:-) Szépjóestét!

:-(
Úgy kezdődött a napom -és persze a nappal együtt a hetem is-, hogy az egyik kolléganő hozott egy maréknyi kinyomtatott e-mailt. Minden megyéből beküldtek pár nevet, akik majd részt vesznek a karácsonyi ünnepségünkön. Szóval, hozza a 15-16 elektronikus levelet kinyomtatva(!), hogy a neveket gépeljem bele egy táblázatba.
Mondom, hogy miért gépeljem, küldje át, összemásolom. Arra van ugyanis a számítógép, hogy amit egyszer valaki valamikor beírt, azt ne kellessen újragépelni, hanem tetszés szerint... Nna, lényeg a lényeg, lett nagy ciccegés meg sértődés.
Biztos nem mosolyogtam elég szélesen.

De a fene egye meg!
Ezek nem csak az én képességeim (amik teljesen átlagosak, pontosabban szerintem ma már alapkövetelmény az irodai munkánál az a kevés amit én tudok) pocsékolják el, hanem a hardvert is; mi a fenének háromszázezer forintos, 1,5 gigaherzes számítógép az olyannak, aki azt sima írógépként használja?
Negyvenezerért már remek elektromos írógépeket lehet kapni!
Háromszor is elmondtam magamban a viccet a rendőrről, aki javítófestékkel összekeni a monitort, de már késő volt, már elromlott a hangulatom.

Tényleg kezdeni kell magammal valamit. nagyon tele van már a hócipőm magammal. Mindig megfogadom, hogy tartom a pofám, nem kreatívkodok, nem rendezek ötletbörzéket, nem akarom megváltani a világot. Csak éppen sose veszem észre, hogy ami számomra magától értetődő, az másnak forradalmi változás.
Kis cégeknél az szokott a probléma lenni, hogy a tulajdonos megijed attól, hogy legalább ugyanúgy, de néha jobban átlátom a cége ügyeit mint ő maga.
- Mi ez? -
- Öööö... Megírtam az átutalást a TB-nek, ma van a határidő. -
- Én had döntsem el, hogy mikor fizetünk, és kinek! -
- Nem muszáj ma elküldeni, nem írtam rá a dátu.... -
De már reccsen is a jobb sorsra érdemes átutalási megbízás, négy egyforma darbra tépve landol a papírkosárban.
Nagy cégeknél meg, ott van a bebetonozódott hierarchia, kisfőnökök, alfőnökök, főnökök, nagyfőnökök, köszönni-se-merek-neki-legnagyobb-főnökök. Meg a hozzájuk tartozó slepp, mindegyikük tíz körömmel kapaszkodik az íróasztalába. És a pozícióféltés mellett ott van az irígység is. Meg a lustaság és a félelem a változástól.
Ehh, megette a fene az egészet.

Azt hiszem, visszamegyek takarítani. Még eddig azt szerettem a legjobban. Egyrészt, mert abba senki sem szól bele. Másrészt, azt a munkát senki sem irígyelte el tőlem. Az irodai munkához szokott emberek ráadásul annyira irtóznak mindenféle fizikai tevékenységtől, hogy szinte csodálattal viseltetnek azok iránt, akik értelmesen, üzleti vállalkozásként el tudják adni magukat ebben a szakmában. Tényleg kevesen tudják jól csinálni. Vagy hanyagok, otthagyják a port a sarokban, vagy nem lehet rájuk számítani, vagy egyszerű butaságból sósavval szétmaratják a krómozott csapokat, feláztatják a szőnyeget.
Azt, akire számítani lehet, aki piperemunkát végez, azt nem csak megfizetik, hanem meg is becsülik.
És ami a legfontosabb, hogy ez a munka nem őröl fel, nem stresszes, nincsenek se határidők, se hisztis főnökök, se banyaláztól vagy irígységtől szenvedő kolléganők. Csend van, intenzív munka van, utána pedig pihenés, olvasás, rengeteg maradék szellemi energia amit tanulásra, önképzésre, vagy csak sima szórakozásra lehet fordítani.
Most meg a legszívesebben bőgnék egyet.
Tök komolyan kérdem magamtól: hát kell ez nekem?