1752

a nemzeti segélyvonal száma. 250 ft/hivás.
kép index.hu

az meg azért elég patkány dolog, hogy a zagytározót üzemeltető cég vezetője szerint nem veszélyes az az anyag, ami kábé 100 embernek okozott égési sérüléseket. a szántóföldeken 13,7-es Ph értékeket mérnek, szóval ez nagyon brutális. Nem beszélve a nehézfémtartalomról és az enyhe radioaktivitásról. Most azon szurkoljunk, hogy minél tovább tartson az eső, hogy ez a trutymó ne száradjon meg, és ne kezdjen porzani.
Ezt a cégvezető meg simán megérdemelne egy vörösiszap-pakolást. Meg az is, aki ilyen zagytározót tervezett és engedélyezett. Nem tanultunk a tiszai cián szennyezésből. Az eszem megáll, tényleg.

Erkel-ünnep, diszcsomagolásban

Az idén ünnepeljük Erkel Ferenc születésének 200. évfordulóját.
Nyilván nem tudtam minden eseményen ott lenni, de igyekeztem, legalábbis ami Pesten történt.
Nem sok alkalom volt, amikor a közönség Erkellel, pláne Erkel kevésbé ismert műveivel találkozhatott.
Tavasszal az Operaházban hallhattuk a Dózsa Györgyöt koncerten, és a Tháliában vendégszerepelt két produkció: az egyik a Kolozsvári Magyar Opera Brankovics Györgye, a másik a Szegedi Nemzeti Szinház koncertje. Ez utóbbin Pál Tamás vezényelt és ismertetett két operát, a Saroltát és a Báthory Máriát. A szegediek előadása “csak” keresztmetszet volt, az énekesek sem voltak mindig tökéletesek, de mindenképpen nagy hála és köszönet nekik a hiánypótló előadásokért. Különösen nagy köszönet illeti Pál Tamást, aki irattárakból, szinte oldalanként kutatgatta össze a Saroltát.
A kolozsváriakról akkor nem irtam, igy most igen nagy késéssel, innen gratulálok. Bár az énekesi teljesitmények igen vegyesek voltak, az előadás egésze mégis igen lenyűgözött. Bátran állitom, hogy az általam látott produkciók közül az övéké az egyetlen, ami nem múzeumi darabként, hanem örökérvényű, bármilyen korban aktuális zenedrámaként nyúlt egy Erkel operához. Zeneileg teljesen rendben volt az előadás, szinpadilag pedig még annál is több; korszerű, izgalmas, szakmailag igen magas szinvonalon kivitelezett szinházat élvezhetett a Thália szinház közönsége – vagy legalábbis az ilyesféle művészetre fogékony része.

Ezt csak azért irtam le, mert most már véglegesnek látszik, hogy ez a tavaszi Brankovics György volt az egész Erkel év fénypontja - már legalábbis az általam látott előadásoknak.

Ősszel a Károlyi Palota is megrendezte a saját, 5 előadásból álló Erkel-napjait. Tiszteletre méltó kezdeményezés egyébként, már legalábbis ha az Operaház összesen két koncertjéhez hasonlitjuk.

Én a szeptember 11-i Erkel és az irodalom, valamint a másnapi Erkel hősnői cimű előadásokon vettem részt.
Mindkét programot értő szakemberek állitották össze, a két általam látott előadásból mégsem éreztem, hogy nagyon mélyen elmerültek volna a témában, hogy nagyon túl akartak volna lépni az „a nemzeti opera megteremtője, a Bánk bán szerzője” közhelyeken. Talán csak Erkel sakk sportágvezetői tevékenysége volt kivétel.
Sajnos már a második napon is nagyon untam Ókovács Szilveszter felvezetőjét, hát igy jártam, kellett nekem két eseményen is ott lenni.
Elképzelem, hogy érezte magát az, aki tán mind az 5, teljesen különböző előadásra elment.

A legnagyobb kiábrándulást az Erkel hősnői koncert jelentette. Eleve, ha a zenekart és a kórust is összeszámoltuk, legalább kétszer annyian voltak a szinpadon, mint mi a nézőtéren. Nem tudom, hogy ennek a 2500 Ft-os jegyek voltak-e az okai, vagy inkább az, hogy a közönség úgy érzi, mindent tud Erkellől amit tudni szükséges – magyarán, nem érdekelt a dolog senkit, a pár lelkes családtagon és kiváncsi operarajongón kivül.
Sajnos, nem is kaptunk semmi többet, mint amit eddig is ismertünk; gazdagon hangszerelt, verbunkossal magyarositott olasz operazenét, nemzeti szinű szalaggal átkötve.
Ráadásul, azt is elég soványkán, mert a műsor cime ugyan Erkel hősnői voltak, de mindössze két opera három hősnőjével találkozhattunk. Ráadásul ez a két opera is a már jól, sőt, talán túl jól is ismert Bánk bán és Hunyadi László. Megértem én, hogy nagyon drága ritkán játszott darabokat szinreállitani, de az Operaház első igazgatója, sőt, a magyar opera megteremtője tán megérdemelne annyit, hogy ha már úgyis kottából, koncerten énekelnek a művészek, más darabjaiból is adjanak elő részleteket. De nem, ilyesmi senkinek eszébe sem jutott, Erkel hősnői közül elég nekünk Melindát, Gertrudist, Bánk bánt és Szilágyi Erzsébetet ismerni. Őket is szigoruan piros, fehér, zöld diszcsomagolásban, nehogy egy darabka emberi hús, egy tenyérnyi emberi érzés látszódjon belőlük. És hiába dedikálnak egy műsort Erkel hősnőinek, az est fénypontjának mégiscsak a Hazám, hazámat kell megtenni. Anélkül a közönség tán el sem hinné, hogy Erkelt hallgatott, hát nem? Meg a Hunyadi Palotását, ami nélkül viszont szalagavató bál nem nagyon képzelhető el mifelénk. Nekem legalábbis, ha meghallom ezt a zenét, azonnal fehér műselyembe és fakózöld meg padlizsánlila gabardinból varrt bocskaiba öltözött, pattanásos fiatalok jelennek meg a szemem előtt, ahogy sután, magukban vihogva próbálnak a zene ütemére lépegetni, és mozgásukból hiányzik minden tartás és kecs, ami a palotást palotássá teszi. Nem tehetek róla, nekem ez égett be a retinánba. Jobb szerettem volna más, kevésbé elközhelyesitett zenét hallani ezen az ünnepen, de úgy látszik, ennyit érdemeltünk.

