Brünnhilde szikláján

Valló világ

2010/08/11

Lujza

El kellett ma altatnom.
Már hetek óta ölben meg babakocsiban tudtam csak kivinni, iszonyat sokat kinlódtunk. De aztán ha kiértünk a partra, akkor örült a haveroknak, a havergazdiktól le-leeső virslikarikáknak, a Dunának, a viznek, a napnak. A viznek és a napnak különösen, órákig el tudott heverni a napos sóderen. Aztán úszott egy kicsit, legalábbis bevonszolta magát a bedobott bot után. Nagyon mélyre beengedni már nem mertem, féltem, elsodorja az ár, nem volt már ereje, hogy fenntartsa magát. De nem is az volt a lényeg, hanem hogy csobbant a bot, legalább hasig csobbant a kutya is, aztán lehetett birkózni az egyre kisebb botokkal. Régebben egész nyárfákat húzott ki, ha éppen úgy adódott, mostanában már csak karvastagságú botokat dobtam neki. Mindegy volt egyébként, örült annak is nagyon.
Az étvágya meg aztán kifogástalan volt, a literes lábasát fényesre nyalta mindig. Tegnap este negyed kiló túrót meg vagy fél kiló marhaszivet evett meg, fekve, oldalról, mert a fejét tartani már nem tudta.
Tegnap reggel összecsuklott alatta a lába, nem birta magát tartani. Bepróbálkoztam még egy steroid injekcióval, de az kétesélyes volt nagyon, a rosszabbik variáció jött be. Nem hiába tiltakoztam eddig ellene, inkább massziroztam minden nap, csak hogy ne kellessen terhelni a beteg máját.
Ezt már nem akartam.
Innestől kezdve már nem róla szólt a dolog. Pelenkázhattam volna persze, de nem akartam, hogy csupa fájdalomban heverjen a konyha közepén (a kosarába már hetek óta nem tudott bemászni), és mindenféle nejlonokkal meg rongyokkal itassam fel alóla a pisit. Biztos lett volna még pár hete, de ez már nem róla szólt volna, hanem rólam, hogy nem birok tőle elválni.
Borzasztó nehéz volt, még szerencse, hogy az orvos ismer, értette mit akarok.
Fél órája ment el, rendes volt nagyon, még azt a céget is kihivta, akik majd elviszik hamvasztani. Délben jönnek, addig még itt van velem. Olyan, mintha aludna egyébként. Kicsit még masszirozom a hasát, hogy a bent rekedt pisi kijöjjön belőle, aztán elviszik tőlem, nem fogom visszakapni, csak egy maráknyi hamut belőle. Be akarom majd szórni a Dunába. Ott érezte magát a legjobban, legyen ott a végső pihenője.
Aludj kicsim, jó utat, nagyon jó kiskutyám voltál.
Borzaszan sajnálom, hogy igy kellett végezned, hogy nem tudtam segiteni, hogy nem tudtalak itt tartani.
Olyan szépen süt a nap, milyen jól érezhetné most magát kint a parton, a napfoltos fűben.

Címkék:

15 Comments:

  • At 10:25 de., Blogger Solya said…

    R.I.P.

