Anyegin, a feminista opera -

- vagy legalábbis erősen feminista rendezés. És nem hinném, hogy ezt akár Csajkovszkij, akár Kovalik kikérné magának.
Tudom, hogy az opera címe egy férfinév, és férfi is a főszereplő, de mióta Mester Viktória Olgáját hallottam, egyfolytában azon töröm a fejem, hogy egy fiatal, egészséges lány miért lesz ennyire szomorú, miért retteg ennyire az élettől, miért dolgoz ki magának ilyen brutálisan kacér és mosolygós túlélési stratégiákat.
Ma harmadszor láttam Kovalik Balázs új rendezését, kezd hát összeállni a kép.
Rögtön a nyitójelenet, amikor a két fiatal lány, Tatjana és Olga a föld felett lebegve ábrándozik, közben meg lent, igencsak két lábbal a földön az anyjuk és a dajkájuk emlegetik a régi időket, amikor még fiatalok voltak. A lányok anyja valami férfiről beszél, aki miatt majdnem el is vált. Ezt úgy énekli bele egy óriási reflektorba, mintha egy kútba kiabálná. De aztán mégsem vált el, inkább lefoglalta magát a háztartással és ugye ott a megszokás is, amit "az ég küld nekünk boldogság helyett". A reflektorok később is szerepet kapnak még, minden szereplő a saját reflektorába énekli bele a legnagyobb bánatát vagy félelmét.
Szóval a nyitó négyesnél tartottam, a lányok ábrándoznak, a két idősebb nő meg lekvárt főz éppen és gyakorlatilag arról beszélgetnek, hogy férfi még soha életükben nem tette őket boldoggá. Mindezek végén Larina, a lányok anyja szed egy csokor száraz kórót és a lányoknak adja. Kvázi, ennyit tud nekik a női létből útravalóul nyújtani, amit ő ismer - nem hogy semmit, de egyenesen elszáradt, fekete kórókat. Tatjana túlságosan álmodozó ahhoz, hogy ezt felismerje, Olga pedig tiltakozik ugyan és eldobja a 'virágokat', de ő sem képes megtörni a generációkon át öröklődő boldogtalanságot. Ő vidámnak mutatja magát, de csak mutatja, sőt, megjátssza a kedves kacér fiatal nőt. Ezt (ti. a megjátszást) onnan lehet tudni, hogy valami egészen elképesztően mély, szomorú hangon énekel - bele egyenesen a reflektorba, amiről eddigre már tudom, hogy minden rosszat neki mondanak el.
Aztán Tatjana levele. Mindenki emlékszik; "Én írok levelet magának....". Kovalik rendezésében ez a jelenet inkább álom, mint levélírás. Anyegin megjelenik Tatjana álmában, szeretkeznek, aztán a férfi beborítja a lányt a szomorúság fekete leplével. A depresszióra hajlamos tinilány valósággal megfürdik a bánatban, de mindezek ellenére ő mégis egészséges, nála csak a tinikorral járó átmeneti probléma a búbánat. Egyfolytában keresi a boldogságot és azt is tudja, hogy ahhoz neki férfi kell. Pechjére elsőre éppen rossz alanyt választott, de ekkor még nem tudja, egy merész ugrással beleveti magát a felnőtt létbe és elküldi a levelet. Itt üt vissza az anyjuktól örökölt hamis nőiesség és frigiditás, mert a tpasztalatlan fiatal lány ugye pont egy teljesen alkalmatlan alakba szeret bele. Anyegin félművelt (gazdag földesúrként töméntelen ideje van, de nem olvas), ízlése nincs (fekete cipőt visel a fehér öltönyhöz) és fennhéjázó. Sőt, udvariatlan, a bál kórusától megtudjuk azt is, hogy 'nem csókol kezet a hölgyeknek', és kártyázik is. Szóval az üvegházban nevelésnek hála a testvéreknek fogalmuk sincs arról, hogy milyen férfit kéne választaniuk élettársnak, mind a kettő beleszeret a legelső adandóba; Olga a gyerekkori játszópajtás Lenszkijbe, Tatjana pedig a nagyképű és roppant csinos Anyeginbe.
A levélírást követő meggydobálós jelenetről a múltkor már beszéltem, egy női kórus szó szerint is tálcán kínálja fel neki a női tudást és tapasztalatot, de Tatjana vagy megijed, vagy saját maga akarja megtapasztalni a dolgokat, de nem kapkod a meggy után, elbújik előle.
Közben megismerjük Filipjevna, a dajka szomorú életét is. Ő is egy reflektornak mondja el, hogy 13 éves korában erőszakkal férjhez adták.
És most ismét Olga, aki szintén keresi a boldogságot, és eleinte úgy tűnik, hogy Lenszkij oldalán ezt meg is találja majd. A lány azonban valahol mélyen érzi, hogy ők nem egymáshoz valók. A rendezés ezt gyönyörűen megmutatja. Először, a szembekötős játék alatt Lenszkij mindig Tatjana felé indul, Olgának keményen trükközni kell, hogy maga felé vonzza a fiút. Aztán, Lenszkij hirtelen kibukot, szenvedélyes szerelmi vallomásától Olga megijed, sok neki az érzelem, nincs még rá felkészülve és tán egyéb rossz érzései is vannak.
Aztán a bál, amikor Anyegin megtáncoltatja Olgát és Lenszkij annyira megbántódik, hogy párbajra hívja volt barátját.
Egy kórusjelenettel kezdődik. Elsőre tán kicsit zsúfolt a szinpadkép, de már második alkalommal feltűnt néhány apróság, ami a nők alárendeltségét érzékelteti. Például néhányan vacsoráznak éppen, és az egyik férfi a mellette ülő, nyilván hozzá tartozó nő tányérjáról lopkodja el a legfinomabb falatokat, az meg tűri. Vagy amikor a férfiak "tesznek egy kört" és kicsit megtaperolják a mellettük táncoló nőket. Persze ki-ki a saját párjától megkapja érte a neki kijárü nyaklevest, de ez még nem jelenti azt, hogy ettől jobban is érzik magukat.
És még mindig Olgánál és a II. felvonás báli jeleneténél maradva; egészen lidérces, ahogy Olga és az anyja báli ruhája hasonlít egymásra. Mindkettő piros ruha némi szőrmedíszétéssel. Larina szoknyája hosszú, Olga nadrágot visel valami tunikafélével, de a gallér formáján és a szoknyákon látszik, hogy ugyanarra a szabásmintára készültek, csak Olgáé még rövidebb. De már neki is ott van az a kis szőrme karkötő, ami az anyjánál már széles madnzsettává fejlődött. Ez pedig azt jelenti, hogy Olgára ugyanaz a sors vár, mint az anyjára, azaz férfi mellett soha nem lesz boldog.
Lidérces, hogy egy férfi rendező mutat ilyesmiket.
Nno, mindezzel csak oda akarok kilyukadni, hogy Kovalik Balázs nagyon finom érzékkel ábrázol női sorsokat. Nyilván férfi sorsokat is, de mondom, engem ebből az előadásból elsősorban Olga figurája érintett meg, őt elemezve vettem észre ezeket a finomságokat. Különösen az örökségként átadott kórók ütüttek sziven. Basszus, hány olyan asszonyt ismerek, aki mindent megtanít a lányának, csak azt nem, hogyan válassza ki magának a legmegfelelőbb férfit és legyen vele boldog.
Van még pár megfejteni való az előadásban, de majd jövőre. Sajnos az idén nekem több már nem fér be, de akit érdekel, szombaton és vasárnap még megnézheti a darabot.