Illetve, dehogyis, volt jó zene aznap, bár ez nem a műsor szerkesztőin, hanem az énekeseken múlott. A Károlyi-kertnek meglepően jó az akusztikája, mindenféle hangositás nélkül is tökéletes zenei élményt nyújtott, életemben itt értettem először az énekesek minden szavát. Az Operaházban ugyanis –kevés kivételtől eltekintve- soha nem lehet érteni a magyar nyelvű szöveget. Ha valaki nem ismeri az operát, az bizony egy szót sem fog érteni belőle – más tészta, hogy a jelenleg futó rendezés sem segiti a befogadást. Mindegy, ezúttal nem igy volt, pontosan átjöttek a szavak. És a hangsúlyok is. Azt hiszem, életem legjobb Gertrudis – Bánk kettősét hallottam Wiedemann Bernadettől és Molnár Andrástól.
Wiedemannhoz még nem volt szerencsém a szerepben, valahogy mindig nagy nevű, de már erősen tönkremenőben lévő, lebegő hangú énekesnőket fogtam ki. Tehát már az meglepett, hogy Gertrudist lehet szép, egészséges hangon is énekelni. Molnár Bánkjával pont forditva vagyok, ismerem nagyon jól. Mindig is tudtam, hogy fokozatosan épiti fel a csúcspontot, nagyon megtörten és majdhogynem alázatosan kezdi, és csak lassan, Gertrudisra reagálva dühödik fel annyira, hogy gyilkoljon. Ebben a fokozatos épitkezésben Wiedemann ideális partnernek bizonyult, és nekem bizony felállt a hátamon a szőr, amikor azok ketten úgy igazán összecsaptak. Látni semmit sem lehetett egyébként, mert valamiért az énekeseket hátulról világitották meg. Rendezés sem volt, Bánknak nem kellett a hülye kupára, Gertrudisnak meg az ágytakaró esztétikus redőire figyelni, szóval nem volt semmi, csak a zene, és egymással szemben a két hang: az érett, gömbölyű, büszke mezzó, és a megtört, a fájdalmat fokozatosan gyilkos dühhé érlelő tenor. Hát volt egy perc, amikor nem tudtam, melyik fog nekirontani a másiknak. Ilyet eddig még csak Puccinitől tapasztaltam, csak ő tud igy életre halálra egymásnak forditanai egy nőt és egy férfit. És hát ezek szerint Erkel.
Azt sajnálom csak, hogy erre mintegy véletlenül, mellékesen jöttem rá, sőt, a műsor készitőinek határozott szándéka ellenére.
El is illant egyébként a varázs hamar, mert az opera dramaturgiájára fittyet hányva, Melinda halála után jött Bánk nagyáriája. Nem mondom, hogy nem szeretem, de egyészt itt ugye hősnőkről volt szó, másrészt pedig ne rugdossuk már a hallgatót egy opera végéről az elejére vissza. Már persze ha fontos nekünk úgy egészében az opera mondanivalója, és nem csak egy kis szelette.
Márpedig, a XIX. századi hazafiság Erkel munkásságának csak egy szelete. Mint azt a Károlyi-kerti Gertrudis – Bánk kettős, és a kolozsváriak Brankovics Györgye megmutatta, Erkel elsősorban operaszerző, méghozzá nagyon jó operaszerző, aki képes érzelmeket, fájdalmakat, hazugságokat zenével ábrázolni. Elég hitelesen méghozzá. Minden darabjában ott vannak az élő, érző, vérző emberi lelkek, csak le kéne róluk fejteni a piros-fehér-zöld diszcsomagolást és engedni, hogy a darabok önmagukban, zeneként hassanak.

