Biztosan a kimerültségem az oka és az, hogy mostanában a megszokottnál több olyan képet láttam ami erőszakot és test-test elleni küzdelmet ábrázol, de az utóbbi pár napban néhányszor megtörtént az, amiről reméltem hogy már régen túl vagyok rajta. Néha, éjjel, ha valami apró neszre felriadok, vagy nappal, ha meglátok egy bizonyos formájú szemöldököt vagy hajszínt, szóval a legváratlanabb helyeken és időkben elönt a jeges rémület.
Persze ahogy telnek az évek, egyre ritkábban jön és egyre enyhébbnek is érzem, de mégis, az ijedtség itt van bennem és nem tudok tőle megszabadulni.
Kismilliószor megbeszéltem már magammal, hát most megpróbálom le is írni hogy milyen az, amikor az ember annyira fél, hogy a félelemben megsokszorozódik az ereje.
Nagyon rossz érzés.
Először a rémület, hogy az amit hallok az nem egy korhadó tetőgerenda finom roppanása, hanem egy idegen ember lépése. Óvatosan teszi a lábát mert nem akar zajt csapni. A sötétben ő nem lát semmit, de én hallom, hogy kinyújtja a karját és úgy tapogat maga előtt. Azt gondolnám, hogy a szívem ijedt kalimpálása elnyom minden külső zajt, de nem, mert bár a fülem úgy zúg mint amikor egy gyönyörű nagy tengeri kagylót szorítok rá, iszonyú zajjal áramlik a vér az ereimben, dübörög mint egy vízesés, de a zuhogáson keresztül is hallom, ahogy az a másik behajlítja a térdét, megemeli előbb a sarkát, aztán a lábujjai is elszakadnak a talajtól. Kicsit köröz a levegőben, keresi a helyet ahova lépjen, lábujjhegyre érkezik, áthelyezi a testsúlyát és kezdi előről.
Túl hamar ott van rajtam, készületlenül ér, szinte rámzuhan, kiszorítja belőlem a hosszú percek óta visszatartott, elhasznált levegőt. A vér még mindig dübörög a fülemben, bár ez talán már nem is vér, ez már tömény adrenalin. Megváltozik a szám íze is, büdös lesz hirtelen, nem is büdös, inkább olyan szagú, mint a friss, még gőzölgően friss nyers hús.
Minél gyorsabbnak hallom a vérem, annál lassabb lesz körülöttem a világ. És annyival lassabb lesz az a másik is. Nem is értem, olyan mintha tudnám, hogy mit akar csinálni. Mozdul a keze, de én már régen megelőztem, szorítom magam, nem fér hozzám. Le akar nyomni, birkózunk, de mindig csak utánam mozdul, egyszer csak kint is vagyok alóla, lerúgom, messzire repül. Felugrik, kap utánam, de megint elkésett, én már markolom ami a kezembe akad és ütök. Emelem a karom, hátrafeszítem a lapockám mint a vizilabdások és úgy sújtok felé, félkörívben, messziről. Emeli a karját, de én a sötétben is hallom hogy merre mozdul, csapok hát utána. Még egyszer, aztán még egyszer, és újra, és most már azt is látom, hogy az ő ereiben is rémülten száguld a vér, most már ő is fél, hallom, hogy az ő szája is nyers hús szagú lett. Már régen nem ér hozzám, mégis látom, amikor elernyed. Még egyszer emelem a karom, utoljára, még az eddiginél is jobban hátrafeszítem a lapockám és enyhén behajlított könyökkel, félkörívben, hatalmas erővel csapok le. A koponyája olyan hanggal szakad be, mint amikor tavasszal a megkásásodott jég betörik - undok, nyers reccsenés, sokáig visszhangzik bennem. Azt is hallom ahogy a vére freccsen, mint amikor a felmosóvederből kiborítjuk a vizet. Hallatszik, ahogy a meztelen karomon loccsan. Súrú, ragadós, sokáig, évekig fog majd tartani amíg elmúlik a ragacsos érzés. Ezt persze akkor még nem tudom, csak azon csodálkozom, hogy milyen meszire tud fröccsenni egy emberből a vér.
Felgyújtom a villanyt, meg kell nézni a szemöldökét, a bajuszát, a füle meg az orra formáját, hogy van-e szemölcse. Nincs. Felkapom a pongyolát, leoltom a villanyt, kirohanok. Aztán mégis visszalépek, lecsapom a villanyórát, a kerti kapuval nem bíbelődök, azt átugrom és rohanok bele mezítláb a novemberi éjszakába.
Lassan futok, soha se is tudtam gyorsan futni, a mellkasom is szorít, ezért is kellett azt az utolsót odacsapni, hogy elájuljon és legyen időm elfutni.
Hát így.
Egy óra múlva már az albumokat lapozgatom, nem tart sokáig, a negyedik oldalon ott is van az ismerős arc. Még egy óra és a hatalmas, másfél mázsás, öblös hangú főtörzsőrmester hátbavág a nagy lapáttenyerével. -Szép volt kislány, férfimunka volt, én sem csinálhattam volna jobban, pedig elhiheti, fenem rá a fogam pár éve!-
Aztán már csak a felborult olajkályhát kellett felállítani és a bútorokat a helyükre visszatolni. Tiszta ágyneműt húzni, mert a régi egyrészt lucskos lett, másrészt le is foglalták. Magamról is lemosni a vért és a nyálat.
Ennyi.
Most pár napig altatóval alszom és nem iszom kávét, remélem hamar elmúlik majd.