Szépjóestét :-))

Annyira, de annyira elfáradtam, hogy kimondani sem tudom. Elkövettem azt a hibát hogy melóból hazafelé jövet beugrottam a tecckóba sajtért, gyümölcsléért, joghurtokért. Korpás kenyérért.
De már bánom, ilyenkor mindig sokat kell sorbaállni.

Máma egy rádióműsor kapcsán kicsit elméláztam a múlton és eszembe jutott egy 16 - 17 éves történet, amit egyszer már leírtam. Hát most bemásolom ide, hátha mást is megnevettet. Én mindig jót szórakozom rajta, igaz, vaz a fajta vagyok aki viccet mesélni se tud, mert mindig elröhögi.

Antikarrierem története

Úgy kezdődött, hogy nagyon unalmas kisvárosban éltem. De tényleg. 8-10 kritikán aluli köpködős kocsma, egy héten 2 mozielőadás, hétvégén dizsi a művházban. A KISZ szerencsére rendszeresen szervezett szinházlátogatásokat meg kirándulásokat, jó kis csapat volt.

Nem tudom már ki keresett meg azzal, hogy fel kéne eleveníteni a szüreti mulatságok hagyományát, és mivel mi ruhagyár létünkre női üzem voltunk, ugyebár, nekünk kéne biztosítani a szőlőszedő lányokat meg a csőszlányokat és a női ruhákat is. Az egyik TSZ adta a lovakat, a szekeret, meg persze a délceg lovaslegényeket meg csőszfiúkat. Nekiugrottunk.

Kerítettünk régi fényképeket, annak alapján megterveztem, kiszabtam a ruhákat, a lányokkal megvarrtuk. A gyárnak valamikor volt egy néptánceggyüttese, onnan is volt ruhánk. A huszároknak persze kölcsönözni kellett. Szereztünk cigányzenekart, süttettünk 3 db fél méter átmérőjű kalácsot, nótákat tanultunk, a farmerhoz meg edzőcipőhöz szokott lányok egy részét még arra is meg kellett tanítani, hogy hogyan járjon a 3 alsószoknyában, hogy azok ne akadjanak a lába közé. Szóval, hónapokon keresztülk dolgoztunk, de megérte, iszonyú nagy volt a siker.


Az első szüreti mulatságon, mint fő szervezőnek, meg mint akinek a legszebb ruhája volt (hisz én csináltam őket, naná!) én voltam a kisbíróné. A legelső voltam a sorban, csípőre tett kézzel, hímzett fejkendőben (hisz bíróné, tehát férjes asszony!) riszáltam magam a város idősödő férfinépességének nagy gyönyörűségére.
Következő évben, a tavalyi párom megcsaládosodott, a friss asszonyka kizártnak tartotta hogy az ő uracskája bárki mással kézen fogva sétáljon, ugyhogy átmentem csőszlánynak. Azoknak a párja ugyanis lovaslegény volt, vagyis nem együtt, kézenfogva mentek. A kisbíróné szerepét átengedtem a nem is mondom, milyen csámpáslábú feleségnek.

Aztán, harmadik évben, nem tudom mi jött rám. Bugyiné akartam lenni. Ez egy kormosképű némber, aki rongyos ruhában, zsákból kormot meg tollat szór a nézőseregre. Most már bevallhatom, egyszerű bosszú vezetett. Volt egy munkatárs, aki egy párszor ujjal mutogatott rám mint követésre méltatlan példára, és tele lett vele a hócipőm. Lehet hogy én is tettem ezért a mutogatásért, de akkor is. Útáltam azt az ember, na! Legalább egyszer az életben be akartam mázolni korommal a képét, ha a mutogatós ujját már nem törhettem le. Csodálkozott mindenki hogy nem vállalok szerepet, de mondtam, nem leszek aznap itthon. Csak ketten tudtuk hogy Bugyiné leszek, a főszervező expárom, aki azóta is kisbíró volt meg én.

Kölcsönkértem az öcsém 43-as méretű disznóetető bakancsát. Anyámnak volt egy barna parókája, nagyon koszlott darab. Nagyanyám rongyosládájából került flórharisnya, bundabugyi, ócska szoknyák. Apámtól elprivatizáltam a permetezős ujjasát. Az egyik flórharisnyát lecsúsztattam a bakancs fölé, a szoknyát féloldalt feltűztem és kilógattam rajta a bugyi szárát. A derekamra rátekertem egy egész dunnahuzatot, a hátamra szereltem egy kispárnát púpnak. A képemet bekentem szemhéjtussal (tudjátok, az a filmszerű, ami teljesen fekete), és az egyik szemfogamat fekete szemceruzával satíroztam le. A parókát jól feltupíroztam, egy kis agyaggal imitt-amott összetapasztotam és tűztem bele néhány libatollat. A sárból kentem egy keveset a lábam szárára meg a bugyiból kilátszó térdeimre is. Merthogy pont térdig ért a bugyogó. Jó nagy zacskó lisztet, egy kis kormot, meg egy foszlott tollpárnát vettem magamhoz és csatlakoztam a menethez.

Mit ne mondjak, óriási sikerem volt! Ilyen Bugyinét még nem látott a város! Végigtáncoltam az utat, próbáltam a férfiakat táncba hívni. Nem nagyon sikerült, pláne amikor a fekete fogammal rájuk vigyorogtam. Aztán az egyik mégiscsak derékon kapott. Nem tudom, hogy próbáltatok-e már csárdásozni 43-as bakancsban, amikor 37-es lábatok van. Nem könnyű. A vége az lett, hogy a forgatásnál összeakadt a lábam és estem egy óriásit. Az a 60 éves, retkes szárasbugyi szerencsére nem hagyott cserben, égnek meredő lábakkal, a hátamon hevertem ott, de a bugyi kitartott!!
Tényleg senki sem ismert meg! Szórtam a lisztet, a tollat, és a végén, amikor pedig lehetőségem lett volna rá, nem kormoztam össze azt az embert. Belemarkoltam a koromba, de megsajnáltam. Vagy lehet hogy az öltönyét. Kiráztam a kormot és kezet nyújtottam neki, az meg elfogadta, a hülye. Ugyhogy legalább a keze koszos lett, megérdemelte a disznó. Nagyon útáltam azt az embert, hiába.
De azt a Bugyinét azóta is emlegetik, bár később megtudták hogy én voltam, mindenki gratulált. A hétfői megyei Néplap tele volt az én fényképemmel, a fotós szinte csak velem törődött. Igaz, vagy 3 napig nem tudtam menni az izomláuztól, az az óriási bakancs több kiló trágyalét szívott magába, iszonyú nehéz volt.
Jó volt, na, jól sikerült, mit álszerénykednék?

Következő ősszel már nem laktam a városban. Még azt sem tudom, hogy annak a 3 szüreti bálnak lett-e folytatása. Remélem, igen.
Na, hát így lettem én 3 év alatt Kisbírónéból Bugyiné.
Már bánom, hogy miért nem egyből hátulról kezdtem a karrierem.