     
  • At 10:35 de., Blogger Mélisande said…

    Kedves Brünhilde!
    Nem ismerlek, de gondolatban veled vagyok most ezekben a nagyon nehéz órákban.
    Tudom, hogy kicsiny vigasz, de azt gondolom, hogyha az utolsó heteiben is tudott még kutyához méltó életet élni, akkor szép élete volt, és csak mindenkinek ilyet lehet kívánni. Ennél több nem adathatik meg senkinek. Így voltam a mi kutyusunkkal is, aki tavaly ment el, és az utolsó délutánját leszámítva - igaz öregesen - komplett életet élt.
    Szóval volt egy lény a földön, akit szerettél egész életében, és egy pirinyót biztos változtatott ezen a piszok világon, mert akit szeretnek, az jobbá teszi a földet. A gyász érzést, azt persze egyedül kell elviselned, ami keserves és hosszú, és semmit nem tudsz tenni, hogy lerövidítsd.
    Amit én nem tudok magamnak megbocsátani, hogy amikor a lódoktor nekünk mondta, hogy búcsúzzunk el tőle, akkor elmentünk, pedig ott kellett volna maradjunk végig. Igaz, már nem volt magánál, mert stroke-ot kapott, de ez nem mentség. Most, hogy írod, hogy még melletted van, azt hiszem, hogy a lehető legjobb dolog ebben a szomorúságban. Sok erőt kívánok!

     
  • At 11:16 de., Blogger Brünnhilde sziklája said…

    Az utolsó szúráshoz engem is kiküldött a doki. Előbb egy altatót kapott, szépen elaludt, addig ott voltam vele. Meg hát most. Már kezd merevedni, odahúztam az ajtó elé, ahova besüt a nap. Nem mintha számitana bármit is már, egyébként is le van takarva, csak éppen az a dolgok rendje, hogy Lujza ott fekszik, ahova éppen odasüt a nap. Ez igy volt majd' 15 évig, nem is tudom, mi lesz ezután, ha nem igy lesz.

     
  • At 11:36 de., Anonymous Névtelen said…

    Nagyon-nagyon sajnálom. Vigasztaljon a tudat, hogy mindent megtettél érte.

     
  • At 10:25 du., Blogger roth said…

    sajnálom :(

     
  • At 2:13 du., Anonymous Névtelen said…

    csatlakozom az elöttem szólókhoz !

    NGy

     
  • At 3:52 du., Anonymous Sieglinde said…

    Őszintén veled érzek... ugyan csak az írásaidból ismertem, de még így is sokat gondoltam rá.

     
  • At 6:40 du., Anonymous Névtelen said…

    Kedves Brünnhilde, fogadd együttérzésemet. Előbb-utóbb majd eljön a mosolygós emlékezés ideje.(Négy és fél hónap kevés hozzá, annyit állíthatok. Egyelőre csak a szomorúság és a hiány.) (Ha emlékszel, együtt tanultunk kutyát masszírozni.)

     
  • At 7:35 du., Blogger Brünnhilde sziklája said…

    Ó istenem, hát Frédi is elment?
    Nagyon sajnálom, őszinte részvétem.
    Szegény drágám, pedig benne is annyi életkedv volt.

     
  • At 2:47 de., Anonymous Névtelen said…

    Igen. Ha vannak örök kutyamezők, talán már ismerkednek ott és mesélnek rólunk szeretettel. Talán ebben még rá is licitálnak egymásra.

     
  • At 6:20 du., Blogger Nyafkamacska said…

    Nagyon sajnálom :-(((

     
  • At 7:04 du., Blogger Brünnhilde sziklája said…

    Hát igen.
    Néha tényleg jó lenne hinni, hogy van túlvilág, most például éppen örök kutyamezők. Jókat rohangászhatnak ott.
    Azt azért remélem, hogy sportoláshoz műanyag macskákat használnak, mert akkor a kutyamennyország egyben macskapoklot is jelent. Bár az utóbbi időben már nem kergette a cicákat, lehet, rájött, hogy egy másik dimenzióban baja lehet belőle.
    Lakik itt szemben egy gyönyörű, fehér alapon vörös meg fekete foltos festékgyári szökevény, az már egészen elszemtelenedett, megvárta amig odaérünk, még meg is simogathattam, annyira nem félt Lujzától. Valamelyik felmenőjét majdnem szétszedte pedig pár éve, alig birtam a cicát kiszedni a szájából. Most meg csak nézte, hogy egy idegen macskát dögönyözök. Rosszul eshetett szegénynek, de hát ez van.

