No, nézzük a mai sikerélményeket, fordított időrendi sorrendben:

1. a mosóprogram félúton jár, és még nincs tócsa a mosógép alatt :-)))))

2. létrahurcibálással, két ablakpárnynyi muskátli le- és visszapakolásával, függő növénytartók, fali növénytartók, kaktusztálak, kagylógyüjtemény és egyéb kacatok rámolásával együtt is alig több mint félóra alatt megpucoltam két hatalmas, 2 x 1,1 méteres ablakot és egy talpig üveg bejárati ajtót. (Ez nem teljesen az én érdemem, örök hála annak aki feltalálta a thermoplan ablakot és a szilikongumis ablaklehúzót.) Szóval, minden csili-vili, hanem moziba elfelejtettem elmenni. Holnap pedig másodmeló lesz, hétvégén meg vendégem van.

3. ma olyan nyugis nap volt, hogy végső formába tudtam önteni a filozófia dolgozatom. Magyarul: megszerkesztettem, címsorokat és tartalomjegyzéket, irodalomjegyzéket csináltam hozzá és kinyomtattam.

4. mivel tényleg nyugis nap volt, az egyik pénzügyes csajt bevezettem a CD-jogtár rejtelmeibe. ÉN!! Röhej. De tényleg tudtam neki hasznos dolgokat tanítani :-)))) Azt hiszik, hogy én micsoda egy PC-guru vagyok, pedig hát, sajnos, a tudásom erősen közelít a nullához.


Más:
ma a metrón hazafelé jövet belecsöppentem egy nagycsaládba. Egy igazi nagycsaládba, nyolc apró gyermeke volt a nőnek. A legidősebb se lehetett még 10 éves, a legkisebb csecsemő volt. A három legnagyobb fiú, a többi kislány, a szőke és a vörös minden árnyalatában. A két legkisebb még kocsiban. Maszatosan, talpig turka-butikban, nagyon aranyosak voltak, az egyik három év körüli kislány kivételével. Az ő kis pofija teljesen el volt torzulva, mindenre és mindenkire ráütött akit / amit elért: a testvérei lábát, arcát, a gyerekkkocsikat, az ülést, az ablakot, az anyja combjait. Ha belemerült a hisztibe, ököllel vágott a bátyja arcába, aztán ledobta magát a földre. Az asszony, egy fáradt arcú, csontsovány kis nő elég durva hangon osztogatta a gyereket, ilyeneket mondott: "ne koszold már össze a kezed, mer' pofánváglak!" "Lerúgom a fejed, ha nem hagyod abba!" "Fogjad mán be a pofádat!"
Szóval, elég vegyes érzelmekkel néztem őket. Azt próbáltam elképzelni, hogy ez a leamortizált, idegbeteg kis nő hogy fog nyolc gyerekkel, ebből két babakocsival leszállni a metróról. Próbáltam megfogalmazni, hogy milyen szavakkal ajánljam fel a segítségem, de nem volt rá szükség:
az asszony fogta a sportkocsit a másféléves forma karonülővel, a legnagyobb fiúcska kézen fogta a két kis totyogót, a legkisebb, talán hét éves fiú tolta a csecsemő kocsiját, a középső, nyolcévesforma kis vasgyúró pedig jó nagy, cuppanós csókokat nyomott a hároméves hisztizsák szutykos kis képére, megcsiklandozta a hasát, aztán felkapta a kislányt és szaladt vele a többiek után.
Három remek kis emberpalánta. Nagyon tetszettek nem csak nekem, de láttam, sokan rajtuk felejtették a tekintetüket. A mosolygós tekintetüket.
Kéne ennek az asszonynak segíteni. Na nem a babakocsit tolni, hanem hogy ne legyen olyan nyúzott és ideges.