-Excuseme!- próbált utat kérni magának, de a míniumos kannával bajlódó, elhízott, lúdtalpasan csoszogó fekete munkás nem hallotta meg a gépzajban. Úgy próbált oldalazva elmenni mögötte hogy a nehéz fehérneműs csomagot kilógatta az alacsony korláton. Elég lidérces akrobatamutatványnak tűnt, de a munkás olyan olajos volt, hogy nem akarta megérinteni a vállát és úgy felhívni magára a figyelmet, azonnal összekente volna a hófehér, frissen vasalt vásznakat.
Az a hatalmas termetű, kigyúrt, szakállas férfi sietett a segítségére aki a munkásokat irányította:
-Give way!- bömbölte. A lány csak most vette észre, hogy a jó ötven körüli ember kis fülbevalót is hord. A néger csak nem mozdult, úgy látszik eltökélte hogy a lehető leghosszabb időt tölti el a marmonkanna zárjával.
-Mozdulj már, basszájbanyád!- eresztette kijjebb a hangját a szakállas, és taszított egyet az olajosruháson. A lány most aztán tényleg majdnem elejtette a köteget.
-Nem, köszönöm, hagyja csak, elférek.- A szakállasnak persze tátva maradt a szája, ilyen fordulatra ő sem számított. Kizárt dolog hogy magyar nő, méghozzá ilyen fiatal és csinos magyar nő ilyen helyen dolgozzon.
-Kegyed magyar?-
-Igen.-
-Mit keres itt?-
-Amit maga is. Pénzt.-
-Mikor jött el otthonról? Mostanában? Mi újság, tényleg seggberúgták a komcsikat?-
-Igen, rendszerváltás volt, már négy éve. De most mennem kell dolgozni, mikor ebédel? Akkor beszélgethetnénk.-
És hát beszélgettek. Arról hogy otthon nem pont olyan fenékig tejfel az élet mint azt eleinte hitték, nagy a munkanélküliség, a bizonytalanság, sokan elszegényedtek. Arról is, hogy Dél-Afrika már nem az a földi paradicsom a fehér embereknek mint 10-15 éve is volt, a hülye jogvédők miatt tönkremegy minden, a négerek nem értenek semmihez csak a követelőzéshez.
-Valemelyik este meghívhatom hozzánk vacsorára? Szeretném bemutatni a gyerekeimnek, ők is nagyon kíváncsiak arra hogy mi van otthon. Azt tervezik, hogyha itt kitör a demokrácia meg az egyenjogúság, akkor hazamennek.-

Durban elegáns, kerítéssel és biztonsági őrökkel védett kertvárosában, a sorompós kapunál telefonon értesítették a lakókat a vendég érkezéséről. A ház gyönyörű volt. Hatalmas kert közepén, emeletes, viktoriánus stílusban épült hat hálószobás kis villa. Sándor (mert így hívták a hajógépészt) igazán büszke volt a házára. Tartozott a házhoz egy másfél mázsás zulu szakácsnő aki takarított is, ő a konyha mögötti szobában lakott. A kertész egy héten kétszer jött, és mióta a felesége meghalt (meg már előtte is, csak akkor még ő járt hozzá) minden második nap meglátogatta egy gyönyörű, félvér nő. Olyankor, amikor a gyerekek nem voltak otthon. Ez minden fehér férinak járt ott, néger vagy félvér, mert csak azok érnek valamit.
-Látja kisasszony, miből lenne nekem otthon ilyen?- mutatott körbe a valóban gyönyörű, hűvös ebédlőben. A 12 személyes, fényesre lakkozott asztalnál ettek gulyást és túrós palacsintát. A lány kicsit furcsálotta hogy négyen ülnek a hatalmas asztal körül, de ebben a házban minden olyan óriási volt, hát biztos így szeretik. A gulyásnak kicsit furcsa íze volt a paprikához egyébként tényleg hasonlító marsala miatt, a túrós palacsintában lévő cotagge-cheese pedig csak távoli rokona a magyar túrónak. De jó volt az így is, legalábbis érdekes.
-Mikor jött el otthonról? És miért?-
-72-ben. Nem lehetett ott kezdeni semmit. Volt a rossebnek kedve napi nyolc órában nyomni az esztergagépet, szarér-húgyér. Hát nem igazam van? Nézzen itt körbe. Itt aztán volt összetartás. Itt nem volt olyan hogy fehér ember nyomorogjon, itt adtak munkát is, jó fizetést is. Aranyélet volt ez, kérem. Hol van egy csepeli esztergályosnak ilyen háza? Kilopják ott a melós szemét. Meg mindenki csak marja a másikat, irígykednek. Itt nagy volt az összetartás. Mindegy hogy ruszki, görög, lengyel vagy magyar, a fehér segíti egymást. Legalábbis segítette. Most nagyon kever ez a Mandela, a nyakát kellett volna kitekerni, nem elnöknek jelölni. Tönkre fognak ezek itt tenni mindent, már van olyan hogy nem engedik a lányokat cselédnek. Nehéz megbízható alkalmazottat kapni, meg aztán már félnek is az emberek. Lusta népség ezek kérem, eddig is rugdosni kellett őket hogy dolgozzanak, mióta meg azt hiszik hogy jogaik vannak, lázadoznak is. A multkor is az egyik vissza akart ütni. Na, gondolja. Nem arra valók ezek hogy főnököskedjenek. De azt mesélje, hogy kegyed miért jött el?-
-Én nem jöttem el, csak egy éves a szerződésem. Egy kis pénzt akarok keresni, hogy vehessek egy lakást. Tudja, albérlet, meg ilyesmi. Otthon most amúgy sincs munka.-
-Vérszopók ezek kérem, mindenhol kilopják a melós szemét.-
-Maga itt vállalkozó?-
-Dehogy, hova gondol, nem akarok én pénzt befektetni. Itt fehér ember mindjárt főnök lesz, jól lehet keresni, meg amúgy is olcsóbb az élet mint otthon. Az otthoni fizetésből örülhetnék egy erzsébeti szoba-konyhának, esetleg egy hétvégi teleknek. Azért is látástól vakulásig kellett volna dolgozni. Itt meg örülnek a fehér embernek, megbecsülik, jól fizetnek. Kár hogy ennek vége, innen is el kell menni hamarosan ha kitör a demokrácia.-
Az volt a szerencséje, hogy a két kamaszgyerek már 11 felé elunta magát és felmentek a szobájukbak. Kihasználta az alkalmat, elköszönt. A taxi két perc múlva ott volt, a sofőr aki hozta, a sorompón kívüli parkolóban várta a diszpécser hívását. Tudta hogy vendéget visz, aki vissza is fog jönni, hát nem akarta elmulasztani az üzletet.
Megkérte hogy várjon rá pár percet, kicsit nézni akarta a tengert, gyönyörű csillagos éjszaka volt, a sós pára kicsapódott, érezte a só ízét a szájában. Mégsem sajnálta hogy sohasem fog ekkora kertben, ekkora, tengerre néző házban lakni.