:-)) Szépjóestét!
Vagy Szépjóreggelt, dunsztom sincs mi van ilyenkor.
Délután beájultam az ágyba, még arra sem emlékszem, hogy a takarót magamra húztam-e. A vírusok mindenesetre megijedhettek a penetráns fokhagymaszagtól, este 10-kor 'gyógyultan' ébredtem. Bár ezt nem szeretném elkiabálni.
Csak az a baj, hogy azóta nem tudok visszaaludni. Ilyen nagyon ritkán fordul velem elő, 4-5 évente egyszer, akkor általában idegösszeroppanás lett a dolog vége. Eleinte. Az utóbbi időben már felismertem az összefüggést a nem alvós periódusok és a totális lelki-szellemi leamortizálódás között, ezért két-három nap nemalvás után mindig szereztem be altatót. Egy hétig altatóval aludtam, aztán pár évig megint nem volt ilyen gondom.
Mondjuk, pánikra még nincs okom, blogolás után talán elálmosodom.
Ma furi kis kalandom volt. Illetve nem volt. Azaz pont az volt a furi, hogy nem volt. Az öregedésnek nem az a baja, hogy rövidül a hátralévő időnk, hanem az, hogy a mögöttünk hagyott idővel együtt nő a tapasztalat is. Szaporodnak a kisebb nagyobb lelki sebek, pofára esések. Komolyodunk. Én például nagyon. Sőt, túlságosan. Szinte teljesen kiöltem magamból a kacér, nőcis kis gesztusokat. Sőt, még a nőcis kis gondolatokat is két marokkal fojtogatom magamban. Kár pedig.
Ma valami papírral le kellett mennem a garázsba, a sofőrök, vagy hatan-nyolcan, éppen ebédeltek. Jókedvűen, cuppogva-dícsérve, jókat hahotáztak amikor rájuk nyitottam. Gondolom, közös beszerzés lehetett és valamelyik önkéntes szakács mutatta be a lecsó-főző tudományát a melegítő-rezsón, a többi meg vagy kuktáskodott körülötte, vagy dícsérte. A főzőcskéző férfiaknak ez utóbbi valósággal szárnyakat ad, csodákra képesek az elismeréstől, ebből a szempontból ezerszer hiúbbak mint mi, nők.
Összeszokott csapat lehetnek, úgy tünt, nem ez a tojásos lecsó volt az első.
De még a lecsó illatán át is érződött a jóllakott, elégedett, jókedvű férfiak élet-szaga. Szinte párolgott belőlük a pillanatnyi gondtalanság és a jókedv. A legszívesebben fél fenékkel odaültem volna az egyik mellé a lócára és belekóstóltam volna a lecsójukba. Csak egy percre, hogy én is dícsérhessem, hogy ecsetelhessem, én milyet főznék.
De az én koromban az ember lánya már nem csinál ilyen bohóságokat. Megelégedtem egy -mosolygós- Jóétvágyat!-tal, és már kinn is voltam az ajtón.
Szóval, ennyi volt a "nem volt" kaland.
Egyéb se hiányzik, mint hogy pletykálni kezdjenek rólam.
Pedig hát volt idő -vagy húsz éve-, amikor magasról tojtam az ilyen baromságokra.
Az unott arcú, kövér pincérnő kedvetlenül tette le elé a kávéscsészét, egy kevés ki is loccsant, az alátétre dobott két kockacukor azonnal felszívta a barna lét. Kár, a lány nagyon szerette a kiskanálba tett cukrot szépen lassan belereszteni a kávéba és nézni, ahogy lassan előbb megbarnul, majd szétomlik a kis kocka. Ez is része volt a vasárnapnak, de most elmaradt, mire kibányászta a cukrokat a barna tócsából, el is olvadtak.
Kora délután rajta kívül senki sem volt a kisváros egyetlen valamirevaló presszójában. Az ebéd után fagyizó családok ősszel már nem járnak, a téren gyülekező motorosok pedig csak estefelé fognak a fedett helyre szivárogni. Még van néhány napos hétvégéjük amikor összegyülhetnek, csereberélhetnek fékbowdent szelepre, jótanácsot gyertyára, megunt barátnőt megunandóra, az új barátnőt a régire, aztán vissza.
De mindez a lányt nem zavarta, csak bámult ki az ablakon, élvezte a csendet, a kávéillatot és hogy vasárnap nem kell dolgoznia.
