Uhh, itt járt az én édes egy arany haverom. Éppen zuhanyoztam, és még ha legalább valami gusztusos darab pasi jött volna, de nem, női hang, egy négy éve nem hallott, de ismerős mezzoszoprán jelentkezett az ajtórésen keresztül és a kopogtató cédulkám akarta. Hiába mondtam neki, hogy pucér vagyok és csurog rajtam a szappanos lé, majd beküldöm postán, mondta hogy ne fáradjak, ő inkább megvárja. Törölközőbe csavarva, vizes lábamon a cuppogó papuccsal kotortam elő a hegynyi postából a cédulkámat. Tollat gyorsan találtam, hála a barátnémtól kapott táskának, amiben külön tolltartó rekesz van. Még csak az hiányzott volna, hogy tollat se találjak. Elképzelem magam csupaszon, nedvesen, szappanosan, amint őrjöngve egy tollat keresek, nehogy az én édes egy arany haverom kopogtató cédulka nélkül maradjon.
Uhh.
Nno.
Remélem, nem fáztam meg.
Mi szükség van erre?
Van erre szükség?

A kérdés költői, mert tudom hogy van.
Meg kell várni, mert esetleg nem küldöm be, vagy másnak adom, vagy mit tudom én, csalódottságomban lehúzom a klotyón (mármint nem az édes egy arany haveromat, hanem a kopogtató cédulkát)
Muszáj megvárni. Elengedhetetlen.
Így működik a demokrácia.

Megyek moziba.