:-) Szépjóestét!
A "viseljenek-e a bringások kukásmellényt vagy ne" című vitánk egyrészt folytatódik, másrészt már finomodik is annyiban, hogy kiderült, máshogy érdemes világítani egy bringát a reklámoktól villogó belvárosban vagy egy sötét, kivilágítatlan falusi utcán. Tényleg nagyon tanulságos, az is okulhat belőle, akit a hideg lel a bringásoktól, szóval érdemes a lentebbi két bringás poszt hozzászólásait elolvasni.
Nno.

Más:
máma nagyon jó volt, hogy ott dolgozom ahol.
Általában nem szeretem a munkahelyem, ma is küzdöttem rendesen, meg kellett csinálnom a karácsonyi képeslapokat. Évek óta én készítem a departmenünk üdvözlőlapjait. Még régebben nagyon szép merített papírt használtunk csak közben megváltozott a cég neve és ott maradt a nyakunkon egy csomó finom, vastag, vajszínű levélpapír. Levágattam róla az azóta érvénytelenné vált logót és mindenféle meghívókat és üdvözlőlapokat nyomtatok rá. Ez nem nagy munka és szép feladat is, majdhogynem művészet. Na jó, persze hogy közel sincs a művészethez, de legalábis tisztességes kiadványszerkesztői feladat. Szóva ezt a részét szeretném is, hanem azon dühöngök, hogy Passziánsz Lédi és Cuppancska, a másik két titkárnő teljesen alkalmatlan arra, hogy címlisták alapján leveleket szétküldjön. Titkárnő létükre egyszerűen nem ismerik sem a körlevél, sem a levélcimke fogalmát, márpedig több száz boritékról van szó. Az én nyomtatóm egy ősöreg csotrogány, folyton beragad, egyenként kell bele adagolni a boritékokat. A Passziánsz Lédinek meg hiába van ott a majd' egymilliós hiper szuper nyomtatója, nem tudja használni.
Mindegy, az a lényeg, hogy ma elkészítettem a képeslapokat, plusz fél napi szenvedéssel -miután beletörődtem, hogy a printerem már nem bír egyszerre ötnél több boritékot kinyomtatni- elkészítettem az összes levélcimkét, mert A4-est, azt még bír a gépem. Nem kell mást tenni, mint lehúzni a cimkét és ráragasztani a boritékra.
Hanem, ha ezután még a boritékolást is rám sózzák, asztalt borítok, az biztos!!

De nem is rinyálni akartam, hanem azt leírni, hogy ma volt a munkahelyemen tíz olyan percem amikor azt mondtam, hogy a fenébe is, stresszes is, utálom is, ricsajos is, de azért mégiscsak van értelme annak hogy itt dolgozhatok. Az alatt a tíz perc alatt azt éreztem, hogy ha én nem lennék, ez a mai csoda tán meg sem történhetett volna - vagy legalábis máshogy történt volna meg. Az egyik kolláganő meg is jegyezte, hogy a világ legcsodálatosabb, legjobb lelkű embereivel találkozhatunk. (És a legszemetebbekkel és a legaljasabbakkal is, tettem hozzá én.)
De ma semmi rossz nem volt, ma tényleg a világ egyik legnagyszerűbb emberével ismerkedhettem meg.
És ami még szebb, hogy nekem is részem van abban, hogy itt járt nálunk.
Nno.
Most néhány hétig jobban bírom majd.