Az Operaház a jelek szerint ezt a munkát egyáltalán nem vállalja fel. Visszaléptek a Bánk bán eredeti, ősváltozatának bemutatásától is, mindössze egyetlen alkalommal, november 7-én, koncertszerűen hallhatja majd a közönség Erkel zenéjét az eredeti szöveggel és zenével. Utána visszakapjuk a Rékai Nándor - Kenessey Jenő - Egressy Béni - Oláh Gusztáv - Nádasdy Kálmán féle átirást (egyes vélemények szerint meghamisitást), ráadásul Kerényi Imre gondolattalan, vállalhatatlan rendezésében. Merthogy voltak vélemények, miszerint egy olasz rendező úgysem tudna magyar operát szinre vinni.
Amit akár el is hihetnék, ha nem látnám, hogy a jelek szerint magyar rendezők pláne nem tudják Erkel remekművét szinpadra vagy akár celluloidra vinni. Akkor meg miért ne próbálkozhatnánk olasszal vagy hottentottával akár? Ahogy nekem beégett a palotásra billegő középiskolások látványa, ahhoz már valóban egy idegen és friss szem, fül és agy kell, hogy Erkel munkásságát a mindenféle ráragadt mázaktól megtisztogassa és csak magát a zenedrámát állitsa szinpadra. Hogy legyen nekünk végre Puccini szinvonalú nő-férfi összecsapásunk, lázadó kamaszlányunk, undok cselszövőnk a szinpadon.
Mert lehetne. Csak ki kéne bontani a nemzetiszinű diszcsomagolásból.


Erkel Napok a Károlyi Palotában

a jegyekért köszönet az opera-vilag.hu-nak

Egy szimpatikus

fideszes politikusnő.
Hajrá Rajzó Ildikó, ne hagyd magad! Végre, valaki hiteles, aki ad a prüdériának.

index.hu cikk

Két dudások egy MÁO-ban

Nem férnek meg, nem, az istennek sem férnek meg egymással.
Egészen konkrétan, most éppen a legfrissebben kinevezett miniszteri biztos nyilatkozta a rádióban, hogy Fischer Ádám nem szeret Kovács Jánossal dolgozni, és hogy szerinte (mármint Horváth Ádám miniszteri biztos szerint) Kovácsnak maradnia kéne. Ebből nem túl nehéz kikövetkeztetni, hogy Fischer szerint viszont mennie.
Pár héttel ezelőtt Kovalik Balázs, az Operaház néhány nappal azelőtt kirúgott főrendezője boritott bilit és kavart óriási, a semmiben hirtelen eltűnő indulatokat egy német lapnak adott nyilatkozatában.
Erre a nyilatkozatra is reagált Vidnyánszky Attila a Népszavában megjelent interjújában.

Politikai kurzusváltások tájékán normálisak az átrendeződések, vannak emberek, akik kiesnek a pixisből, vannak, akik beleesnek. Folyik a helyezkedés és a pozicionálás.

Gondolja az átlag újságolvasó, aki nem ismeri az ebben a szutyokban meghurcolt nevek munkásságát. Vagy legalább néhány munkáját, ne legyek nagyképű, egyik fent emlitett név teljes munkásságáról sincs átfogó képem, csak töredékeket ismerek belőle.

Kovács Jánost mondjuk évente 8-10 alkalommal, vagy tán többször is hallom vezényelni. Nem az én elfogultságom, gyakran beszélgetünk erről nálam hozzáértőbbekkel is, de jelenleg ő a Ház legjobb karmestere. Wagnert mástól nem is szeretek ott. Sőt, mióta Győriványi vezényli a Tannhausereket, nem szeretek Tannhauserre járni. Mióta nem Kovács csinálja, meredeken zuhant a Turandot zenei szinvonala is, az pedig a felújitás után olyan volt, de olyan, hogy az ember tényleg a Tiltott Városban érezte magát. Beethoven, Verdi, Strauss, Bartók, sőt, még Mascagni is, minden, minden úgy szól a keze alatt, ahogy egy operának meg kell szólalni. Ha van üres szék, beülök az első sorba, és csak őt nézem, ahogy fogja, irányitja a zenekart, ahogy együtt lélegzik az énekesekkel. Segit nekik támasztani, bizonyisten, láttam, a veszélyes belépésekhez és a nagy hangokhoz mély levegőt vesz, rekeszből engedi fel apránként, ahogy az énekesnek kell. Lenyűgöző jelenség az árokban. A nemzetközi élvonallal legfeljebb csak felvételről tudom összehasonlitani, szerintem simán megállja a helyét a világ legjobb operakarmesterei között. Egy csendes, hétköznapi zseni, egy ajándék a sok fakezű, tempóérzék nélküli, hangerőmániás karmesterpótlék között.

Fischer Ádám nemzetközi hirű karmesterünk, pár éve a Ház zenei vezetője vagy mije, státusza bizonytalan, ő nem akar közalkalmazott lenni. Felőlem ne is legyen, nem azon múlik. Ő hozta létre a budapesti Wagner napokat. Vezényel Bayreuthban, Salzburgban, a világ minden táján, szerencsére Pesten is. Én nagyon szeretem, senkitől, tényleg egyetlen felvételen sem hallottam még a Rajna kincse fináléját olyan vésztjóslónak, mint tőle. A Siegfriedben úgy épiti fel a zenét, hogy a gyászmenet alatt majd összedől a MüPa. Imádom.

