Ragaszkodva a p0rnó0ldal imidzshez:


Gyönyörű ez a szobor.
Tizenhat évesen még elpirul az ember lánya ha ilyet lát, sose mondták neki, magától meg honnan tudná, hogy a szerelem olyan művészet, amibe az akrobatika is belefér?
Magától kell rájönnie, elég sok szenvedésen és gyönyörön kell keresztülmennie ahhoz, hogy megértse.
Kell ehhez a megértéshez olyan férfi, aki a kezét a derékról lecsúsztatva egyből kétmarokra kapja a fenekét csak azért, hogy pár perc múlva azt dünnyögje - Neked semmi se elég? Mivan, fehérmájú vagy? -
Kell a megértéshez, hogy néha rászóljanak: -"maradj nyugodtan, csak én mozdulok"-
Kell a megértéshez, hogy az ember lánya megtanulja: ilyenkor nem magát kell szégyellnie, nem magát kell hibáztatnia, hanem fogni kell a bugyiját, fogni kell egy veder vizet, nyakonönteni a tenyészcsődör-imitátort és bevágni az ajtót maga mögött.

Aztán kell a megértéshez egy másfajta, egy sokkal ritkábban fellelhető férfi, aki egy meghitt pillanatban, akár mosogatás közben hátulról átöleli és belecsókol a nyakába. Úgy átöleli és úgy belecsókol, hogy a másfélszer két méteres kis konyha hirtelen kitágul, a kemény mozaik megpuhul és azt sem veszik észre, hogy félig a mosogató alá szorultak, félig meg kilógnak a közlekedőbe.

Ha ez megvolt, az ember lánya már kapiskál valamit a szerelem művészetéből.
Ha meg is ismétlődik, akkor már joggal művésznek érezheti magát. Akrobatának, aki bármit meg tud csinálni.

Ha pedig az ember lánya igazán szerencsés, akkor soha nem kell átélnie a keserű felismerést, hogy mégsem művész volt, még csak nem is akrobata, hanem csak simán: bohóc.
Vagy hogy szebben mondjam: szerelmi szórakoztató művész.

Ez persze nem Rodin hibája.