Meghalt Gregor József, kedves basszistám.
Akkora énekes volt, hogy a Falstaffot a kedvéért írták át baritonból baszusra. Magyarországon -de tán a világon se- senki sem tudta olyan átéléssel, annyi öniróniával énekelni azt a szerepet. És hallottam Pomádé királynak is, délelőtti matinéelőadáson, csomó gyerek között. Egyetlen pissz nem volt a nézőtéren, a gyerekek tágra nyílt szemmel bámulták és csak egész halkan, magukban kuncogtak ha megjelent. Sőt, rockoperettben is énekelt, még a nyolcvanas években halottam őt Szegeden a János a vitézben mint Francia királyt. Fogta fejét és úgy szörnyűlködött a butaságán, nem lehetett nem kacagni rajta, pedig először meglepődtem, hogy egy komoly és híres operaénekes ilyen bugris szerepet vállal.
Utoljára csak két áriát hallottam tőle egy pódium szinpadon. Egy duettet a Don Pasquale-ből, a másik pedig a híres, Ha én gazdag lennék... a Hegedűs a háztetőnből. A közönség tombolt, alig akarta leengedni a szinpadról.
Nem lehetett nem imádni, a gyönyörű, hatalamas hangjával együtt áradt belőle a humor és az élet szeretete.
Sajnos csomó szerepben nem hallottam, pedig énekelt Borisz Godunovot, Mephistót és a csuda tudja mi mindent nem még. Valószínűleg az operairodalom összes basszus szerepét végigénekelte, sőt, mint mondtam, írtak át hangnemet a kedvéért.
Borzasztó, hogy már nem tudom pótolni amit elmulasztottam.
Nyugodjon békében.