:-)) Szépjóestét!

A helyzet az, hogy Bauer és Lengyel beszélgetéséből alig fogtam fel valamit. Mondjuk, nincs mit csodálkozni, nagyon le vagyok lassulva, ez a böjtöm hetedik napja. Egy hét alatt megittam vagy 15-20 liter mindenféle gyümölcslét (narancs, ananász, paradicsom, grape-fruit, affenesetudjamitmég), ugyanannyi, ha nem több ásványvizet, és nem is tudom mennyi gyógy- és gyümölcsteát. Csütörtökön el kell kezdenem a visszatérést, ha jövő hétfőn normális állapotban akarok munkába állni.

A tegnapi nagy összeomlás miatt nem volt energiám írni a legfontosabbról, amit vasárnap átéltem.
Első hallásra sokaknak hülyeségnek fog tünni, eleinte én is kicsit viccesen éreztem magam, de nem minden tanulság nélkül való a történet.

Szóval, van nékem egy macskabolond barátnőm, jelenleg 6 istápolttal. A legöregebb, az első cicája szombaton, 18 éves korában kimúlt. Már hónapok óta mondogatja a csaj, hogy "jajmileszhamackókameghal", a legfinomabb kajákat adta neki, tömte vitaminnal, még addig, amig lehet, amig még vele van.
Ha erről beszélt, mindig elpityeredett.

Szombat délután megtörtént, szép csendesen elaludt a cica.
Nem szándékosan szántam rá a vasárnap délelőttöm, de valahogy úgy alakult, gondoltam, meghallgatom, biztos jól fog neki esni a részvét.
Hálistennek én nem sokat tudok még a gyászról, de amit vasárnap hallottam, az nagyon meglepett.
A halott cicát megfürdette, hajszárítóval megszárogatta, becsomagolta és betette a fagyasztóba a hamvasztásig.
A cica minden holmiját, rongyát, szőnyegét kimosta.
Megszervezte a fuvart a hamvasztóba.
Szinte rituálisan, szertartásszerűen közölte velem, hogy úgy gondolta, engem nevezne meg örökösének, azzal a kikötéssel, hogy a cicáiról holtukig gondoskodom. Valamennyit elhamvasztatom, és az urnájukat betetem az ő urnasirhelyébe.
És közben egyetlen könnycseppet sem ejtett, az addigi pityergéseinek nyoma sem volt.

Lehet a böjt miatti magambafordulás miatt van, de gyáltalán nem érzem morbidnak ezt a történetet.
Pláne nem, ha elvonatkoztatok a cicától, illetve behelyettesítem egy szeretett lénnyel.

Ez a nő egy komplett gyászmunkát végzett el. 18 évet együtt élni valakivel, még ha csak egy macsek is az illető, elég komoly dolog. Az én barátném szépen, szisztematikusan felkészült a hiányra, ez a fürdetéses szertartás, a haló porról való gondoskodás meg valami ősi, mély ösztön lehet az emberben, ami csak mostanában, a kórházi halálozásokkal kezd háttérbe szorulni. (meg persze a rengeteg hirtelen halállal, baleset, szívinfarktus, mindaz ami felkészületlenül ér bennünket.)

Azt hiszem, ha már el kell veszíteni valakit, így szeretném elveszíteni. Ápolni, végigkísérni, felkészíteni őt is, magamat is.