Szóval, tegnap voltam 40 (negyven!!!) éves.
A regényekben meg a filmekben -sőt, barátnőim, ismerőseim többsége szerint is- most nekem kétségbe kéne esnem.
Megijednem az öregedéstől, vizsgálgatni a ráncaim a tükörben, beszabadulni egy illatszerboltba és a fél fizetésem otthagyni ránctalanítóra meg miegyébre. Gyorsan bepasizni, még utoljára, még amíg érdemes.
Mostohaanyám szerint lassan ki kéne selejteznem a barackszínű meg a világoszöld ruháimat és beszerezni néhány bordó és sötétkék darabot. Persze legeslegfőképpen már régen férjhez kellet volna mennem. Még az se lenne baj, ha már elváltam volna, csak mentem volna férjhez.
A szomszéd kis tini szerint aki olyan öreg meg olyan kövér mint én, annak tán jobb is ha meghal.
A tini anyja szerint az ilyen redves kurvákat mint én minimum ki kéne tiltani a városból, de legalábbis tíz év pelenkamosásra ítélni.
Sorolhatnám még, de minek?

Merthogy én egyiket sem érzem.
Serm a kétségbeesést, sem az irígységet, sem a félelmet, semmit sem érzek.
Ez is olyan nap mint a többi, a következő évem is olyan lesz mint a többi. (bár remélem, hogy jobb)
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az ijedelmen én már vagy 7 - 8 éve túl vagyok.
A harmincas fordulómat azért nem vettem észre, mert akkoriban nagyon boldog voltam. Nagyon-nagyon szerelemes. Azelőtt se, azóta se, de akkor nagyon.
Szóval cirka 33 évesen egy reggeli fésülködés közben láttam valamit megcsillanni a választékomban. A világosbarna hajamban az első ősz hajszálat találtam meg.
Azonnal kitéptem.
Kétségbeesetten vizsgáltam magam, hogy van-e több. Volt még egy. Azt már nem téptem ki, nincs olyan sok hajam. Néztem az arcom, a mellem, de semmi különös elváltozást nem találtam magamon.
Soha életemben olyan jól nem néztem ki, mint harminchárom évesen. Sima volt a bőröm, hamvas és feszes. Mit nekem két ősz hajszál, mikor szemmel láthatóan nem azok vetnek véget a nőiességemnek?
Azóta persze romlott a helyzet, de nem az idő múlása miatt.
Simán csak boldogtalan vagyok, és a boldogtalanság csúnyít. Kövérít is, de az arcvonásokat is eltorzítja.
De ennek semmi köze az idő múlásához.
Ha a testemhez tartozó szőrszálak nem határolják be a nőiességem, akkor évszámok miért tennék? Sőt, miért engedném, hogy évszámok uralkodjanak rajtam?
Illetve mégis, a nőiesség kezdetét kijelölik, de a végpontját nem.
A kezdőpontot, azt persze meg kell adni.

Vagy huszonhét éve kezdődött:
ültem a lavórban, mosakodtam. A hasam alatt egy sötét kis pihét vettem észre, le akartam pöckölni, de nem sikerült. Két ujjal megfogtam hogy levegyem, de nem tudtam. Oda volt nőve! A hasam alá, egy szőrszál!
Nagyon megijedtem. Merthogy a felnőtt nőknek mindnek szőrös ott. Attól szőrös, hogy felnőttek.
Én meg nagyon nem akartam felnőni.
A felnőttek olyan hamar megöregszenek és gyorsan meg is halnak. Egyebet se csinálnak mint dolgoznak. Reggel a gyárban, délután a kertben, este meg a szomszédnak, cserébe, hogy kölcsönadja a kistraktorát.
Egyébként is, a felnőtt nők stukáznak és udvarlójuk is van. Uvarlójuk! Pfuj!
Hogy nekem az a csesznye vígferi, vagy az a nagyonhülye antalbinyu udvaroljon? Booáááá!
Nem, akkor inkább sose növök fel!
Fogtam egy ollót és NYISSZ! azt az első szőrszálat tövig kivágtam. Egy kis darab bőrt is vele.

Aztán persze mégis felnőttem, udvarlóm is lett, hálistennek se nem vígferi se nem antalbinyu. Illetve nem csak olyanok.
De hát valahogy el kellett kezdeni a nővé válást, ha már egyszer annak születtem.

Szóval, a kezdőpontot meg kell határozni, de a végpontot nem.
Ha én engedtem volna a nyomásnak, akkor az első pihe és az első ősz hajszál közötti alig 20 'jó' év jutott volna.
Kicsit kevés.
Se évszám, se ősz hajszál, se ránc nem vet véget a nőiességnek.
Csak a boldogtalanság, de az meglepően hamar.

Az életem haszna és értelmessége -eddig- közelít a nullához.
Semmit, de az égvilágon semmit nem tettem még le az asztalra.
Az hogy dolgozom, -sőt, néha nagyon hasznos munkákat végeztem- semmit nem jelent. Az se, hogy csomó ember jól érezte magát velem, az se, hogy néha tudtam másoknak segíteni.

Valami egész másban kéne megtalálnom a létem értelmét.
Pár éve feladtam a keresést, de mostanában mintha újra kezdeném.
Remélem, megtalálom, mielőtt még végleg megöregszem.
Illetve, ha sikerül megtalálnom, utána akár meg is öregedhetek.