A parkolóba bekanyarodott egy kisbusz, tucatnyi nagydarab férfi szállt ki belőle, nagyokat nyújtóztak, hátbaveregették egymást. Egyik-másik akkora darab volt, hogy kétségesnek tűnt, tudott-e egyenesen ülni a rozoga kisbuszban. A presszó felé vették az irányt, benyitottak és mint akik már ezerszer jártak ott, azonnal körbeállták a süteményes vitrint. Összetoltak három asztalt, ingáztak a vitrin és a fogas, a fogasz és az asztal, majd az asztal és a vitrin között. Fél perc alatt fenekestül felforgatták a helyet, a nagy bajuszok alól hangosan nevettek, a falatnyi kis székekre óvatosan ereszkedtek rá, aztán nagy nevetéssel odahúztak egy másikat is és biztos-ami-biztos alapon, két kis puffra helyezték az amúgy elég jól szabott kordnadrágokat.
'Telyóisten, mijez, agrónómus-válogatott?' - gondolta a lány és belekortyolt a kávéba.
A kövér pincérnő úgy nézett ki a vihogó, fészkelődő, helyet kereső harminc év körüli fériak között, mint egy ovónéni a kiscsoportban.
-Kérünk 9 db Rigó Jancsit és 3 db krémest, 6 meggymárkát, 4 szőkekólát meg 2 barnakólát- született meg végre a döntés, az egyetlen bajusztalan, két méter körüli fickó rendelt.
-Csak 6 db Rigó Jancsi van.- hangzott a megfellebbezhetetlen válasz. -Mit hozhatok?-
Na, az agronómus-válogatottnak sem kellett több, kezdődött előlről a vitrin-asztal kerengés, helyezkedés, székhúzkodás, fészkelődés. A pincérnő faarccal, 140-es mellbősége teljes méltóságával állt mellettük, 6 Rigó Jancsiból úgysem tud 9-cet csinálni, hát akkor mit erőlködjön?
Összeszokott kujon-csapat volt ez, nem az első pincért akarták kihozni a sodrából. De ezt valahogy nem sikerült, pedig semmiből sem volt elég, de a nagydarab nő szemrebbenés nélkül jegyezte fel az újabb és újabb mignon rendeléseket, túróspitét, majd közölte, hogy nincs annyi amennyit kérnek.
A szomszéd boxban ücsörgő lány már ki se merte venni az orrát a kávéscsészéből, félt hogy hangosan elneveti magát aztán megharagítja a még mindig rezzenetlen arcú pincérnőt. Ismerősökkel már biztos nem lenne olyan udvarias, róla tudja hogy nem ellenőr. Közben megszületett a végső döntés:
-Tessék kihozni a 6 Rigó Jancsit, 9 tányért, meg egy kést, majd mi megosztozunk. Ja, és 9 villát is kérünk! Meg a 3 krémest, külön tányérra!-
A lány még időben letette a csészét hogy legalább abból ne fújja ki a már hűlő kávét, de egy apró kortyocska mégiscsak cigányútra szaladt. Hiába, nem lehet egyszerre nevetni meg inni, de nem volt baj, rögtön hárman ugrottak fel, a nagy szívlapát tenyerükkel gyengédebben-erősebben paskolták, ütögették, döngették a hátát.
Öt perc múlva ott ült közöttük, az XYZ TSZ kispályás focicsapatának a vendégeként a tizedik tányérról, a tizedik villával eszegetett egy fél Rigó Jancsit. Beszélgettek. Arról, hogy az országban hol van jó krémes, hol van jó fagyi. (Nem sok helyen, akkoriban még alig voltak maszek cukrászatok, arra még várni kellett néhány évet.)
-Most vannak itt először, csak megálltak pihenni, meccs előtt kell a kalória- paskolták az imitt-amott már gömbölyödő pocakjukat. -Hát magácska, mit csinál itt egyedül?-
-Vártam valakit.- füllentett, azt mégse mondhatta, hogy a házinénije nem engedi hogy kávét főzzön mert sokat fogyaszt, hát hétközben a munkahelyén iszik egyet, vasárnaponként meg itt. -De úgy látszik nem jön. Mikor kezdődik a meccs?-
Hát, az bizony hamarosan, úgyhogy cihelődni kellett.
-Nem jön el? Legalább drukkolna nekünk.-
-Nem, mennem kell haza, de kikísérem magukat a buszhoz.-
A motorosok tátott szájjal nézték végig, ahogy a megközelíthetetlent játszó, büszke kis nő jobbról-balról végigpuszilja a tucatnyi nagydarab férfit, még integetett is utánuk. Kényelmesen sétált hazafelé, szájában a Rigó Jancsi és a jóízű nevetés ízével, arcán a sok tömött bajusz kis csiklandásával. A téesz-focisták is mentek a meccsre, hogy ők mit vittek magukkal, azt csak ők tudták.
Csak a motorosok maradtak. De azok már úgy hozzá voltak nőve a térhez, hogy tán azóta is ugyanúgy állnak ott és ugyanazokat a nőket cserélgetik egymás között. Bár a motorok lehet hogy újak azóta.