És akkor ez a két kiváló karmester nem tud egy házban együtt dolgozni. Nem tudnak tán megosztozni a repertoáron? Fischer Ádám, mint főzeneigazgató, nem szeret együtt dolgozni Kovács János első karmesterrel. Inkább jöjjön Győriványi, akinél a nyitánytól a függöny lehullásáig le akar szakadni a plafon, aki mellett a legnagyobb hangú énekeseket sem lehet hallani. Meg Dénes István, aki még kétszer egyforma tempóban soha egyetlen előadást nem vezényelt le, akinek a tempóváltásaival még a legképzettebb énekesek sem tudnak lépést tartani, a kórus meg már meg sem próbál. Ők énekelnek úgy, ahogy azt megtanulták. És nekik van igazuk, mert ők tudják a darabot, a karmester meg nem.
És ez bizony a Fischer sara, hogy ilyen karmestereket az árokba enged.

Emberileg egyik karmestert sem ismerem, fogalmam sincs, hogy lehet velük magánemberként kijönni. Lehet sehogy, a zsenialitás nem garancia arra, hogy az illető kedves és simulékony legyen.

Politika van a dologban, gondolja ilyenkor a kivülálló, Fischer a régi kormány favoritja, a miniszteri biztos az újé, a szakszervezet vezetője is az újé, vagy tán inkább a radikálisok felé húz, szóval megy a helyezkedés, a megfelelni akarás, a poziciók védelme.


Jah, persze.


De vegyük a két rendezőt.
Lehet emlitettem már, hogy Magyarországon jelenleg két operát (is) rendező rendező van, akiknek a munkáját érdemes megnézni. Az egyik Kovalik Balázs, a másik Vidnyánszky Attila.
Két teljesen ellentétes stilust képviselnek egyébként. Vidnyánszky a pszichorealizmus hive talán, vagy nem is tudom. A lényeg, hogy az ő karakterei nagyon ismerős figurák. Vidnánszky természetes, a hétköznapokban megfigyelt mozdulatokra tanitja az énekeseket. Kovalik Balázs pont az ellentéte, ő az operákat szimbolikusan vagy hogy rendezi meg. A drámákban meglevő hétköznapiságnak ő mindig mögé néz, szimbólumokat, sőt, szimbólumrendszereket használ. A konzervativ nézők „rendezői szinháznak” tartják a munkáit.
Ezt a két teljesen különböző rendezői stilust egyvalami köti össze: mindketten igen alaposan megismerik és elemzik a darabot. Nem csak a szövegkönyvet nézik meg, hogy itt most megcsókolja, vagy bejön, vagy kimegy a szereplő. Kovalik és Vidnyánszky is nagyon mély dramaturgiai elemzéseket csinál, pontosan meghatározzák a figurákat, az egymáshoz való viszonyukat. És megnézik a kottát is, és észreveszik, ha a zene mást mond, mint amit a szöveg. Ha a zenében mögöttes érzések, célzások vannak, az ők mind tudják, és belerendezik a darabba.
Ezt Magyarországon nem sokan csinálják, legalábbis a jelenleg futó, más rendezők által jegyzett előadásokon egyáltalán nem látszik, hogy valaha valaki ilyesmivel próbálkozott volna.
És ez a két nagyszerű szakember ott rúg egymásba, ahol csak tud.
Az elmúl években Kovalik volt helyzetben, elbocsátásáig ő volt az Operaház főrendezője. Drámai volt a folyamat, ahogy engedte lerohadni Vidnyánszky rendezéseit.
A Végzet hatalmából eltünt a kis papircsónak, ami oly szivszoritóan érzékeltette Alvaro honvágyát. Eltünt a Leonora beavatási szertartása alatt forgó korong mögül a fény, ami lehet ugyan, hogy csak egy rendezői truváj volt, de gyönyörű volt, ahogy a sötét nézőtéren szétszóródtak a vékony fénysugarak. Az angyallá vált Leonorával nem forog ki a diszlet, ott áll az elvileg halott lány magasra tartott karokkal, ami elég idiótán hat.
Kovalik hagyta, hogy Perencz Béla torgyánjózsefi hordószonokká silányitsa Hans Sachsot a Nürnbergiben. Sőt, inkább kis zsebhitlerré, mert évek óta megtörténik az a gyalázat a Magyar Állami Operaház szinpadán, hogy a záró jelenetben Hans Sachs, a békés, verseket irogató cipészmester kiveszi a kardot Walter kezéből, megcsókolja, és magasra tartva körbehordozza a szinpadon. Teszi ezt annak ellenére, hogy az eredeti rendezésben szó sem volt ilyesmiről. Tudom, már a második előadást is láttam, és utána még jópárat, ezt egyedül Perencz Béla engedi meg magának. És az Operaház főrendezője nem szól rá, nem vonja félre, nem csinál fegyelmi ügyet ebből a gyalázatból. Mondom ezt úgy, hogy a Nürnbergi Vidnyánszky leggyengébb munkája, kifejezetten nem szeretem, de attól még a darab egysége érdekében nem hozathat be egy énekes egy diszletbe nem illő kisasztalt, merthogy ő nem fog egy könyvcsomón ücsörögni. A kardcsókolgatásról nem is szólva.
De ugyanez a zseniális rendező Kovalik Balázs engedte vissza főrendezőként a Házba Manont, aki a kerben körbesétálgatva kilincsre, szökőkútra, mindehova akaszt egy gyöngysort, hogy aztán amikor menekülni kell, legyen mit összeszednie. Ő engedte vissza a Nabuccot, ahol még azt sem tudja a néző eldönteni, hogy Izmael a zsidóktól vagy a zsidókhoz szökteti Fenénát.
Merthogy egy darabot pihentetnek pár évig, az ok. Az is világos, hogy a rendezés már akkor is semmilyen volt, amikor eredetileg szinpadra került, az évek meg csak koptatnak rajta. De ha van egy Operaháznak egy rendezőként zseniális főrendezője, akkor az miért engedi, hogy mindenféle asszisztensek mondják meg az énekeseknek, hogy jobbról bejössz, a szinpad közepe előtt két lépéssel megállsz, énekelsz és balra kimész?
Miért nem szán rá egy egyébként zseniális rendező főrendező egy hétnyi próbát arra, hogy a már meglévő diszletekbe valamennyire beállitsa az énekeseket? Miért kell nékem minden egyes Bohéméletben azt nézni, hogy a bohémek hülyéskednek egymással, aztán amikor Musette beesik, hogy jön a halálos beteg Mimi, akkor rohannak, eltolják a paravánt és a szinpad közepére vonszolják az ágyat, hogy Miminek legyen miben haldokolni? Ha már úgyis bohóckodnak, akkor miért nem mondja meg nekik egy egyébként zseniális rendezőként elismert főrendező, hogy gyerekek, futkároztok, a partvissal kardoztok, Te meg Schunard közben rágurasz az ágyra, Te meg Marcell tologatni kezded, mintha barrikádod épitenél. Oszt tessék, mire Roldolfo betámogatja Mimit, ott is van az ágy középen, anélkül, hogy jelmezes diszeletezőmunkásnak tünnének a bohémek. Kovaliknak tökéletesen igaza van abban, a magyar operajátszás a béka segge alatt van, hogy az átlag magyar operanéző izlése még annál is mélyebben, de főrendezőként a világon semmit nem tett annak érdekében, hogy ez megváltozzon. Rendezőként igen, ami a keze alól kikerül, az zseniális – még ha nem is mindenki számára érthető.
Most fordul a kocka, a Teátrumi Társaság elnökeként Vidnyánszky kerül felülre. Kiváncsi vagyok, mennyire fognak lerohadni Kovalik rendezései. Amiket imádok, de amiket ha nem tartanak karban, tényleg egy katyvasz lesz belőlük. Nem szeretném pedig elvesziteni sem az Elektrát, sem a Fideliót, pláne sőt nem az Anyegint. Az a kedvencem, csodálatos szinház.

