Szépjóestét!
Tegnap délután meglátogattam azt a kolléganőt, akinek az a szerencsétlen szerep jutott, hogy végig kellett néznie a mentorunk halálát. Köztük egy még finomabb viszony volt, bizonyos szakmai ügyekben jobbkezének tartotta a lányt. Ő most szegény nagyon rossz lelkiállapotban van, ráadásul magát okolja a haláleset miatt, ami abszurdum, de egy ekkora lelki megrázkódtatás után valamennyire érthető lelki folyamat, amit viszont nem szabad kifejlődni hagyni. Szóval páran megbeszéltük, hogy kicsit jobban odafigyelünk rá, nem hagyjuk egyedül.
Nem is tudom, miért vállaltam ebben szerepet, én ugyan tisztelem őt, de nem volt közöttünk különösebb baráti viszony. Ő alapjáraton visszahúzódó, nekem meg a titkárságbéli nagy közös letyepetyés kávézások lettek nagyon ellenszenvesek, így aztán amennyire lehet, kihúzom magam belőlük és inkább bevállalom hogy morc vagyok, vagy nagyképű, vagy antiszociális, a megfelelő rész kinek kinek tetszése szerint aláhúzandó. Néha futottunk csak össze, tudtunk egymásról, időnként dolgoztunk is együtt, de semmi több.
Szóval tegnap nála voltam, elég sírós hangulatban, kétszer is visszafordultam, hogy én ezt nem tudom megcsinálni, elég nekem a saját gyászom, hogy tudnám én a másét enyhíteni. Aztán a kötelességérzet mégis győzött. A részletekről nem mertem faggatni, igaziból nem is akarom azokat megismerni, így is hangokat hallok és felriadok éjszakánként, nem akarom ezt még tovább rontani.
Ő is arról kezdett beszélni amiről én tegnap este írtam, hogy mennyire rossz választás volt ez a sorstól. Kigyulladt bennem a piros lámpa, tudtam, ha ezt tovább folytatja oda lyukad ki, hogy inkább neki kellett volna meghalni, én meg elsírom magam, azt meg akár egyetértésnek is vehetné. Élőszóban sokkal nehézkesebb vagyok mint írásban, ráadásul a rosszabb féle bőgőmasina vagyok, az, aki szörcsög, gurgulázik, könnye-taknya-nyála egybefolyik és emiatt meg sem tud szólalni. Szóval ennek elejét kellett venni, közbevágtam, mondtam neki, hogy mennyire sajnálom, hogy ilyen sokáig engedtem elnyújtani az adatbázisunk befejezését, hogy most az a legfontosabb nekem, hogy az ő emlékére azt befejezzem, meg hogy nekik voltak-e ilyen közös projektjeik. Mondtam, hogy ő az egyik jobbkezének számított, meg nem is tudom, kétségbeesve próbáltam arrafelé terelni a figyelmét, hogy nekünk nincs más választásunk, mint az ő szellemiségét tovább vinni. Abszolut kétségbeesett lépés volt részemről, csak azt akartam elkerülni, hogy belesüppedjen az önvádba, mert onnan nem tudtam volna kihúzni. Valahogy működhetett, mert utána egy darabig tényleg arról beszélgettünk, hogy milyen terveik voltak, aztán szóba kerültek kis apróságok, meg hogy milyen életvidám pasi volt, milyen utánozhatatlan abban, hogy az egyes emberekből kihozza a legjobbat. A kis sárga cédulkái, amiket a jobban sikerült levelekre ragasztott, a "na majd erről még beszélünk" bólintása, amivel elfogadott egy-egy javaslatot, meg az egész habitusa, ami miatt annyira megszerettük őt. Amikor időnként egy-egy félórára kitört belőle a hiperaktivitása, felkavarta az egész irodát, három titkárnő kevés volt neki, aztán amilyen hirtelen feltámadt, olyan hirtelen le is nyugodott és szempillantás alatt visszatért a nyugodt, tempós énje. Ezen még mosolygott is, valóban, mondta, az ilyen "lendületbe jövések" után mindig megdicsérte a női racionalitást. Szóval lassan, nagyon lassan, de eljutottunk egy derűsebb fázisba. Kétszer fel is álltam, hogy induljak, nem akarom kifárasztani, de valahogy mindig visszaültem, úgy alakult, hogy majdnem két órát együtt voltunk.
Jó érzéssel jöttem el tőle, valamit tán tudtam segíteni, nekem is jólesett az a beszélgetés.
A kétségek csak máma merültek fel bennem.
Hogy tán botcsinálta pszichiáterként nem csináltam-e valami kárt? Hogy volt-e jogom belenyúlni egy olyan finom lelki folyamatba, mint valakinek a gyásza? Hogy ezzel a "tovább kell vinünk az ő szellemiségét" dologgal nem raktam-e túl nehéz terhet rá? Hogy a fene nagy segíteni akarásom nem vakított-e el és ahelyett, hogy én segítettem volna, egy nálam rosszabb helyzetben lévő segített nekem?
Nem tudom, az a baj, hogy tényleg nem tudom.