Már nagyon elég lenne mára, de még mindig nem értem a végére a múlt héten elbetegeskedett munkamennyiségnek.

Emberek, nevek, születési dátum, iskolai végzettség, foglalkozás, orvosi vélemény, vágyak, álmok, megoldatlan konfliktusok, évtizedes sérelmek, adatok, adatok, adatok, adatok. Soha véget nem érő folyamban hömpölyögnek előttem, a szememen keresztül az agyamba jutnak, onnan az idegpályáimba amik az ujjaim mozgatják, az ujjaimon keresztül a klaviatúrába, onnan finom elektronikus kábeleken keresztül egy gép agyába, szabad szemmel már nem is látható mikronnyi tranzisztorokba, nulla, egy, nulla, egy, egy, nulla, véget nem érő digitális számsorok és sokdimenziós mátrixok bele a nyomtatóba, statikusság, lézerfény, pirinyó festékcseppek milliárdja a papíron mire kibújik a nyomtatóból egy ember, két ember, sőt néha több, egy egész nagycsalád sorsa tömörítve, egyetlen szempillantással felfogható formában.
Álmok, vágyak, adatok, adatok, adatok, a szememen keresztül be az agyamba, onnan az ujjaimba, onnan egy számítógép agyába, onnan a nyomtatóra.
És ez így megy napokon keresztül, és nekem soha nem szabad elfelejteni, hogy a születési dátum, az iskolai végzettség, a bírósági engedély iktatószáma, a kérdőivek X-ei nem adatok, pláne nem egyesek és nullák, hanem emberi sorsok, vágyak, fájdalmak, megoldatlan konfliktusok, szégyenérzetek de legelsősorban is vágyak, hogy ők is olyanok lehetnek majd mint azok, akiket most irígyelnek.