Ajándékok V. rész
48 éves
Az asszony a dáliákkal szöszmötölt. A férje nem nagyon szerette hogy ilyesmit csinált, gyenge volt még, nem épült fel a műtétből. Lehet, hogy nem is fog már soha, csúnya hasműtét volt, de ezt nem akarta neki mondani. Csak legalább ne dolgozna annyit, de egyetlen percre sem tud nyugton lenni. Pihennie kéne, ehelyett megint a kertben kolbászol, készül a temetőbe.
- Mit csinálsz? Még több mint egy hét van halottak napjáig, majd akkor kimegyünk. –
- Addigra elfagyhatnak a dáliák, ezt még ki akarom vinni. Jól vagyok már, kisétálok, nem lesz semmi baj. –
- Ne menj egyedül, felöltözök, kiviszlek. -
Pont ezt nem akarta az asszony. Egyedül akart menni most is, mint az elmúlt majd' harminc évben mindig. Halottak napján a családdal járták körbe a sírokat, de így október végén, egyedül akart menni. Nem volt abban semmi rossz vagy szégyellni való hogy kinek a sírjához jár ilyenkor, de mégsem szerette ha bárki vele van.
- Mondom, hogy nem kell. Szép idő van, ilyenkor már ajándék az ilyen jó idő, sétálok, azzal is erősödök, nem lehet mindig a szobában penészedni. Amúgy is dolgod van. - Nem tette hozzá, hogy ha nem mehet egyedül, inkább itthon marad.
A férje persze értette így is és bár nem örült neki, de mégsem szólt többet.
A huszonéves kis albérlő az ajtófélfának támaszkodva hallgatta a párbeszéded. Élvezte a napsütéses időt, aznap délutános volt.
- Elkísérem én Margit nénit. Akkor Misi bácsi is maradhat, és mégse lesz egyedül -
Az asszony egy percig habozott, de aztán beadta a derekát. Így legalább a férje is megnyugszik, a kislányt meg majd lerázza valahogy, ha meg nem, akkor sincs semmi baj, a kis butuska úgyse ért semmit az egészből. Megkötötte a két dália-csokrot, az egyiket az apósának, a másikat az anyjának. Szépek voltak nagyon, az egész városban senkinek sem volt ez a fajta, piros-fehér cirmos, tömött virágú dáliája. Vigyázott is rá nagyon, évről évre gondosan teleltette, újraültette a töveket, a szaporulatból néha adott egy-egy jó barátnőjének, de nem maradt meg senkinél, egyiknek se volt érzéke ehhez a virághoz. Gondosan újságpapírba göngyölte a csokrokat, kiskapát, locsolókannát vett magához. A kislány persze kivette a kezéből, nem engedte cipekedni.
A temetőbe menet, a piacnál vett egy csokor fehér krizantémot.
- Hát az minek? Nem a dáliákat tetszik vinni? - kérdezett rá a lány. Az asszony elpirult, hiába, nem volt szokva a titkolózáshoz, minden évben megviselte ez a kis hazudozás. Hisz nem rövidített ő meg senkit, valahogy mégsem merte bevallani, hogy miért kell őneki halottak napja előtt egy héttel temetőbe menni.
- Az kevés, az apósom sírján két váza is van. -
Tényleg szép, késő őszi nap volt. Matatott a síron, addig az albérlő kislány leült az egyik közeli padra. Felajánlotta ugyan hogy segít, de az asszony szabadkozott. Ő meg nem erőltette, a halott hozzátartozó személyes ügy, nem akart tolakodni. Ücsörgött, napoztatta az arcát, aztán, amikor elunta, sétálgatott, olvasgatta a feliratokat. A szeme sarkából látta hogy a házinénije végzett, vissza akart hozzá fordulni, de az asszony átkiáltott a sírok felett:
- Várj, jövök, eszembe jutott még egy ismerős, ezt leteszem neki - mutatta a fehér krizantémokat- A kapát majd visszafelé jövet felkapjuk, nem nyúl ehhez senki, nem megyünk messzire. -
Tényleg nem mentek messzire, vagy száz méternyit csak. Besüppedt sír előtt álltak meg, a megfeketedett fejfán üveg alatt egy barna fénykép.
