:-) Jóestét!

Ma olyasmit csináltam, amit már vagy 10 éve nem: értekezleten vettem részt. Pontosabban projekt-bizottsági alakuló ülésen. Ráadásul egy 16 fő részvételével tartott, majd' két és fél órás, maratoni szájtépésen.
Ehhez tényleg nem vagyok szokva, annak idején mi öten-hatan voltunk, félórák alatt összeadtuk a tudásunkat, aztán mindenki mehetett a dolgára. Nos, most az lett volna a feladat, hogy megalkossunk egy 6-8 év múlva elérendő jövőképet és szétosszuk magunkat a részterületek között. Ehhez képest mindenki, szépen sorban a legapróbb részletekig elmondta, hogy milyen tényezők akadályozzák az ő munkavégzését. Mégmeg a leges-legszűkebben vett részterületét!
Komolyan, a társaság legalább felének dunsztja nem volt arról hogy miért is vagyunk ott, és talán négy ember arcán láttam, hogy próbálja megérteni a másikat, és igyekszik az elhangzottakból valami átfogó képet alkotni. Én valamivel több mint másfél órán keresztül bírtam követni a hozzászólásokat, az utolsó félórára szinte nem is emlékszem, annyira belefáradtam a számomra teljesen idegen és ismeretlen rendeltetésű részletek összerakásába.
Mérges is vagyok magamra: mi a francért kell nekem mindíg mindent megérteni amikor az olyan fárasztó? De tényleg, ha csak diktálnak, még azt is próbálom követni, menet közben próbálom javítani a hangos gondolkodásból adódó diktálási hibákat, egyeztetem az alanyt az állítmánnyal, ügyelek az egyes- és többes számokra. Iszonyú fárasztó, mert olyan jogi meg közgazdasági, sőt, műszaki(!!!) szövegeket kell megértenem, amihez lövésem sincs. Naná hogy elfáradok.
Bezzeg az a hat-hét kolléga, aki végigszunyókálta az értekezletet, virgonc jókedvvel, üdén, frissen távozott.

Aztán, ha engedek a pesszimista énemnek, az is lehet hogy csak az irígység beszél belőlem, mert nem értek semmihez, csak kétségbeesetten próbálkozom úgy tenni, mintha használható lennék valamire.
Ezt majd még elalvás előtt, a sötétben megbeszélem magammal.

Értekezlet után valami rettenetesen elsózott rakott zöldbabot ebédeltem (már nem volt más, olyan későn mentem hogy még ennek is örültem), aztán a kedvenc kolléganőm csapdosását meg dohogását próbáltam a hallójárataimon kívül rekeszteni. Elkevert valami anyagot, félméteres aktahegyeket kellett átforgatnia, és az ilyesmitől mindíg rettenetesen ideges.

Arról a rakott zöldbabról eszembe jutott egy finomság, amit a törököktől tanultam:
úgy kezdődik, hogy egy olajjal kikent tepsi aljába vékonyan szeletelt krumplit kell teríteni, kb ujjnyi magasan. Erre egy ugyanolyan vastag réteg darált, sóval, borssal, majorannával fűszerezett csirkemell kerül, egy ujnyi félig főzött rizs, majd annyi háromcentisre darabolt zöldbab, mint az előző három réteg magassága összesen. Egy ujjnyi vizet kell aláönteni (úgy a legegyszerűbb, ha a krumpli lerakása után rögtön aláöntjük a vizet), lefedni a tepsit alufóliával és közepes lángon betenni a sütőbe párolódni. Közben pár kanál lisztből és vajból világos rántást készítünk, és felöntjük annyi deci tejjel ahány kanál liszt volt. Szóval, csinálunk egy besamell-mártást, amit leheletnyi szerecsendióval és kávéskanálnyi kurkumával ízesítünk-szinesítünk. A megpuhult rakottasról le kell szedni a fóliát (úgy a jó, ha addigra a rizs beszívja az aláöntött vizet), és bevonni ezzel a szép, sárga mártással, majd visszatenni a sütőbe egy pár percre azért, hogy guszta kis barna foltok piruljanak a mártás tetejére. Kockákra vágva lehet tálalni.