Köszönőviszonyban

A munkhelyemre egy türelmi zónán keresztülbringázva jutok el, és hát a dolog (mármint az eljutás) természetéből adódóan ugyanazon a türelmi zónán keresztülbringázva jutok haza.
Eddig is sejtettem, hogy nem lehet egy könnyű kenyér prostinak lenni, de azt nem gondoltam, hogy ennyire nehéz. Reggel fél nyolckor -amikor megyek dolgozni- már, este hétkor, fél nyolckor -amikor is néha jövök- még kinnt állnak a lányok. A nyarat a késő ősztől az különbözteti meg, hogy most a falatnyi tanga fölé harisnyát és franciabugyit vesznek fel, a szandál helyett combcsizmát, az egész tetejébe pedig rövidke, hasig kigombolt dzsekit. És mostanában egyre többen táncolnak az út szélén, gondolom, ezzel is melegitik magukat.
Minden második villanyoszlop alá jut egy lány, 8-10 lépés előre, hátraarc, 15-20 lépés hátra, megfordul, előre jön, soha nem távolodik pár méternél messzebb a villanyoszloptól, mindig a sápadt, sárga fénykörön belül marad. Nyilván, hogy jobban látszódjon.
A lányok egyébként csinosak, fiatalok. A 20-25 évvel ezelőtt a Rákóczi téren látott lepukkant, szutykos, rossz fogú nőket itt nem látni, ezek a lányok hosszú lábúak, szépen sminkeltek, ápolt a frizurájuk.
Valamelyik este az egyik rámköszönt. Jókedve volt tán, vagy csak unta magát, fogalmam sincs, de ahogy eltekertem mellette, utólért a hangos 'Jóestét!' Bennem meg ugye működik a kora gyerekkorban belém nevelet automatizmus, hogy a köszönést fogadni kell, visszaköszöntem hát, még kicsit hátra is fordultam, hogy tisztán hallja, nehogy valami sziszegésnek hallatszódjon.
Aztán egy másik köszönt rám, ma este egy harmadik, az már tegeződve, 'Szia!', mondta, ahogy én ötösben eltéptem mellette. Én meg szorgalmasan köszöngetek vissza, már nem csak azért, mert a köszönést fogadni illik, hanem mert naponta találkozunk, ez azt jelenti, hogy ismerősök vagyunk, hát köszönünk egymásnak.
Azért szar ügy ez nagyon.
Pár éve még azt gondoltam, hogy ha egy felnőtt nő ezt választja megélhetési forrásul, hát csinálja, legyen ez a szakmája, senkinek semmi köze hozzá.
Aztán közben láttam és megtapasztaltam pár dolgot.
Észrevettem, hogy néha milyen apróságok tudják megforditani egy ember sorsát. Azon múlnak életek, hogy mennyire lelkiismeretes az a gyámügyintéző aki a gyerekről dönt, hogy egy bizonyos éjszakán van-e valaki, aki egy jó szót meg egy fűtött szobát ad a világgá szaladtnak, meg hogy egyáltalán, van-e valaki, aki példát, kiindulási pontot jelenthet. Nagyon sokan nőnek fel úgy, hogy egész életükben nem jut nekik ilyesmi, vagy ha igen, akkor már későn, amikor már nincs bizalmuk elfogadni. És hát legyünk őszinték, de legtöbbször a segitségnyújtásban is több a farizeusság meg a szemforgatás, mint a tényleges segiteni akarás. Az ilyen selyempapirba csomagolt álnyájasságnál meg tán még a stricik is őszintébbek.
Szóval csak azt akarom kinyökögni, hogy már nem gondolom, hogy ezek a fiatal nők önként és saját elhatározásukból választják ezt a megélhetést.
A szeretetlenség, a kitaszitottság, a követendő minta hiánya legalább olyan kényszeritő tényező, mint két pofon vagy egy nyitott bicska.
Azok a csajok ott nem önszántukból fagynak szilvakékre, és nem felelősségük teljes tudatában kapnak lúdtalpat azokban a fertelmes, iszonyatosan kényelmetlen és papirvékony talpú cipőkben.
Tényleg szar ügy, mert nem tudom, hogy mit gondoljak.
Követeljem én is, hogy egyetlen férfi se használhassa őket büntetlenül?
Vagy pont forditva, követeljem, hogy a hideg utcáról fűtött kuplerájokba tereljék őket, hogy legalább a felfázástól és az örökös petefészekgyulladástól meg legyenek védve?
Szar ügy ez nagyon.
Nyilván, azoknak is megvan a maguk története, akik a háromgyerekes főnüköket munkaköri kötelességből hetente kétszer leszopják, meg azoknak is, akik a minden évi születésnapi brillért, karácsonyi aranyláncért és évfordulós karkötőért teszik ugyanezt valakinek.
Kurvák mindig voltak, és hát valószinúleg mindig lesznek is sajnos.
De valami azt súgja, hogy azok a csipkebugyis lányok ott az ostorlámpák alatt nem igazi kurvák, és az, hogy őnekik ott kell árulni magukat, valahol mindnyájunk felelőssége, kicsit az enyém is.
Iszonyatosan szégyellem, hogy nem tudok nekik segiteni, hogy kikerülhessenek onnan.