:-)) Szépjóestét!

Kicsit remegős vagyok. Hosszú lesz a hét, egyáltalán nem lesz pihenőnapom, szombaton is dolgoznom kell. Holnap egy konferenciára megyek, remélem, ott egy kicsit tudok pihenni. Ennek a kongresszussorozatnak az első részén nagyon figyeltem, jegyzeteltem, de az égvilágon semmi haszna nem volt. Hát most majd megpróbálok valami hátsó sorban, nyitott szemmel szunyókálni egy keveset.

Reggel a metrón olvasgattam a Mancsot, még a múlt heti számot (tényleg borzasztó, napilapokat 2-3 nap, hetilapokat 1-2 hét késéssel tudok csak olvasni, tényleg kezdek netfüggő lenni)
Szóval, van a Mancsban egy interjú Szabó Istvánnal. Egész meglepődtem, hogy amit én itt lejjebb, a Stepfordi feleségek ürügyén két képernyőnyi szövegben nem tudtam értelmesen elmondani, ő egyetlen mondatba belesűrítette:
"Kétféle rendezõ van - az egyik, aki azért mesél el egy történetet, mert mindenáron filmet akar csinálni, a másik pedig azért csinál filmet, mert mindenáron el akar mesélni egy történetet."
És még azzal sem biztathatom magam, hogy ennyi idős koromban majd biztos én is képes leszek így megragadni a lényeget.
Soha nem leszek rá képes.
Ez van.

Máma megint elég hektikus volt a hangulat. Csak ketten vagyunk, Mrs Passziánsz szabadságon van, Cuppogó kisasszony iktat, én meg csinálom a szokásos gépelési, keresési, adatgyüjtési, formázási, akármilyen favágómunkákat. Szóval, elkeveredett egy irat, sehol sem találtuk. Illetve hát Cuppogó kisasszony sehol sem találta. Nekem rémlett valami, hogy az egyik kolléganő tiltakozott egy meló ellen, de ki figyel rám, a sarokban?
Mivel a nő ma nem volt bent, bementem a szobájába és ránéztem az íróasztalára.
Persze hogy nála volt. Már két hete, csak mivel nem volt hozzá kedve, nem csinálta.
Amikor már lecsillapodtak a kedélyek és a válasz is megszületett, a letolást is feldolgoztuk, az egyik nő szájából elhangzott a nagy kérdés: "miért nem bízzátok Hildére az iktatást?"
És mi volt a válasz? Na mi?
"Ha kiderül hogy Hilde ebben is ügyesebb, abból megint csak a veszekedés lenne."

Nnakérem, hát igy gazdálkodnak ma, Magyarországon az emberi erőforrással.
Nem mintha nagyon ambicionálnám a jelenlegi titkárságvezető pozícióját, hogy őszinte legyek, az esti másodállásomban majdnem kétszer annyit keresek mint ebben a napközbeni diliházban.
Hanem azért mégiscsak bassza a csőröm, hogy két embert befizetnek egy fejenként majd százezres számítógépkezelői tanfolyamra és ők abból úgy jönnek ki, hogy ha egy levelet kinyomtatnak és bezárnak, azt soha többé az életben nem találják meg. Arról nem beszélve, hogy ha egy tömörített fájlt kapnak e-mailben és a gép felajánlja, hogy akarja-e lemezre menteni, ő szép engedelmesen betesz egy 3,5-ös floppit és lementi. Igaz, kinyitni akkor sem tudja, merthogy szegény vörd nem ismeri fel a zip-fájlokat.
Eh, nem dühöngök. Van azért jobb példa is.
A részmunkaidőben dolgozó nyugdíjas kolléganőm autodidakta módon ott tart, hogy adatbázisból, körlevélként készíti a nagytömegű, azonos szövegű szerződéseket. Már régen nyugdijban van, nem is kéne neki törni magát, de haladni akar a korral és azt is látja, hogy egy csomó munka egyszerűbbé válik a számítógéppel. A másik kettő meg még mindig legalább 10-12 évig fogja nyomorítani a munkahelyemet. És nem hogy tanulni vágynak, hanem tíz körömmel ragaszkodnak az ósdi módszereikhez és felhúzott orral, fontoskodva vonulnak el három boritékkal, hogy írógépen megcímezzék. Merthogy az szebb, mintha kézzel címeznék.
Sőt, azt is kikérik maguknak, hogy azalatt a másfél óra alatt bármi egyébbel zavarjuk őket.

Nna, tűzokádás és munkahelyi intrika vége.
A holnapi jelenés előtt hajat mosok és amíg szárad, párologtatok egy kis rozmaringolajat és lapozgatom az utolsó (a tegnapelőtti) APontot. Merthogy újra van Magyar Hírlap.
Ez azért jó.