Requiem egy csellóért

Tegnap este a Mesterdalnokok második szünetének vége felé a közönség egy része már a helyén fészkelődve várta a III. felvonás kezdetét, amikor egy csúnya, száraz reccsenést hallatszott a zenekari árokból. Nem volt pedig hangos, egy súlyos másodpercre mégis elnémult a szinház.
Én a II. emeletről pont beláttam az árokba, és összeszorult a szivem.
Egy kottaálvány feldőlt, és ráesett az egyik csellóra. Az éles fém felhasitotta a hangszer elejét és pozdorjává törte a bal alsó részét.
Valóságos fizikai fájdalmat okozott a látvány. A gyönyörű, és valószinűleg nagyon értékes hangszer úgy feküdt ott, mint egy halálosan megsebzett állat. Mintha sikoltott volna, mintha láttam volna, ahogy a rémület elhomályositja a szemében az életet. Ott, a szemem láttára halt meg egy hangszer. Egy darabka szépséggel szegényebb lett a világ.
Pablo Casals játszik
.