Szóval, itt vagyunk egy politikainak tűnő purparlé sorozat kellős közepén. Vagy lehet, hogy még csak az elején. Megy az adok kapok, dúl a pozicióharc, csattognak az előszobakilincsek, pletykák születnek, hátak mögött súgnak és/vagy mosolyognak össze. Telefonszámok keresődnek ki rég fiókok mélyén penészedő noteszekből. Felmondási levelek iródnak, bizottságok alakulnak és üléseznek, aktacsomók porolódnak le.

Ilyen a mai magyar közélet, mondja a mai magya átlagember.

Egy nagy lófaszt, mondom én.
Ilyen az ember.
A tehetség és a zsenialitás semmire sem garancia. Még arra sem, hogy valaki tényleg zseni.
Arra meg aztán végképp nem, hogy ne legyen irigy. Hogy ne féltse a kenyerét-kalácsát. Hogy ne féltse a pozicióját. Sőt, sajnos arra sem, hogy más tehetségekkel együtt tudjon működni.
Szerencséjükre mindezen a gyengeségeket igy kormányváltások körüli időben rá lehet kenni a politikára.
A kedves magyar néző meg vagy szurkol az egyiknek és utálja a másikat, vagy utálja az egyiket és szurkol a másiknak, de legfőképpen nem érti az egészet.

A hét képe

hvg.hu
I. Nemzeti Tanévnyitó

Mit érdemel

az az önkormányzati hivatalnok, az az épitési hatóság, az a bárki, aki megengedte, hogy a Duna hullámterében üdülőnek nevezett lakóparkokat épitsenek?
Az én adóforintjaimból miért a gazdag-gettók lakóit kell menteni? Miért az anyám nyomorult kis Zagyva-parti vályogházának a mentésére jut miattuk kevesebb ember, homok és homokzsák?
Egyáltalán, mit érdemel az az ingatlantulajdonos, aki első perctől pontosan tudja, hogy 2-3 évente minimum elönti a Duna azt a telket, amin lakást vesz?

A kérdés költői, mert mind az önkormányzati hivatalnok, mind az épitési hatóság, mind az ingatlantulajdonos és egyáltalán mindenki, aki érintett az ügyben, egy nagy vastag lófaszt érdemel a seggébe.
Plusz még az önkormányzatisok és hatósági személyek egy alapos vagyonvizsgálatot is megérdemelnének.
index cikk és kép

Álláskeresés

Nem én, a hugom.
Alföldi nagyváros, sőt, megyeszékhely, kereskedelmi szakmunkás végzettséggel több mint egy éve nem talál állást.
Pár éve cukorbeteg, diétázik, gyógyszert szed, rendszeresen méri a vércukrát, időnként felülvizsgálatokra jár, olyankor igazitanak a gyógyszerein.
Minden állásinterjún elmondja, hogy cukorbeteg, 4 óránként ennie kell, és időnként felülvizsgálatra mennie, ami miatt aznapra szabadságot kell kivennie.
Szent meggyőződése, hogy sok helyen emiatt utasitják el. Ugyanakkor az is meggyőződése, hogy előre kell szólnia, hogy a leendő munkáltatóját majd ne érje meglepetésként, hogy óramű pontossággal eszik, meg hogy időnként szabadnapot kér.