- Nincs ennek a fiatalembernek senkije, úgy sajnálom, néha hozok neki egy kis virágot. - szabadkozott az asszony, de közben már le is hajolt, gyors mozdulatokkal húzkodta ki a gyomokat. Feltöltötte a repedt kővázába szorított befőttesüveget, beletette és szépen elrendezte a krizantémokat.
- Tetszett ismerni? -
- Persze, idevalósi, nagyon kedves, helyes fiatalember volt. Okos is, egyetemre járt. Bölcsész volt. -
A barna fényképen egy elmosódott, merev mosolyú arc: J.K. 1936 – 1957. Nyakkendő, féloldalra fésült sötét haj. Furcsa volt a határozott, dús szemöldök alatt a szinte lányosan gömbölyű arca. Összességében jóképű fiatal fiú, a kép az érettségi fotója lehetett. Akkoriban az emberek nem fényképezkedtek túl gyakran.
- Szegény, mi baja volt, hogy ilyen fiatalon meghalt? -
- Nem tudom. A forr….. az ellenforadalom alatt halt meg, de csak később hozatták haza. –
- Helyes fiú volt. Kár érte, még most is csak ötven éves lenne. Szóval 56-ban halt meg? - vágott bele mégis. Olyan keveset tudott azokról az évekről, az iskolában alig mondtak valamit, a szülei még annál is kevesebbet, csak azt hogy lövöldöztek, meg hogy akkor jöttek be az oroszok.
- Nem lehet tudni semmit. Egyetemista volt, egyszercsak nem jött hír felőle, az anyja járt utána, de nem mondott az se semmit, csak eltemettették gyorsan. Nagyon sajnáltuk, mindenki szerette, a város legjobb táncosa volt, bolondultak érte a lányok. - próbálta a szót elterelni a kellemetlen témáról. Egyrészt mert ő sem tudta hogy mi történt, másrészt pedig amit sejtett, arról jobb nem beszélni, pláne nem ilyenkor, pláne nem idegeneknek. Mert kedvelte ugyan a lányt, elfogadta volna menyének is, de azért mégiscsak idegen, sőt, KISZ-titkár, hát jobb nem beszélni vele ilyesmiről.
- Értem. - világosodott meg hirtelen a nagy titkolózás oka a lány előtt is. Szóval, ezért nem lehet Misi bácsival kijárni a temetőbe. Szegény, több mint 25 éve házasok, biztos rosszul viselné, hogy a felesége még mindig a lánykori szerelmét siratja.
- Tényleg kár ezért a fiúért. Ilyen fiatalon nem lenne szabad senkinek se meghalni. -
Közhely, de jobb nem jutott az eszébe. Fogalma se volt, mit mondhatna erre. Azt mégse mondhatja, hogy elég szemét dolog a történelemtől, hogy olyan fiúk is meghalhatnak miatta, akibe lányok szerelmesek. És még hány ilyen, évtizedeken keresztül ápolt fájdalom bújhat meg az emberekben, amiről még beszélni sem mernek? Szegény Margit néni.
- Hozok egy locsoló vizet, addig tessék pihenni egy kicsit. - kapta fel a kannát, és már szaladt is, mielőtt elsírja magát a házinénije. Jobb a békesség, nem kell az embernek mindenről tudni, pláne nem olyanokról, akiktől függ.
Mire visszaért a vízzel, az asszony visszanyerte a megszokott, derűs arcát. Két nagy fia, jó férje van, micsoda butaság minden évben kijárni ide. Ráadásul meg is láthatja valaki, hiába volt fiatal, mégiscsak egy ötvenhatos. Persze tudta azt is, hogy jövőre is ki fog jönni. Mert mégiscsak egy ötvenhatos, hát megérdemel egy szál virágot.
- Nem fáradtál el? Ki tudtam volna jönni egyedül is, de hát Misi bátyád….. - kérdezte óvatosan, már hazafelé menet.
