Ajándékok (4. rész)

38 éves

A villamosról leszálltában már a buszmegállót kereste a szemével, látta, bent van a busz. Nagyon szerette volna elérni, hullafáradt volt, a vállát lehúzta a két szatyor. Már hetek óta kora reggeltől késő estig dolgozott, mire végez, mindíg minden bezár. Most is korán reggel, munkába menet ugrott be a boltba. Kétféle mosópor (már a múlt héten se volt szines ruhához való, reszelt háziszappannal mosott, még szerencse hogy annak idején megtanulta ezt is), sampon, testápoló, fogkrém, szappan, öblítő (koncentrátum, mert az könnyebb). Még a cipőkrém meg a légyirtó is az eszébe jutott, ki tudja mikor lesz ideje megint ilyesmire.
Cígölte az egész cuccot a munkahelyére, most meg vissza. Már nagyon fáradt volt, mindenáron el akarta érni azt a buszt, negyedórával hamarabb érhet haza, zuhany, jó forró zuhany, aztán hideg, és be az ágyba.
Már ha elér odáig, és össze nem esik.

Aztán mégis megtorpant.
A sárga neonfényben, a koszos aluljáróban, egy felismerhetetlen színű rongycsomón egy asszony meg egy kisgyerek ült. Egy hatalmas, nagymellű, zöld alapon nagyrózsás rakottszoknyát, fejkendőt és tornacipőt viselő nő, meg egy hasig érő szürke trikócskába öltöztetett kisgyerek. Egy két év körüli kislány, ismerte fel, hisz kilátszott a kis punija. Még egy bugyika sem volt rajta. Ült az anyja mellett egy darab kartonpapíron, a lábacskái szétcsúsztak, félrebillent fejjel aludt.
Nagyon piszkos volt szegény. Nem olyan művészien, tarkán piszkos mint mosópor-reklámok pemzlivel és sminkmesterrel dizájnolt műpiszkos tündérkéi, nem is olyan megkapóan, családiasan maszatos mint a lekvárosüvegbe szabadult huncut kölkök. Ó, ezek a gyerekek olyan szívmelengetően piszkosak, őket le kell fényképezni, hogy még 20 év mulva is azt mondhassuk egymásnak (természetesen mindíg az illető kis szutyokzsák jelenlétében), a fényképalbumot lapozgatva: "Emlékszel milyen édes volt amikor a spenótot (lekvárt, tortakrémet, családi története válogatja) szétkente magán? Be akartam cserélni egy frissen mosottra...Hogy megnőtt..." És a felcseperedett, azóta maga is anyányi, apányi ilyenkor természetesen csak zavartan motyog, irul-pirul, esetleg kacag, megint családja válogatja.

Ennél a kislánynál szó sem volt ilyesmiről. Ő szívszakajtóan, brutálisan koszos volt. A puncijába, a combja kis hurkáiba vastagon bele volt kérgesedve az aszfaltból a szurok. A trikócskája szinét fel sem lehetett ismerni a sápasztó fényben, a pofijára oda volt száradva a nyál, a takony, és valami gyümölcsnek a leve, nyilván meggy, mert feketének látszott.
Szemmel láthatóan koldultak.

Szóval megtorpant.
A pénztárcája mindíg a táskája fenekén volt, most egyébként is csak pár forint apró volt benne, éppen reggel költötte el a maradékot mosóporra meg szappanra, a holnapi fizetés előtt.
Hirtelen ötlettel benyúlt az egyik nejlonszatyorba, kivett egy szappant, nyújtotta az asszonynak.
Az csak nézett: -Mijafaszez?-
-Ööö .. Szappan...-
-mijazanyámbüdöspicsáját csinájjak én evvel?-
-... A kislánynak... Nincs nálam pénz...-
-a faszszíddki, minek ez nekem, nem a picsámbúl ílek! - és már csattant is a szappan a háta mögötti falon, a nagymellű pár centivel hibázta csak el a vállát.

Hiába futott, a buszt mégsem érte el. Negyedórát kellett volna ott állnia a buszmegállóban, de nem mert ott maradni, késő este kettesben a tőle tíz méterrel az alujáróban üldögélő és azóta is rikácsoló nagymellűvel.
Összefogta a szatyrait, a mosóporokat és elindult a következő buszmegálló felé.