:-) Szépjóestét!
Hulla fáradt vagyok, egyre rosszabbul bírom a csütörtököket.
Jól indult pedig a reggel, az Árpád híd előtt mellém vágódott egy nagyon fiatal, nagyon mokány, nagyon szép mosolyú srác. Kezétcsókolommal köszönt, jól megnézte alattam a bringát és közölte, hogy megismer, szoktunk találkozni. Mondtam lehet, én még csak két hete járok ezen az útvonalon, egyelőre örülök hogy élek, nem igazán nézegetek magam körül. Azt kérdezte még, megyek-e 22-én. Mondtam valószínű, feltéve ha nem csütörtökre esik, de nem, az idén péntekre, úgyhogy ott leszek. Ennyi volt a párbeszéd, már ott is hagyott, szinte állva maradtam a placcon. Ha legközelebb találkozunk, megnézem hogy van-e a bringáján magassági kormány.
Egészen elöntötte a szívemet valami jóleső melegség - valami akolmeleg féleség.
Annyira különbözőek vagyunk, én, a leamortizált, negyvenes, nagyseggű háziasszony a fotel-nyergű trekkingemmel, mackóalsóban izzadva, ő meg, a fiatal, kirobbanó kondicióban lévő fiú a 21 vagy inkább több sebességes géppel. Annyi a közös, hogy mind a kettőnk alatt két kerék van, és ez elég ahhoz, hogy együvé tartozónak érezhessük magunkat.
Elég ahhoz, hogy átjárjon valami akolmeleg.
Már a Margit hidat is elhagytam, amikor az eszembe jutott, hogy már legalább százszor megfogadtam, hogy az életben többet semmiféle akolhoz nem fogok tartozni, tessenek engemet békén hagyni a mindenféle szívmelengető akciókkal, nem bírom már én a hőmérsékleti ingadozásokat.
Azért 22-én persze ott leszek.