Én meg azt mondom, hagyja a fenébe, senkinek semmi köze hozzá. Akármilyen munkája van, be tud kapni pár falatot.
Ráadásul, könyebb azt mondani, hogy nem veszek fel valakit, mint ha már felvettem, elküldeni azért, mert kivesz egy napot, amikor éppen nem akarnám elengedni. Pláne őt, ügyes csaj, hamar beletanul mindenbe, talpraesett nagyon, a vevők mindenhol szerették még eddig.

Nos, szabad-e válság közepén, amúgy is elmaradott régióban, mai magyar környezetben és munkakultúrában őszintének lenni?

esélyegyenlőség

Aszonygya a Kossuth, hogy az Esélyegyenlőségi Hatóság megbüntetett egy céget, mert az azonos korú, képzettségú, azonos munkakörben alkalmazott férfi alkalmazottnak 300.000, a nőnek pedig 180.000 Ft fizetés adott.

meg sem tudok szólalni.
Hölgyeim, megoldási javaslat?

A nap kommentje

29726 • Pancoletti Előzmény 29725 2009-12-21 18:18:56
szerintem meg kapd be a faszom, te okostojás.
:(

A magas kultúra jegyében, a Fórum - Mi újság a Magyar Állami Operaházban? cimű topikból.
Jah, és mindehhez a kiindulás egy Don Carlos előadás volt, hogy a karmester túl gyors tempókat vett-e, és a fellépő szoprán beteg volt-e, és ha igen, miért nem találtak beugrót.

Úgy döntöttem, hogy inkább röhögök rajta. Tényleg, néha rendkivül szórakoztató figyelni, ahogy elszabadulnak mások indulataai.

És persze hallgatok egy kis Don Carlos - mi mást, mint Fülöp áriáját a 3. felvonásból. Jevgenyij Nyesterenko, 1978. Scala, Milano.

Pannonmobilnet, a kurvaanyád!

Pár hónapja vettem mobilnetet.
Annyira leszoktam a netről, hogy bőven elég a minimálcsomag, minek fizessek négyszer annyit a kábelért, ha úgysem használom ki.
Helyes kis kütyü, egy USB-vel felszerelt, gombok és kijelző nélküli mobiltelefon, az én igényeim teljesen kielégiti.
Illetve hát kielégitette, mert az egyik lezárásnál az USB pofa maradt a gépgben, a többi meg a kezemben.
Hát van ez igy, ugye, ami elromolhat, arra van garancia.
El is vittem a munkahelyemhez közeli nagybevásárló központ Pannon boltjába a beszerzési áron párszáz forint értékű műanyag kütyüt. Kedves fiatalember, persze, adnak cserekészüléket, ezt elküldik szervizbe szakvéleményre.
Mire???
Szakvéleményt kell róla készitettni, csak úgy tudják kicserélni.
Háát, ha az ország második legnagyobb mobilszolgáltatója lennék, egy pár száz forintos tajvani kütyü miatt én biztos nem költenék benzinre meg mindenféle jegyzőkönyvek készitésére, de persze legyen, vigyék.
Majdnem két hét múlva kapom is az SMS-t, hogy menjek azonnal, három napon belül (szombat vasárnap is beleszámit), különben rámszámlázzák a cseremodemet.
Sikerült egy nap késéssel megtudnom, hogy a szerviz nem fogadta el a garanciaigényemet, mert szerintük a készüléket olyan erős mechanikai hatás érte, aminek a következtében a kijelző elrepedt, betört. Mögötte a fénykép a modemről a drótón fityegő USB pofával. A boltban még csak dühöngtem egyet, vissza akartam mondani az előfizetést.
Lehet, persze, 75.000 ft kötbér.
Mi az anyátok picsája?? 75 ezer egy 1 évre kötött, havi kétezer forintos előfizetésre?
Na jó, keresünk más utat.
Az már csak otthon, a szemüveges átolvasás után esett le, hogy hát az én modemem bizony nincs kijelző, ami betörhetett volna.
Akkor hogy is van ez?
Négyszer fogalmaztam át a levelet, mire sikerült belőle minden indulatszót kigyomlálni, sőt, még azt is megálltam, hogy az idézett szakvéleményt ne ún. “szakvélemény”-nek nevezzem.
14:03 perckor kaptam meg az automata visszajelzést, hogy a levelemet felbontották.
14:09 perckor ott volt a válasz, hogy elnézésemet kérik, a készüléket vigyem vissza, garanciában, soron kivül kicserélik.

De most tényleg, kellett ez?
Egy pár száz forintos vacak miatt felbosszantani egy előfizetőt? Rontani az üzleti hirnevet? Elkölteni több száz forintot papirra és festékre, több ezret benzinre, hogy a kis szart Fótról elvigyék Budaörsre? Ráadásul kétszer?

