Nna, hát ennyit az én 10 perces kis luxusfogyasztásaimról. ÁÁÁáááááá!!!!!!

Lett belőle egy kétkötetes Örkény novellák és Bacher Hogyan bánjunk a nőkkel?-je.
Meg egy csomó szívfájdalom, mert ott kellett hagynom Márai összesét, pár Tolkient, Janikovszkyt, Eszterházy Mindentudás Egyetemén elmondott előadását merített papíron, vászonkötésben, nem is kell olvasni, csak kézbefogni, már az gyönyörűség. És még szét se néztem rendesen.
Nem tudom észrevettétek-e, hogy az utóbbi időben sokat javult a könyvek minősége. Eltünedezőben vannak a puhafedelek, a könyveket rendesen ki lehet nyitni, nem kell tenyéréllel-könyökkel-tolltartóval széttaposni a ragasztásokat, amitől a második kinyitás után szét is hullik. A könyveket ismét varrják, finom, ekrü színű papírra nyomják és ügyelnek arra, hogy könnyen lapozható legyen.

Pedig ezt a pénzt most tényleg hülyeségekre akartam költeni.

Visszatérve Tolkienre: nagy adósságom Ő énnekem. Még semmit sem olvastam tőle.
10 - 12 éves koromra túl voltam Benedek Eleken, a magyar népmeséken, a Nagy Indiánkönyvön, Winettou mind a négy részén, a görög és a germán mondákon, Naszreddin Hodzsa kalandjain, Janikovszky intőkönyvének történetén. Mivel nagyon határozottan és mereven elzárkóztam a kislányoknak való pöttyös és csíkos könyvek olvasásától, a könyvtáros meg még nem tartott elég érettnek Vernére és Jókaira, a szomszéd nagyfiú könyveire fanyalodtam. Ő a sci-fit szerette, így került a kezembe Nemere. Egy távoli kisbolygón egy Teszusz nevű fiatalember akarta megölni Tauszt, ebben Ariana segített neki úgy, hogy csaklizott az apjától, Minosztól valami lézeres nyomolvasó szerkentyűt. Tausz csak félig volt ember, egy labirintusban élt, állítólag bikafeje volt, és a labirintusból még senki sem tért vissza élve.
A végére kiderült, hogy szegény Tausz egy kisfiú, akit beültettek egy bika formájú robotba.
Valami ilyesmi volt a történet, ismétlem, egy távoli kisbolygón.
Na, 11 - 12 éves fejjel itt szembesültem először azzal, hogy egy könyv lehet nem csak rossz, de lopott is. Merthogy ismertem Minotaurusz legendáját (mondom, az összes mondagyüjteményt elolvastam addigra).
Ez a könyv egy életre meghatározta a sci-fihez meg a fantasy-hoz való viszonyom. Előítéletessé váltam, nem olvasok ilyesmit, mert nem csak rossz, de a sztorik plagizáltak is. Ennek a -valószínűleg tév- hitemnek esett áldozatul Tolkien, Asimov, és még jó páran.
Pedig biztos nincs igazam. Csak hát az előítéleteket nagyon nehéz legyőzni. Hát még a saját előítéleteimet milyen nehéz!

Tolkienért azért hamarosan visszamegyek, mert egyrészt pótolni akarom a mulasztásom, másrészt, könyvesboltban még soha nem láttam olyan jó pasit mint ebben. Mármint a pult túlsó oldalán. (Az innensőn, a vevő felőli területen már láttam, kétszer vagy háromszor. A pasi ugyanaz volt, és mindig velem. De erről majd máskor.) Szóval, ez a könyvesboltos középmagas, barna, csontos vállú de nem kigyúrt, a jeggyűrű kivételével (a francba!!) nyoma sincs rajta semmiféle ékszerszámnak. Pont annyira borostás ami ma még szúr, de holnapután már csiklandoz. Amikor fizettem, mélyen a szemembe nézett és azt mondta, hogy tegyem el a blokkot, mert legközelebb összeadják, és 10000 ft után 10% kedvezményt kapok. Okos, barna kutyaszemei vannak. Kicsit huncutak és esdeklőek.
Nna. Majd bolond lennék nem visszamenni!

Amúgy volt 10 perces kis ostobaság is, egy túrókrémes áfonyatorta (vagy áfonyás túrókrémtorta?) formájában.
Csokis (nem kakaós, csokis!!!) piskóta vékonyan megkenve áfonyalekvárral, rajta egy kisujjnyi réteg vaniliakrém, újabb csokis piskóta, azon tejszinhabbal könnyített túrókrém éppen csak egy leheletnyi citromhéjjal illatosítva. Az egész áfonyalekvárral volt szép cirmosra cifrázva.
Nagyon finom volt. Valahogy csak ki kellett hevernem, hogy nincs majd' 100 ezrem egy Márai összesre.