- Ugyan, tessék hagyni, dehogy! Még jobb is, mindjárt megyek műszakba, ülhetek estig eleget. Jó is hogy sétáltam egyet, ilyen szép időben, valóságos ajándék már ilyenkor a napsütés. -
- Igen. Nagyon szép idő van. Október végén tényleg ajándék az ilyen gyönyörű nap. Kicsit elfáradtam. Beléd karolhatok? -
48 éves
Az asszony a dáliákkal szöszmötölt. A férje nem nagyon szerette hogy ilyesmit csinált, gyenge volt még, nem épült fel a műtétből. Lehet, hogy nem is fog már soha, csúnya hasműtét volt, de ezt nem akarta neki mondani. Csak legalább ne dolgozna annyit, de egyetlen percre sem tud nyugton lenni. Pihennie kéne, ehelyett megint a kertben kolbászol, készül a temetőbe.
- Mit csinálsz? Még több mint egy hét van halottak napjáig, majd akkor kimegyünk. –
- Addigra elfagyhatnak a dáliák, ezt még ki akarom vinni. Jól vagyok már, kisétálok, nem lesz semmi baj. –
- Ne menj egyedül, felöltözök, kiviszlek. -
Pont ezt nem akarta az asszony. Egyedül akart menni most is, mint az elmúlt majd' harminc évben mindig. Halottak napján a családdal járták körbe a sírokat, de így október végén, egyedül akart menni. Nem volt abban semmi rossz vagy szégyellni való hogy kinek a sírjához jár ilyenkor, de mégsem szerette ha bárki vele van.
- Mondom, hogy nem kell. Szép idő van, ilyenkor már ajándék az ilyen jó idő, sétálok, azzal is erősödök, nem lehet mindig a szobában penészedni. Amúgy is dolgod van. - Nem tette hozzá, hogy ha nem mehet egyedül, inkább itthon marad.
A férje persze értette így is és bár nem örült neki, de mégsem szólt többet.
A huszonéves kis albérlő az ajtófélfának támaszkodva hallgatta a párbeszéded. Élvezte a napsütéses időt, aznap délutános volt.
- Elkísérem én Margit nénit. Akkor Misi bácsi is maradhat, és mégse lesz egyedül -
Az asszony egy percig habozott, de aztán beadta a derekát. Így legalább a férje is megnyugszik, a kislányt meg majd lerázza valahogy, ha meg nem, akkor sincs semmi baj, a kis butuska úgyse ért semmit az egészből. Megkötötte a két dália-csokrot, az egyiket az apósának, a másikat az anyjának. Szépek voltak nagyon, az egész városban senkinek sem volt ez a fajta, piros-fehér cirmos, tömött virágú dáliája. Vigyázott is rá nagyon, évről évre gondosan teleltette, újraültette a töveket, a szaporulatból néha adott egy-egy jó barátnőjének, de nem maradt meg senkinél, egyiknek se volt érzéke ehhez a virághoz. Gondosan újságpapírba göngyölte a csokrokat, kiskapát, locsolókannát vett magához. A kislány persze kivette a kezéből, nem engedte cipekedni.
A temetőbe menet, a piacnál vett egy csokor fehér krizantémot.
- Hát az minek? Nem a dáliákat tetszik vinni? - kérdezett rá a lány. Az asszony elpirult, hiába, nem volt szokva a titkolózáshoz, minden évben megviselte ez a kis hazudozás. Hisz nem rövidített ő meg senkit, valahogy mégsem merte bevallani, hogy miért kell őneki halottak napja előtt egy héttel temetőbe menni.
- Az kevés, az apósom sírján két váza is van. -
Tényleg szép, késő őszi nap volt. Matatott a síron, addig az albérlő kislány leült az egyik közeli padra. Felajánlotta ugyan hogy segít, de az asszony szabadkozott. Ő meg nem erőltette, a halott hozzátartozó személyes ügy, nem akart tolakodni. Ücsörgött, napoztatta az arcát, aztán, amikor elunta, sétálgatott, olvasgatta a feliratokat. A szeme sarkából látta hogy a házinénije végzett, vissza akart hozzá fordulni, de az asszony átkiáltott a sírok felett:
- Várj, jövök, eszembe jutott még egy ismerős, ezt leteszem neki - mutatta a fehér krizantémokat- A kapát majd visszafelé jövet felkapjuk, nem nyúl ehhez senki, nem megyünk messzire. -
Tényleg nem mentek messzire, vagy száz méternyit csak. Besüppedt sír előtt álltak meg, a megfeketedett fejfán üveg alatt egy barna fénykép.