Vagy Szépjóreggelt, dunsztom sincs mi van ilyenkor.
Délután beájultam az ágyba, még arra sem emlékszem, hogy a takarót magamra húztam-e. A vírusok mindenesetre megijedhettek a penetráns fokhagymaszagtól, este 10-kor 'gyógyultan' ébredtem. Bár ezt nem szeretném elkiabálni.
Csak az a baj, hogy azóta nem tudok visszaaludni. Ilyen nagyon ritkán fordul velem elő, 4-5 évente egyszer, akkor általában idegösszeroppanás lett a dolog vége. Eleinte. Az utóbbi időben már felismertem az összefüggést a nem alvós periódusok és a totális lelki-szellemi leamortizálódás között, ezért két-három nap nemalvás után mindig szereztem be altatót. Egy hétig altatóval aludtam, aztán pár évig megint nem volt ilyen gondom.
Mondjuk, pánikra még nincs okom, blogolás után talán elálmosodom.
Ma furi kis kalandom volt. Illetve nem volt. Azaz pont az volt a furi, hogy nem volt. Az öregedésnek nem az a baja, hogy rövidül a hátralévő időnk, hanem az, hogy a mögöttünk hagyott idővel együtt nő a tapasztalat is. Szaporodnak a kisebb nagyobb lelki sebek, pofára esések. Komolyodunk. Én például nagyon. Sőt, túlságosan. Szinte teljesen kiöltem magamból a kacér, nőcis kis gesztusokat. Sőt, még a nőcis kis gondolatokat is két marokkal fojtogatom magamban. Kár pedig.
Ma valami papírral le kellett mennem a garázsba, a sofőrök, vagy hatan-nyolcan, éppen ebédeltek. Jókedvűen, cuppogva-dícsérve, jókat hahotáztak amikor rájuk nyitottam. Gondolom, közös beszerzés lehetett és valamelyik önkéntes szakács mutatta be a lecsó-főző tudományát a melegítő-rezsón, a többi meg vagy kuktáskodott körülötte, vagy dícsérte. A főzőcskéző férfiaknak ez utóbbi valósággal szárnyakat ad, csodákra képesek az elismeréstől, ebből a szempontból ezerszer hiúbbak mint mi, nők.
Összeszokott csapat lehetnek, úgy tünt, nem ez a tojásos lecsó volt az első.
De még a lecsó illatán át is érződött a jóllakott, elégedett, jókedvű férfiak élet-szaga. Szinte párolgott belőlük a pillanatnyi gondtalanság és a jókedv. A legszívesebben fél fenékkel odaültem volna az egyik mellé a lócára és belekóstóltam volna a lecsójukba. Csak egy percre, hogy én is dícsérhessem, hogy ecsetelhessem, én milyet főznék.
De az én koromban az ember lánya már nem csinál ilyen bohóságokat. Megelégedtem egy -mosolygós- Jóétvágyat!-tal, és már kinn is voltam az ajtón.
Szóval, ennyi volt a "nem volt" kaland.
Egyéb se hiányzik, mint hogy pletykálni kezdjenek rólam.
Pedig hát volt idő -vagy húsz éve-, amikor magasról tojtam az ilyen baromságokra.
Az unott arcú, kövér pincérnő kedvetlenül tette le elé a kávéscsészét, egy kevés ki is loccsant, az alátétre dobott két kockacukor azonnal felszívta a barna lét. Kár, a lány nagyon szerette a kiskanálba tett cukrot szépen lassan belereszteni a kávéba és nézni, ahogy lassan előbb megbarnul, majd szétomlik a kis kocka. Ez is része volt a vasárnapnak, de most elmaradt, mire kibányászta a cukrokat a barna tócsából, el is olvadtak.
Kora délután rajta kívül senki sem volt a kisváros egyetlen valamirevaló presszójában. Az ebéd után fagyizó családok ősszel már nem járnak, a téren gyülekező motorosok pedig csak estefelé fognak a fedett helyre szivárogni. Még van néhány napos hétvégéjük amikor összegyülhetnek, csereberélhetnek fékbowdent szelepre, jótanácsot gyertyára, megunt barátnőt megunandóra, az új barátnőt a régire, aztán vissza.
De mindez a lányt nem zavarta, csak bámult ki az ablakon, élvezte a csendet, a kávéillatot és hogy vasárnap nem kell dolgoznia.
