Szépjóestét!
Ma este megnéztük Pártay Lilla új darabját, az Elfújta a szélt.
(Igen, erről a Gone with the wind-ről van szó, én sajnos még nem láttam a filmet, de ami késik, nem múlik - mondjuk ettől a balettfeldolgozástól nem kaptam kedvet hozzá.)



A koreográfiát és a librettót is jegyző, nagy múltú táncos és koreográfus Dvorak és az Amadinda zenéit keverte, úgy kábé 10:1 arányban. Kár, mert az Amadinda zenéi hihetetlen ütősek a balettszinpadon, ezt Pártay másik darabja, az Anna Karenina is bizonyítja - az bizony az egyik legjobb modernkori klasszikus balett.
Éppen ennek fényében enyhe, sőt, nem is olyan enyhe csalódás Scarlett O'Hara táncban elbeszélt élettörténete.
Elég nehéz megfogalmazni hogy miért, hisz minden adott ahhoz, hogy egy rendkivüli élménnyel gazdagodjunk; jól mesélhető történet, csodálatos zene, fantasztikus tehetségű táncosok és koreográfus, csodaszép zene és nem utolsósorban egy elemében lévő, a sok Verdi és Wagner után a szimfonikus zenében valósággal lubickoló zenekar.
A katarzis, de legalábbis a nagy élmény mégis elmarad.
Tényleg nehézen megmagyarázható, hogy miért.
Tán csak az zavart, hogy Scarlett és Rhet kislányát időnként behozta a dajka, a papa és a mama megpuszilta a kislányt, a dajka meg kivitte. Midnezt a rengeteg és hatalmas szülői törődést látva nem igazán éreztem tragédiának a lépcsőn heverő és a halott kislányt jelképező, felöltöztetett bábut.
Az is zavart kissé, hogy a kedvenc házirabszolgának-akinek a regényben elég jelentős szerepe volt- itt nem jutott más feladat, mint az elájult asszonykáját összenyalábolni és kivinni a szinpadról - ha jól emlékszem, Scarlett négyszer ájult el, de lehet hogy tévedek. Már a harmadiknál is untam, hogy bejön a férfi és kiviszi.
Aztán az a kicsi lány, hát őt szegénykét nagyon kár emiatt este 10 óráig ébren tartani. Húzzák-vonják szegénykét a szinpadon csak azért, hogy egy rongybaba személyében felismerjük a holttestét, komolyan, kár volt, sőt, vétek, inkább hagyták volna ki, őnélküle is kerek lenne a történet.
És hát igen, a történet.
Végülis, azt hiszem, hogy ez a legfőbb bajom a balettel, hogy meglehetős didaktikusan és szájbarágósan, hajszálpontosan leköveti a regény történéseit - három felvonáson keresztül.
Mert ebben az előadásban mindennek meg kell történni, ami a regényben -és persze a filmben, de a vászon mindig más tészta mint a szinpad, ezt ne feledjük!!- megtörténik.
Mindenkinek meg kell halni, mindent ki kell pipálni; in-flagranti jelenet megvolt, háború megvolt, elszegényedés megvolt, függönyből szabott ruha megvolt, önvédelemből ekövetett gyilkosság megvolt, a férjek is mind megvoltak, számszerint pont kettő, illetve hát Rhett a harmadik.
Jajj.
Mindezt szépen sorba rendezve, három felvonáson keresztül - kicsit sok, sajnos, túl hosszú.
Túl hosszú, mert miközben az eseményeket leltározzuk, semmit nem tudunk meg a szereplőkről. Scarlett kissé ugyan balszerencsés, de egyébként nem is értjük mi baja. Rhett az első két felvonásban ugyan megjelenik néha, de alig értem, hogy a harmadik miért szinte csak róla szól. Tett ez a pasi eddig valami olyasmit, amiért hirtelen ilyen fontos lett? Semmit, azon túl, hogy egyszer megtáncoltatta a gyászruhás Scarlettet.
Ja, ez is megvolt, a jótékonysági árverés, ki lehet pipálni.
Aztán a díszlet.
Hát igen, tudom, a pesti operába járó közönség szereti a korhű, gazdag díszleteket.
Azon most nem nyitnék vitát, hogy ezt az igényt mindenáron ki kell-e elégíteni, de azt azért megjegyezném, hogy egy impozáns, ballusztrádokkal díszitett főlépcső két oldalára nem igazán illik sem a fésülködőasztal, sem a férfias atmoszférát sugárzó bőr karosszék.
Igen, értem én, krisztálytisztán értem, hogy az egymástól a lehető legtávolabb elhelyezkedő intim sarkok a házaspár elhidegülését voltak hivatva jelképezni, de akkor kérdem én, mi a francnak kellett közéjük a lépcső? Már azon túl persze, hogy Scarlettnek annak a tetejéről kellett legurulni. És azon túl is persze, hogy a darabb, sőt, a balettörténelem legforróbb szerelni jelenetében a szerelmeskedő házaspár azon a lépcsőn guruljon felfelé.
Mondom: FEL-FE-Lé!! Gyönyörű volt, szenvedélyes és érzéki, mégis finom és művészi. Komolyan mondom, addig nem halok meg amig ki nem próbálom!
Ezzel a meglehetősen váratlan átvezetéssel el is érkeztünk a darab szépségeihez.
Nagoyn, tényleg nagyon-nagyon szép koreográfiákat láthattunk. Gyönyörű, a szereplők érzelmeit pontosan kifejező kettősökben gyönyörködhettünk és még a mellékszereplők, a virágárus lány, a zenészek, az örömlányok, a cselédek figurája is finoman ki volt dolgozva.
Ebből a szempontból a darab csodálatos élményt nyújt, tényleg nagyon szépek a táncok és kitűnőek a táncosok.
Csak hát a történet szövése, hát az valahogy idegesítően egyszerű és semmitmondó.
(Bár ez a klasszikus balettek nagy részénél így van, balettet az emberek általában a szépség és a kecs, a báj miatt néznek, úgyhogy tán jobb lett volna, ha én is befogom a számat.)

Kedvcsinálónak legyen itt a nyitány, egy részlet Dvorak Új világ Szimfóniájából (A dublini filharmonikusokat Derek Gleeson vezényli)