Hihetetlenül elrontották a napomat.
Még a zene sem tudta teljesen kimosni azt a rossz ízt amit a visszafojtott indulat hagyott a számban.
Még tegnap elkezdtünk csinálni a főnökasszonyommal egy előadáshoz diasorozatot. Összemásolgattunk dolgokat jogszabályokból, módszertani füzetekből, levelekből, az ő könyveiből, a csuda tudja honnan nem.
Ma reggel egy órával korábban bementem, este Siegfried, öt órakor kezdődik, elmennék háromkor. Egy gyors zuhany, kutyapisiltetés, flitteres blúz, szájfény, ilyesmi.
Délre az ömlesztett anyagból megcsináltam egy 36 diás előadásvázlatot.
A főnökasszonyom fél háromkor kezdte el nézegetni. Egy jogszabályhivatkozást rosszul írtam, azt kijavítottuk. Még egy másikat is vegyünk be. Sőt, egy harmadikat is. Ide még írjuk be ezt. Oda azt. Csak egy mondat. Egy új gondolatjel.
Fél négy után tudtam elindulni.
Zuhanyozás nuku, a valagam össze van ragadva, egész nap harminc fokban ülök egy nyomorult székben, még fel se nagyon tudtam ma állni, annyi munka volt. A lábamon a fagyást valami ecetszagú krémmel kell kenegetni, a szaga 10 méteres körzeten belül érezhető. Flitteres blúz nuku, még fésülködni se volt időm. Szájfény??!!! Ugyan, minek, a multkor is kurvának néztek.
Isteni szerencse, hogy zártszékbe szól a bérletem, mert a földszintre be se engednének ha már elkezdődött az előadás. Megint az I. felvonás közepén értem be a színházba.
Komolyan, ha nem két napja pofázom, hogy ma programom van, ha nem egy hete tudják azt a nyomorult előadást, egy szót sem szólok.
És az egészben az a legszörnyűbb, hogy ilyenkor magamat utálom a legjobban. Egyrészt, mert nem vagyok elég karakán, hogy háromkor lekapcsoljam a gépet és valamelyik hétdanos (7 modulos ECDL vizsgás) kolléganőre bízzam a fönökasszony előadását. (sajnos nem tudnák megcsinálni, de erről már panaszkodtam).
Másrészt azért útálom magam rettenetesen mert az én családomban minden nő, a nagyanyám, a nagynénéim, a mostohaanyám, az mind mártír és áldozat volt. Egy szent. Akit mindenki csak kihasznált ... aki a szívét ... a lelkét ... az utolsó falatját ... Szóval, én hat éves koromra úgy meggyűlöltem a mártír nőket, a munka hőseit, a háztartás rabszolgáit, a legjobb feleségeket, a legjobb anyákat, a kiváló dolgozókat és a munka hőseit, hogy bármit hajlandó vagyok csinálni azon kívül, hogy mártírpofával tudassam a világgal, hogy engem mindenki csak kihasznál.
Őrjöngök.
Hisztizek.
Asztalt borítok.
Virágvázát török.
A blogomban panaszkodok.
Hogy a fene enné meg!


Nno.
Végülis, ezért ír az ember naplót.


Az előadás egyébként jó volt. Molnár András énekelte Siegfriedet (Polgár László, Anatolij Fokanov és mostmár Szvétek László mellett az én nagy-nagy szívszerelmem, imádom), gyönyörűen, mint mindig.
Wotan Gurbán János volt.
Mimét, a gonosz, a kétszínű, az egyszerre magában és kifelé beszélő Mimét Rozsos István énekelte. Rozsos szerintem a világ legjobb gonosz törpéje, még a Metropolitanből hallott Miménél is kétszínűbb.
Testvére, Alberich Sárkány Kázmér, őt még nem hallottam, tetszett.
Brünnhilde Temesi Mária volt, ő a multkor Sieglindét énekelte. Sokkal jobban mint most Brünnhildét.
A helyzet az, hogy én még nem hallottam igazi Brünnhildét.
Tényleg. Nem hazabeszélek, de Brünnhilde olyan összetett személyiség, annyi arca van, (harcias, meghatódott, elszánt, rémült, összetört, szerelmes, kéjsóvár, bosszúszomjas, bölcs és a csuda tudja még mi minden nem szorult abba a nőbe), hogy egyetlen énekesnő nem tudja megszemélyesíteni. Kár.

A Siegfrieddel két nagy szívfájdalmam van:
az egyik az erdei madár. Van egy bűbájos jelenet, Siegfried éppen megölte a sárkányt és a szájába veszi az ujját, mert égeti a sárkány vére. Ettől kezdve megérti a madarak beszédét. Egy kismadár énekel arról, hogy milyen kincseket őrzött a sárkány és hogy valahol van egy csodálatos szépségű lány, aki mély álomban várja, hogy egy férfi, "aki a félelmet nem ismeri" áthatoljon a szkilája körül lobogó tűzön és felébressze őt. Szóval, ez egy nagyon kedves jelenet és dramaturgiailag is fontos.
Négy vagy öt éve volt egy olyan erdei madárka, hogy még levegőt venni sem mertem, nehogy valami ostoba és fölösleges zajjal megzavarjam a varázslatot. Mint amikor két kristálypohár összecsendül. Vagy mint amikor a pacsirta hajnalban köszönti a nap első sugarait. Vagy amikor egy sárgarigó alkonyatkor az utolsó sugaraktól búcsúzik. Gyönyörű volt.
Azóta sem hallottam azt az énekesnőt, sajnos a nevére sem emlékeszem. Mostanában Ardó Mária énekli, ma éppen kicsit füstös volt a hangja. Persze a füsti fecske is madár, még ha nem is erdei. De volt már nekünk vijjogó sirályunk is, erdei madár helyett. Most sem tetszett. Nagyon nem tetszett.
Ami nem tetszik még, az az utolsó jelenet, amikor Siegfried már felébresztette Brünnhildét és a lány a mély álomból ébredve vívódik a szüzesség és a szerelem hívása között, Siegfried meg suttyó módon előbb erőszakoskodik vele, aztán kissél romantikusabbra veszi a figurát és ezzel elnyeri a valkür szerelmét.
Valami hihetelen roszul van rendezve ez a jelenet. Arról énekelnek, hogy "két karom forrón ölel át", miközben a szinpad két legtávolabbi sarkában állnak. Brünnhilde olyanokat mond, hogy"isteni nyugalom tombol bennem". Borzasztó rossz az egész.
Ezt csak emlékezetből mondom, mert néhány éve Brünnhilde ébredése után becsukom a szemem, hátradőlök a székben és úgy hallgatom a zenét.
Sőt, a ZENÉT.
Eddigre ugyan kicsit elfáradt Molnár hangja, de még így is, sőt, még Temesi túlzott magas hangjaival is Wagner zenéje a tömény érzékiség. A szűzies érzékiség, már ha valaki egyáltalán emlékszik arra, hogy milyen az, amikor akarja is meg nem is, mert fél tőle. Amikor valaki tudja, hogy most gyökeresen meg fog változni az élete. Csodaszép kettős.

Hanem, azért ilyenkor nagyon szeretnék rendező lenni.