Sírós, zajos, zűrös, ragacsos, undok egy nap volt.
Reggel ültem a metrón, előttem állt egy nagyon csinos, de tényleg nagyon-nagyon csinos negyvenes nő. Az tűnt fel, hogy folyton felfelé nézett. Szegény, nyelte a könnyeit, uralkodott magán, de valami nagyon rághatta hogy reggel nyolckor úgy neki volt keseredve. Iszonyú késztetést éreztem hogy adjak neki egy papírzsepit és megsimogassam a karját, amolyan "fel a fejjel, lesz ez még máshogy se" módon, de láttam rajta, hogy a legkisebb emberi gesztustól is azonnal elsírta volna magát. Akkor meg ugye a mostani lelkiállapotomban én is biztos rázendítek. Szép látvány lettünk volna a reggeli csúcsforgalomban, két bőgőmasina a szétmázolt szempillaspiráljával. Úgyhogy hagytam, szenvedjen magában, én is néztem felfelé, jól elvoltunk.

Aztán valahogy csak vége lett a napnak, nem sok időm volt érzelgősködni. Hétfő lévén ráhúztam egy órát, vártam a jógára. Az legalább jó volt, magamra figyeltem, belülre, az izmaim feszülésére és az imitt-amott jelentkező kis fájdalmakra, amikre ha még jobban odafigyeltem, akkor egyszercsak elmúltak. Jólesett.
Érdekes, amennyire falra tudok mászni a mindenféle okkult dolgoktól meg a keleti és egyéb "egzotikus" kultúrákból morzsánként "importált" csoda-módszerektől, annyira hiszek az ember belső energiájában. Lehet hogy ehhez tényleg nem kell más mint bizonyos testhelyzetek felvételével a mirigyeinket a megfelelő hormonok termelésére ösztönözni? Aligha elég. De segít, ha másban nem abban, hogy utána pihentebb vagyok. És nem fáj a hátam se. Ami ugye mindig jó, pláne ha az ember éppen pofára esik, nem nyilallik még a dereka is ráadásul.

Aranyos volt tegnap Andrassew, arról írt, hogy a fiát megtanítja horgászni, mert ezzel bizonyos fokig megtanítja túlélni is.
Hát, ha túlélni nem is, de pihenni, kikapcsolódni biztos. Gyakran az is elég lenne, erre akár én is példa lehetnék; csak az elmúlt nyaram amilyen iszonyú volt, az élettől is elment a kedvem a végére, hagytam magam mindenféle hülyeségekbe belehajszolni.
Persze, én a fiamat nem elsősorban horgászni tanítanám meg. Sokkal inkább arra, hogy minden javítható: játékmackó, bicigli, mosógép, elromlott szerelem, megmérgezett életerő. Ha azt megtanulja egy emberpalánta, hogy az elromlott dolgokat nem eldobni kell hanem megreparálni, már túlélőképes lesz.
Felnőttként ezt már nem nagyon lehet elsajátítani. Sajnos.

Ja, és a túléléshez a legfontosabb lecke, Papp Lacival szólva: nyolcnál mindig fel kell állni.
Lehet kicsit lihegni, törölgetni az orrunkat, sajnálni meg sajnáltatni magunkat, de nyolcnál fel kell állni.

Egy.