Mert mondanom sem kell, nem vagyok hülye, hogy a város másik végébe bumlizzak ilyesmi miatt.
Este elvittem a modemet és a papirokat egy pesti nagybevásárló központba, és kértem a hölgyet, hogy akkor küldje vissza.
Hát, ő nem is tudja, ez csak fogalmazásbeli hiba lehet, ilyet még soha nem cseréltek ki.
Mondom, hát itt van a mail, elismerték a tévedést, mit kell még ezen ragozni?
Ő meg csak ragaszkodik hozzá, hogy a szakvélemény rosszul van fogalmazva, az USB pofa az tulajdonképpen kijelző, hisz azon keresztül megy ki az adat. És közben mosolyog, felhúzott innyel, szakadatlanul, ahogy azt tanitották.

Itt már nem birtam tovább, otthagytam a nőt a francba.
Másnap ebédszünetben visszavittem a cuccost az eredeti nagybevásárló központ Pannon boltjába, ott legalább nem keztdett el velem vitatkozni az ügyintéző, hogy szerinte az USB az a kijelző megfelelője.
Most cseremodemem van, várom az SMS-t, hogy mehetek a garanciális darabért.
Kiváncsi vagyok, kapok-e, vagy hagyják nálam ezt.
Akármi is van, utolsó alkalom, hogy ilyen szolgáltatóval hűségszerződést irtam alá.

Zsák a foltját

Ilyen az, amikor a pár ezer szélsőséges vadbarom rátalál a másik oldal párezer szélsőséges vadbarmára - nincs mit egymás szemére vetniük.
Én meg csak abban reménykedek, hogy mi és és a szomszédaink is tudjuk valahogy a helyén kezelni ezt a pár ezer agyhúgyköves idiótát.

Rossz szomszédság török átok, bazmeg, hát tényleg ennyire hülyék vagytok? Meg hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, arról sem hallottatok még? Meg hogy van vendégjog, amivel nem illik visszaélni? Sőt, hogy a vendég tisztelettel tartozika vendéglátójának?
Erre büszkék lehettek, vendégségbe menni, aztán odaszarni az asztal közepére, aztán még jól meg is sértődni, ha a pofátokat belenyomják a saját mocskotokba.
Kicsit meg kéne emelni már ennek a nagy magyar állatkertnek a keritését, komolyan. És megköszönni, ha a románok is megemelik a sajátjukét.

Az csak a baj, hogy magyar lévén ez az én szégyenem is. Mármint nem az, hogy 9 hónapig tartom a szart magamban, hanem hogy az újpestiek igy viselkedtek Romániában.

Köszönőviszonyban

A munkhelyemre egy türelmi zónán keresztülbringázva jutok el, és hát a dolog (mármint az eljutás) természetéből adódóan ugyanazon a türelmi zónán keresztülbringázva jutok haza.
Eddig is sejtettem, hogy nem lehet egy könnyű kenyér prostinak lenni, de azt nem gondoltam, hogy ennyire nehéz. Reggel fél nyolckor -amikor megyek dolgozni- már, este hétkor, fél nyolckor -amikor is néha jövök- még kinnt állnak a lányok. A nyarat a késő ősztől az különbözteti meg, hogy most a falatnyi tanga fölé harisnyát és franciabugyit vesznek fel, a szandál helyett combcsizmát, az egész tetejébe pedig rövidke, hasig kigombolt dzsekit. És mostanában egyre többen táncolnak az út szélén, gondolom, ezzel is melegitik magukat.
Minden második villanyoszlop alá jut egy lány, 8-10 lépés előre, hátraarc, 15-20 lépés hátra, megfordul, előre jön, soha nem távolodik pár méternél messzebb a villanyoszloptól, mindig a sápadt, sárga fénykörön belül marad. Nyilván, hogy jobban látszódjon.
A lányok egyébként csinosak, fiatalok. A 20-25 évvel ezelőtt a Rákóczi téren látott lepukkant, szutykos, rossz fogú nőket itt nem látni, ezek a lányok hosszú lábúak, szépen sminkeltek, ápolt a frizurájuk.
Valamelyik este az egyik rámköszönt. Jókedve volt tán, vagy csak unta magát, fogalmam sincs, de ahogy eltekertem mellette, utólért a hangos 'Jóestét!' Bennem meg ugye működik a kora gyerekkorban belém nevelet automatizmus, hogy a köszönést fogadni kell, visszaköszöntem hát, még kicsit hátra is fordultam, hogy tisztán hallja, nehogy valami sziszegésnek hallatszódjon.
Aztán egy másik köszönt rám, ma este egy harmadik, az már tegeződve, 'Szia!', mondta, ahogy én ötösben eltéptem mellette. Én meg szorgalmasan köszöngetek vissza, már nem csak azért, mert a köszönést fogadni illik, hanem mert naponta találkozunk, ez azt jelenti, hogy ismerősök vagyunk, hát köszönünk egymásnak.
Azért szar ügy ez nagyon.
Pár éve még azt gondoltam, hogy ha egy felnőtt nő ezt választja megélhetési forrásul, hát csinálja, legyen ez a szakmája, senkinek semmi köze hozzá.
Aztán közben láttam és megtapasztaltam pár dolgot.
Észrevettem, hogy néha milyen apróságok tudják megforditani egy ember sorsát. Azon múlnak életek, hogy mennyire lelkiismeretes az a gyámügyintéző aki a gyerekről dönt, hogy egy bizonyos éjszakán van-e valaki, aki egy jó szót meg egy fűtött szobát ad a világgá szaladtnak, meg hogy egyáltalán, van-e valaki, aki példát, kiindulási pontot jelenthet. Nagyon sokan nőnek fel úgy, hogy egész életükben nem jut nekik ilyesmi, vagy ha igen, akkor már későn, amikor már nincs bizalmuk elfogadni. És hát legyünk őszinték, de legtöbbször a segitségnyújtásban is több a farizeusság meg a szemforgatás, mint a tényleges segiteni akarás. Az ilyen selyempapirba csomagolt álnyájasságnál meg tán még a stricik is őszintébbek.
Szóval csak azt akarom kinyökögni, hogy már nem gondolom, hogy ezek a fiatal nők önként és saját elhatározásukból választják ezt a megélhetést.
A szeretetlenség, a kitaszitottság, a követendő minta hiánya legalább olyan kényszeritő tényező, mint két pofon vagy egy nyitott bicska.
Azok a csajok ott nem önszántukból fagynak szilvakékre, és nem felelősségük teljes tudatában kapnak lúdtalpat azokban a fertelmes, iszonyatosan kényelmetlen és papirvékony talpú cipőkben.
Tényleg szar ügy, mert nem tudom, hogy mit gondoljak.
Követeljem én is, hogy egyetlen férfi se használhassa őket büntetlenül?
Vagy pont forditva, követeljem, hogy a hideg utcáról fűtött kuplerájokba tereljék őket, hogy legalább a felfázástól és az örökös petefészekgyulladástól meg legyenek védve?
Szar ügy ez nagyon.
Nyilván, azoknak is megvan a maguk története, akik a háromgyerekes főnüköket munkaköri kötelességből hetente kétszer leszopják, meg azoknak is, akik a minden évi születésnapi brillért, karácsonyi aranyláncért és évfordulós karkötőért teszik ugyanezt valakinek.
Kurvák mindig voltak, és hát valószinúleg mindig lesznek is sajnos.
De valami azt súgja, hogy azok a csipkebugyis lányok ott az ostorlámpák alatt nem igazi kurvák, és az, hogy őnekik ott kell árulni magukat, valahol mindnyájunk felelőssége, kicsit az enyém is.
Iszonyatosan szégyellem, hogy nem tudok nekik segiteni, hogy kikerülhessenek onnan.