A parkolóba bekanyarodott egy kisbusz, tucatnyi nagydarab férfi szállt ki belőle, nagyokat nyújtóztak, hátbaveregették egymást. Egyik-másik akkora darab volt, hogy kétségesnek tűnt, tudott-e egyenesen ülni a rozoga kisbuszban. A presszó felé vették az irányt, benyitottak és mint akik már ezerszer jártak ott, azonnal körbeállták a süteményes vitrint. Összetoltak három asztalt, ingáztak a vitrin és a fogas, a fogasz és az asztal, majd az asztal és a vitrin között. Fél perc alatt fenekestül felforgatták a helyet, a nagy bajuszok alól hangosan nevettek, a falatnyi kis székekre óvatosan ereszkedtek rá, aztán nagy nevetéssel odahúztak egy másikat is és biztos-ami-biztos alapon, két kis puffra helyezték az amúgy elég jól szabott kordnadrágokat.
'Telyóisten, mijez, agrónómus-válogatott?' - gondolta a lány és belekortyolt a kávéba.
A kövér pincérnő úgy nézett ki a vihogó, fészkelődő, helyet kereső harminc év körüli fériak között, mint egy ovónéni a kiscsoportban.
-Kérünk 9 db Rigó Jancsit és 3 db krémest, 6 meggymárkát, 4 szőkekólát meg 2 barnakólát- született meg végre a döntés, az egyetlen bajusztalan, két méter körüli fickó rendelt.
-Csak 6 db Rigó Jancsi van.- hangzott a megfellebbezhetetlen válasz. -Mit hozhatok?-
Na, az agronómus-válogatottnak sem kellett több, kezdődött előlről a vitrin-asztal kerengés, helyezkedés, székhúzkodás, fészkelődés. A pincérnő faarccal, 140-es mellbősége teljes méltóságával állt mellettük, 6 Rigó Jancsiból úgysem tud 9-cet csinálni, hát akkor mit erőlködjön?
Összeszokott kujon-csapat volt ez, nem az első pincért akarták kihozni a sodrából. De ezt valahogy nem sikerült, pedig semmiből sem volt elég, de a nagydarab nő szemrebbenés nélkül jegyezte fel az újabb és újabb mignon rendeléseket, túróspitét, majd közölte, hogy nincs annyi amennyit kérnek.
A szomszéd boxban ücsörgő lány már ki se merte venni az orrát a kávéscsészéből, félt hogy hangosan elneveti magát aztán megharagítja a még mindig rezzenetlen arcú pincérnőt. Ismerősökkel már biztos nem lenne olyan udvarias, róla tudja hogy nem ellenőr. Közben megszületett a végső döntés:
-Tessék kihozni a 6 Rigó Jancsit, 9 tányért, meg egy kést, majd mi megosztozunk. Ja, és 9 villát is kérünk! Meg a 3 krémest, külön tányérra!-
A lány még időben letette a csészét hogy legalább abból ne fújja ki a már hűlő kávét, de egy apró kortyocska mégiscsak cigányútra szaladt. Hiába, nem lehet egyszerre nevetni meg inni, de nem volt baj, rögtön hárman ugrottak fel, a nagy szívlapát tenyerükkel gyengédebben-erősebben paskolták, ütögették, döngették a hátát.
Öt perc múlva ott ült közöttük, az XYZ TSZ kispályás focicsapatának a vendégeként a tizedik tányérról, a tizedik villával eszegetett egy fél Rigó Jancsit. Beszélgettek. Arról, hogy az országban hol van jó krémes, hol van jó fagyi. (Nem sok helyen, akkoriban még alig voltak maszek cukrászatok, arra még várni kellett néhány évet.)
-Most vannak itt először, csak megálltak pihenni, meccs előtt kell a kalória- paskolták az imitt-amott már gömbölyödő pocakjukat. -Hát magácska, mit csinál itt egyedül?-
-Vártam valakit.- füllentett, azt mégse mondhatta, hogy a házinénije nem engedi hogy kávét főzzön mert sokat fogyaszt, hát hétközben a munkahelyén iszik egyet, vasárnaponként meg itt. -De úgy látszik nem jön. Mikor kezdődik a meccs?-
Hát, az bizony hamarosan, úgyhogy cihelődni kellett.
-Nem jön el? Legalább drukkolna nekünk.-
-Nem, mennem kell haza, de kikísérem magukat a buszhoz.-
A motorosok tátott szájjal nézték végig, ahogy a megközelíthetetlent játszó, büszke kis nő jobbról-balról végigpuszilja a tucatnyi nagydarab férfit, még integetett is utánuk. Kényelmesen sétált hazafelé, szájában a Rigó Jancsi és a jóízű nevetés ízével, arcán a sok tömött bajusz kis csiklandásával. A téesz-focisták is mentek a meccsre, hogy ők mit vittek magukkal, azt csak ők tudták.
Csak a motorosok maradtak. De azok már úgy hozzá voltak nőve a térhez, hogy tán azóta is ugyanúgy állnak ott és ugyanazokat a nőket cserélgetik egymás között. Bár a motorok lehet hogy újak azóta.
0 Comments:
Megjegyzés küldése
<< Home