- Nincs ennek a fiatalembernek senkije, úgy sajnálom, néha hozok neki egy kis virágot. - szabadkozott az asszony, de közben már le is hajolt, gyors mozdulatokkal húzkodta ki a gyomokat. Feltöltötte a repedt kővázába szorított befőttesüveget, beletette és szépen elrendezte a krizantémokat.
- Tetszett ismerni? -
- Persze, idevalósi, nagyon kedves, helyes fiatalember volt. Okos is, egyetemre járt. Bölcsész volt. -
A barna fényképen egy elmosódott, merev mosolyú arc: J.K. 1936 – 1957. Nyakkendő, féloldalra fésült sötét haj. Furcsa volt a határozott, dús szemöldök alatt a szinte lányosan gömbölyű arca. Összességében jóképű fiatal fiú, a kép az érettségi fotója lehetett. Akkoriban az emberek nem fényképezkedtek túl gyakran.
- Szegény, mi baja volt, hogy ilyen fiatalon meghalt? -
- Nem tudom. A forr….. az ellenforadalom alatt halt meg, de csak később hozatták haza. –
- Helyes fiú volt. Kár érte, még most is csak ötven éves lenne. Szóval 56-ban halt meg? - vágott bele mégis. Olyan keveset tudott azokról az évekről, az iskolában alig mondtak valamit, a szülei még annál is kevesebbet, csak azt hogy lövöldöztek, meg hogy akkor jöttek be az oroszok.
- Nem lehet tudni semmit. Egyetemista volt, egyszercsak nem jött hír felőle, az anyja járt utána, de nem mondott az se semmit, csak eltemettették gyorsan. Nagyon sajnáltuk, mindenki szerette, a város legjobb táncosa volt, bolondultak érte a lányok. - próbálta a szót elterelni a kellemetlen témáról. Egyrészt mert ő sem tudta hogy mi történt, másrészt pedig amit sejtett, arról jobb nem beszélni, pláne nem ilyenkor, pláne nem idegeneknek. Mert kedvelte ugyan a lányt, elfogadta volna menyének is, de azért mégiscsak idegen, sőt, KISZ-titkár, hát jobb nem beszélni vele ilyesmiről.
- Értem. - világosodott meg hirtelen a nagy titkolózás oka a lány előtt is. Szóval, ezért nem lehet Misi bácsival kijárni a temetőbe. Szegény, több mint 25 éve házasok, biztos rosszul viselné, hogy a felesége még mindig a lánykori szerelmét siratja.
- Tényleg kár ezért a fiúért. Ilyen fiatalon nem lenne szabad senkinek se meghalni. -
Közhely, de jobb nem jutott az eszébe. Fogalma se volt, mit mondhatna erre. Azt mégse mondhatja, hogy elég szemét dolog a történelemtől, hogy olyan fiúk is meghalhatnak miatta, akibe lányok szerelmesek. És még hány ilyen, évtizedeken keresztül ápolt fájdalom bújhat meg az emberekben, amiről még beszélni sem mernek? Szegény Margit néni.
- Hozok egy locsoló vizet, addig tessék pihenni egy kicsit. - kapta fel a kannát, és már szaladt is, mielőtt elsírja magát a házinénije. Jobb a békesség, nem kell az embernek mindenről tudni, pláne nem olyanokról, akiktől függ.
Mire visszaért a vízzel, az asszony visszanyerte a megszokott, derűs arcát. Két nagy fia, jó férje van, micsoda butaság minden évben kijárni ide. Ráadásul meg is láthatja valaki, hiába volt fiatal, mégiscsak egy ötvenhatos. Persze tudta azt is, hogy jövőre is ki fog jönni. Mert mégiscsak egy ötvenhatos, hát megérdemel egy szál virágot.
- Nem fáradtál el? Ki tudtam volna jönni egyedül is, de hát Misi bátyád….. - kérdezte óvatosan, már hazafelé menet.
- Ugyan, tessék hagyni, dehogy! Még jobb is, mindjárt megyek műszakba, ülhetek estig eleget. Jó is hogy sétáltam egyet, ilyen szép időben, valóságos ajándék már ilyenkor a napsütés. -
- Igen. Nagyon szép idő van. Október végén tényleg ajándék az ilyen gyönyörű nap. Kicsit elfáradtam. Beléd karolhatok? -
0 Comments:
Megjegyzés küldése
<< Home