     
  • At 11:18 de., Anonymous Névtelen said…

    Úgy képzelem, a kutyamennyországban nincs macska, a macskamennyországban nincs egér, az esélyegyenlőség nevében.(Mi is megfigyeltük az időskori pacifizmust, vendégségben voltunk fél napig egy háznál, ahol 8-10 macska is lakott, és az öreg kutyánk, ha már úgy is rosszul látott és nemigen hallott, úgy tett, mintha nem venné észre őket :-)

     
  • At 12:13 du., Blogger Brünnhilde sziklája said…

    :-)
    hát igen, sokat tanultam ebből, hogy milyen leszek, ha majd megöregszem.
    Legutóbb vagy két hete voltam votunk állatorvosnál, akkor már gyengült nagyon. Már csak segitséggel tudott felállni a lakásban. Betonon és füvön igen, de a járólapon már nem, csúszott szét a lába. Gondoltam, jó, itt az idő, akkor legyen steroid. Babakocsiban elviszem az állatorvoshoz, ölben beviszem a rendelőbe, leteszem, kérdi az orvos, mit akarok. Már éppen mondtam volna, hogy steroidot, amikor a vén süket valami zajra felkapta a fejét, feltápászkodott, és elindutl a rendelő hátsó részébe lecsekkolni, hgoy mi is történik ott. Azt persze, hogy hivtam vissza, már nem hallotta meg, ment, mint akinek dolga van.
    Úgy kellett utána szaladni, hogy visszahozzam. Aztán persze mondtam az orvosnak, hogy jó, ha mégis fel bir kelni magától a csempés padlón, meg még hall is ezt-azt, amit akar, akkor nem kell steroid, akkor elég csak valami lónak való adag vitamin. Kapott is valami rettenetes, kozmás pörköltszaft szerű valamit, szerette nagyon.
    Tényleg süket volt pedig, de azt mindig meghallotta, ha azt a flakont nyitogattam. :-)
    Szegénykém, hogy szerette ezeket a fertelmes büdös cuccokat. A maradék vitaminokat meg kagylóport beküldtem az egyik menhelynek, sajnáltam kidobni.

     
  • At 11:07 du., Blogger Nyafkamacska said…

    SZIVÁRVÁNYHÍD
    A Menyországot a földdel egy híd köti össze, amelyet Szivárványhídnak neveznek.
    A híd innenső oldala a lágy zöld fűvel borított dombok, hegyek és völgyek földje. Ha egy állat meghal, aki nagyon közel áll valakinek a szívéhez, a halála után a Szivárványhídhoz megy. Itt mindig van elég víz és eleség, folyton lágy tavaszi szellő fújdogál.
    Az öregek megfiatalodnak, a sérültek újra épek és egészségesek lesznek, pont olyanok amilyennek álmunkban látjuk őket nap mint nap, vagy amint emlékeinkben újra és újra előjönnek. Napjaik önfeledt játékkal telnek, boldogságuk mégsem teljes mivel mindegyiküknek hiányzik az a pótolhatatlan személy, akit maguk mögött hagytak.
    Nap mint nap játszanak és rohangálnak, de eljön a nap, amikor egyikük hirtelen megáll. Fénylő szemei a messzeséget fürkészik, vágyakozó teste remegni kezd. Hirtelen kitör a csoportból, és szinte repül a zöld fű fölött egyre gyorsabban és gyorsabban. Észrevesz Téged, és amikor te és különleges barátod újra találkoztok összeölelkeztek az örömteli újraegyesülésben, és soha nem váltok el többé. Az öröm csókjai záporoznak arcodon, kezed újra simogatja a szeretett fejet, és végre újra belenézhetsz azokba a bizalommal teli szemekbe, amelyek oly régen távoztak az életedből, de a szívedből nem hiányoztak soha.
    Együtt mentek át a Szivárványhídon.
    /Ismeretlen szerző/

     

Megjegyzés küldése

<< Home