:-) Szépjóestét!
Mindenütt jó, de a legjobb itthon.
Hazafelé még beugrottam a Lehel piacra erdélyi kovászolt kenyéréért, fejes salátáért és narancsért.
Khm. Khmkhm.
Jobb ha bevallom.
Ha már ott voltam, vettem egy hatalmas póréhagymát is, mert ott van egy kistermelő, akinél nagyon szép és aki jóformán csak azt árul.
Azt is észrevettem, hogy nagyon olcsó (400 ft/kg) a cukkini.
Nem tudtam ellenállni, vettem egyet.
És nagyon szép körtét is láttam, minden akaraterőm összeszedtem hogy ne egy kilót kérjek, csak két darabot.
És az újpesti piacon multkor a karfiol sem volt szép, itt most hófehér, harmatfriss karfiolokat találtam, szerencsére adták negyedelve is.
És belebotlottam egy csuda csinos, alig 15 centis kis sütőtököcskébe, hát nem hagyhattam ott, még asztaldísznek is szép.
Azért vettem persze fejes salátát is. Erdélyi kovászoltat nem, mert már nem volt, helyette egy olyan kerek cipónak vettem meg a negyedét, ami majdnem úgy nézett ki mint régen, még az én gyerekkoromban azok a nagy három kilós, vágott tetejű falusi kenyerek.

Istenem, akkoriban kétféle kenyér volt csak, az a nagy három kilós és az egykilós vekni, slussz. Ki a csuda gondolta volna, hogy harminc év múlva amikor még a legkisebb közértben is legalább 5-6 féle, a nagyobb helyeken sokszor 40-50 féle kenyér is kapható, nosztalgiát fogok érezni az ántivilág ropogós héjú, hatalmas veknijei iránt? Márpedig azt érzek, mert ennek a hatalmas kenyérválasztéknak több mint fele nem kenyér, hanem újrahasznosított, állományjavítókkal felturbózott élelmiszeripari hulladék.
És igen, a régi parizerek iránt is nosztalgiát érzek. Évek óta nem is ettem már párizsit, mert a mostani vizes, agyonsózott, szottyos, halivúdi rózsaszín trutymóban nem ismerem fel a gyerekkorom roppanós héjú, jóízű felvágottját. Emlékszik még valaki arra, hogy ha egyenesen szeltük a parizert, akkor az forró zsírba dobva kis kosárka formára ugrott össze? Abba a kosárkába aztán lehetett ütni egy tojást, hm, nyamm, az nagyon finom volt. Manapság a forró zsírban nem összepöndörödik a parizer hanem elpárolog és közben valami hihetetlen rossz szagot áraszt.
És a szalámi iránt is nosztalgiám van. Ritkán lehetett kapni nagyon, akkor is csak 20 dekát adtak egyszerre hogy mindenkinek jusson, de az a nap ünnep volt. Nemrég vettem egy csomag gusztusos, hajszálvékonyra szeletelt szalámit és kifordult a számból, mert élesztő íze volt. Mitől lesz egy szaláminak élesztő íze?
És nosztalgiát érzek a régi, apró, hamar ráncosodó, de valami csodálatosan édeskés-savanykás ízű jonatán almák iránt is. A starkingot sosem szerettem, az nekem túl kásás. De a jonatán alma, hm, nyamm, azt imádtam. Libazsíros kenyérrel ettük, szinte minden másnap az volt a vacsora. A mostani almák fényesek, pirosak, sárgák, zöldek, bordók, harsannak a fogam alatt, csak éppen ízük nincs. Mondjuk minek is lenne, úgysem tudnám mihez enni, hisz a kenyér sem jó.
És nem sorolom, mert valaki még azt hiszi, hogy nosztalgiát érzek a szocializmus iránt - holott csak azokat az időket siratom, amikor még nem használtak ennyi adalékot, állományjavítót, szinezéket és tartósítót.
ja, és akkoriban az átcimkézést sem merték volna megkockáztatni.