És most legyen pár szó az énekesekről.
A legjobban még mindig Mester Viktória Olgája tetszik. Tökéletes és gyönyörű, ezt most nem ragoznám tovább.
Bátori Éva Tatjanájá érettebb és érzékibb mint Frankó Tündéé. Pedig Bátori küzd néhány magas hanggal, mégis, az ő Tatjánája bátrabb és felnőttebb, nekem jobban tetszik.
A két női mellékszereplő, a Larinát éneklő Balatoni Éva és a Filipjevnát játszó Kovács Annamária az élő és igen friss példa arra, hogy kis szerepet is lehet jól énekelni, és ha ez végre megtörténik, akkor még a rossz főszereplőket is jobban tolerálja a közönség. Remek két énekesnőt hallottunk, köszönet érte a művésznőknek is és a szereposztóknak is.
A címszerepet éneklő Káldi Kis András sajnos kritikán aluli. Hangjának nincs sem teste, sem magassága, sem mélysége, sem zöngéje. Fáradt, lottyadt hang, és még táncolni sem tud. Aki Anyegint akar énekelni az vegye a fáradtságot és tanuljon meg 6-8 taktusnyi keringőt eltáncolni, mert ha se énekelni, se táncolni nem tud, hát az megbocsáthatatlan, az ilyenbe nem lehet beleszeretni, hitelét veszti az egész dráma.
Fekete Attila Lenszkije so-so. Az vele a legfőbb baj, hogy ha mindig kiabál, akkor az egyrészt nem szép, másrészt pedig nagyon hamar tönkre fog menni a hangja. Kicsit gyúrni kéne a hangi ábrázolásra, mert csak hangerővel azt nem lehet pótolni, ráadásul káros is a hangszálakra.
Fried Péter Greminje meglepően férfias volt, még a hófehér parókán is átsütött az erő. Ráadásul a rendezői koncepció szerint jól el is küldi a talpnyalókat a picsába, szóval még a végén kezdem elhinni, hogy Tatjana azért mégsem egy vén Anyegin hasonmáshoz ment feleségül.
Kóbor Tamás Triquetje hangilag harmatgyenge, figurálisan viszont szenzációsan meg van rendezve és jól el is van játszva. A francia úr egy semmi kis sanzont szokott elénelni, Kovalik Balázs ezt a kis butaságot úgy rendezte meg, hogy egy félszeg, csírájában elfojtott szerelmi vallomás legyen. Ha Kóbor Tamás hangjának lenne némi fénye, ha a pianói megszólalnának, nos, akkor nagyon élvezném a közjátékot. Így azonban csak annak örülök, hogy a kórus kineveti szegény franciát.
Szóval összességében nagyon tetszik a darab, és jótanácsnak annyit mondok, hogy aki jó Anyegint akar hallani, az a Molnár Levente, aki pedig jó Tatjanát, az a Bátori Éva fémjelezte szereposztásra váltson jegyet.
És az isten szerelmére, tényleg, tessenek már elfogadni, hogy Tatjana leveléhez nem kell íróasztal és lúdtoll, hogy a báli kórus nem csak táncol, hanem a testbeszédével véleményezi is az eseményeket, és hogy egyáltalán, semmilyen műalkotást nem lehet passzívan befogadni. Az igazi csodához a közönségbnek is aktivizálni kell az agyát.

És szentül ígérem, hogy legközelebb a fériakról is írni fogok.