz. Remekmű. Azon meg őszintén meglepődtem, hogy Bodrogi milyen jó szinész. Az én emlékeimben úgy maradt meg, hogy Hernádi fehér patikusköpenybe bujtatott csöcsei mögé próbálja rejteni a liluló fejét, mert beleröhögött a saját -meglehetősen lapos- poénjába. Szóval, nem kerestem a darabokat, amikben játszott.
Hanem, ez az ember remek színész. Visszafogott, a méltósága romjaiba kapaszkodó, az álmai cserepeit összerakni próbáló, tényleg jó a szerepben.
Egy komoly baja van az előadásnak: én az első emeleten ültem, közvetlenül a szinpad fölötti páholyban, de alig értettem a szöveget. Vagy a színház akusztikája rossz (a földszinten még nem tapasztaltam ilyesmit), vagy ebben a konkrét előadásban kéne a szinészeket hangosítani.
Hozzátenném még, hogy Kentaurtól többet vártam volna, minthogy gigantikus díszletekkel, emeletnyi ebédlőasztallal és öt méteres hűtővel akarja a számba rágni az ember kicsiségét és törékenységét. Tudom én azt magamtól is, ha meg mégse, Miller és Bodrogi együtt megérteti velem. Teljesen fölösleges a díszlettervezőnek is ezt sulykolni, így már nagyon erőltetett.
Más:
majdnem lekéstem az előadást. A Nyugatinál átszálltam a villamosra és óhatatlanul is odapillantottam a hanuka-ünnepség felé. Hirtelen nem is tudtam, hogy röhögjek vagy felháborodjak; bugi-vugi klezmer szólt, a nyolcvanas évek diszkóritmusában, eleketromos orgonán.
Én nem értem, miért csinálják ezt a zenével.
Nekem már a "klasszikusok popritmusban" is sok volt, Kléjderman sűrű szirupba fojtott futamaitól meg egyenesen a falat kapartam. Mostanában köldökig dekoltált, világszép zongoristanő bűvöli a tüllfelhőre állított, lila és narancssárga alkonyfényel megvilágított zongorát, de az ő kazettáit legalább nem kapom ajándékba és a rádióban sem erőltetik a felvételeit.
Abba is belenyugodtam, hogy a lakodalmas rokkot nem kerülhettük el; a magyar nótába születése pillanatától volt kódolva a giccsesedés; aki nem tudja a cigányzenészek virtuóz játékát leutánozni, az poposít. Lehet, hogy a klezmert is ezért kell így meggyalázni? Ha nem tudjuk megfelelő virtuozitással művelni, hát akkor rántsuk le a saját szinvonalunkra?
De az is lehet, hogy az embereknek a jól megrágott, összenyálazott, előemésztett zene kell.
Kár.
Megyek tanulni.
Jaj.
Nagyon jó darab az Az ügynök halála. Tényleg szenzációs. Bulvárdarab, kispolgárok drámája, manapság 120 részes szappanoperát írnának belőle. Miller két felvonásba sűrítette bele, üt is, minden szónak súlya van. Ráadásul az a fajta színház, ami ötven éve is aktuális volt, most is az, és sajnos még kétszáz év múlva is az lesz. Remekmű. Azon meg őszintén meglepődtem, hogy Bodrogi milyen jó szinész. Az én emlékeimben úgy maradt meg, hogy Hernádi fehér patikusköpenybe bujtatott csöcsei mögé próbálja rejteni a liluló fejét, mert beleröhögött a saját -meglehetősen lapos- poénjába. Szóval, nem kerestem a darabokat, amikben játszott.
Hanem, ez az ember remek színész. Visszafogott, a méltósága romjaiba kapaszkodó, az álmai cserepeit összerakni próbáló, tényleg jó a szerepben.
Egy komoly baja van az előadásnak: én az első emeleten ültem, közvetlenül a szinpad fölötti páholyban, de alig értettem a szöveget. Vagy a színház akusztikája rossz (a földszinten még nem tapasztaltam ilyesmit), vagy ebben a konkrét előadásban kéne a szinészeket hangosítani.
Hozzátenném még, hogy Kentaurtól többet vártam volna, minthogy gigantikus díszletekkel, emeletnyi ebédlőasztallal és öt méteres hűtővel akarja a számba rágni az ember kicsiségét és törékenységét. Tudom én azt magamtól is, ha meg mégse, Miller és Bodrogi együtt megérteti velem. Teljesen fölösleges a díszlettervezőnek is ezt sulykolni, így már nagyon erőltetett.
Más:
majdnem lekéstem az előadást. A Nyugatinál átszálltam a villamosra és óhatatlanul is odapillantottam a hanuka-ünnepség felé. Hirtelen nem is tudtam, hogy röhögjek vagy felháborodjak; bugi-vugi klezmer szólt, a nyolcvanas évek diszkóritmusában, eleketromos orgonán.
Én nem értem, miért csinálják ezt a zenével.
Nekem már a "klasszikusok popritmusban" is sok volt, Kléjderman sűrű szirupba fojtott futamaitól meg egyenesen a falat kapartam. Mostanában köldökig dekoltált, világszép zongoristanő bűvöli a tüllfelhőre állított, lila és narancssárga alkonyfényel megvilágított zongorát, de az ő kazettáit legalább nem kapom ajándékba és a rádióban sem erőltetik a felvételeit.
Abba is belenyugodtam, hogy a lakodalmas rokkot nem kerülhettük el; a magyar nótába születése pillanatától volt kódolva a giccsesedés; aki nem tudja a cigányzenészek virtuóz játékát leutánozni, az poposít. Lehet, hogy a klezmert is ezért kell így meggyalázni? Ha nem tudjuk megfelelő virtuozitással művelni, hát akkor rántsuk le a saját szinvonalunkra?
De az is lehet, hogy az embereknek a jól megrágott, összenyálazott, előemésztett zene kell.
Kár.
Megyek tanulni.
Jaj.
0 Comments:
Megjegyzés küldése
<< Home