egyedül

iszonyatosan érzem magam, nagyon hiányzik a kis kereksenekűm.
Először is ugye, a reggel.
Majd' 15 éve minden reggelem azzal kezdődött, hogy felébredtem, kidörzsöltem a csipát a szememből, magamra rántottam egy macskanadrágot meg egy pólót aztán mentünk a Dunára. Eleinte próbálkoztam normálisabban is felöltözni, rendes nadrág, cipő, de aztán rájöttem, hogy ha csak nem eleve sáros tappancsmintás, akkor tökmindegy mi van rajtam, visszafelé jövet mindenképpen úgy fogok kinézni, mint egy sárban fetrengő hajláktalan. Mert ha nem sáros voltam, akkor vizes, és a vizfoltokra ragadt a löszös homokos por.
Nem is az ébresztés hiányzott, már lassan egy éve nem jött fel a galériára ébreszteni, hanem maga az egész folyamat, a hajnali friss levegő, a langyos reggeli nap.

Aztán a hazaérkezés.
Eddig mindig az volt, hogy dühöngtem, ha valami miatt tovább bent kellett maradni. Ma viszont még hőztam az időt, kerestem, hogy mit csinálhatnék, csak hogy ne kellessen hazajönni és szembesülni az üres lakással.
Ez is megváltozott pedig az elmúlt évben, nem üdvözölt már az ajtóban, tök süket volt szegény, észre sem vette, ha beléptem a lakásba, csak amikor megsimogattam. De akkor már örült, de csak egy picit, mert aztán már futottunk is, hogy le tudja ereszteni azt a másfél-két liternyi vizet, amit a Kushim-kór megitatott vele. Vagy éppen szedegettem össze az átnedvesedett rongyszőnyegeket, pakoltam be a mosógépbe és a már hónapok óta kiszáradni sem tudó hipós moppal törölgettem a padlót a tiszta szőnyegek alá.
De mégiscsak volt öröm, meg egy kis csóválás, meg izgatott várakozás, hogy akkor most mi is lesz a vacsora.
Hát most nincs semmi, nem kell friss vizet venni a lábasba, nincs maszsirozás, nem kell azon gondolkodni, a hétvégére mit is vegyek neki, melyik hentesnél lesz vajon gége vagy pulykafartő.
Nagyon hiányzik.