Kommentár nélkül

Bagoly mondja bagolynak,

hogy hűdenagyfejedvan!

Nem birom megállni,

hogy ezt be ne linkeljem. Előre elnézést minden jóhiszemű olvasómtól, de az a történet annyira telitalálat, hogy nem lehet kihagyni. Sőt, a hozzászólások még jobbak.
Most legalább tudom, hogy milyen egy vagány, erkölcsös magyar nő, aki fel meri vállalni a véleményét. Az ilyenre aztán tényleg büszke lehet a pasija.

Hihetetlen,

de nem rúgtak ki. A nyakam rá mertem volna tenni, hogy a szeptembert már nem velem kezdik el. De nem, egyeztettünk pár dolgot és szorosabb határidőket kaptam. Váálaszokat a kérdéseimre egyáltalán nem, de már nem is érdekel. Minél jobban megszenvedek a dolgokkal, annál stabilabb ismereteim lesznek. És hát annál több felesleges, soha többé nem használható ismeretem lesz, ha a végén mégis besokallok.

Egyébként légkondi-ügyileg titkos támogatóim akadtak. Akik eddig egy szót sem szóltak, most elkezdtek nyúlkálni a távirányitó után és nyomogatják rajta a + gombot. Ma az egyik még káromkodott is egyet, hogy ki az a fasz (bocsánat, nem én mondtam, idézek) aki 21 fokra állitja.
Most erre nem tudok mit mondani. Mert vagy ők olyan pondrók, hogy csak sunyitanak addig, amig valaki fel nem vállalja konfliktust és pár ellenség beszerzésével kikaparja nekik a gesztenyét, vagy én vagyok összeférhetetlen.
Gondolkozzon ilyesmin a rosseb.
Éhes vagyok, de nincs kedvem főzni, el kell mennem kenyérért. Holnapra úgyis kell, nyársalni akarok, a Duna parton füstölődni és nézni, ahogy a szalonnáról lecsöppen a zsir. Édesre sült hagymát akarok enni, parázsban sült fóliás krumplit és mindezt le akarom öbliteni egy üveg sörrel. Vagy fröccsel, ezt majd még eldöntöm amig elérek a boltba.

Tegnap este nagyon finomat vacsoráztam. A zöldséges fiók hátsó sarkában találtam két ottfelejtett paradicsomot, éppen a lottyadás előtti utolsó stádiumban. Egy kis serpenyőben felhevitettem két kanál olivaolajat, megpiritottam rajta egy kis fej hagymát és egy gerezd hajszálvékonyra szelt fokhagymát. Rászeleteltem a túlérett paradicsomokat és elég gyors lángon azt is megpiritottam. Picit sóztam, belevagdostam 8-10 szem zöld olajbogyót, fűszereztem egy mokkáskanál oregánóval és pici vizzel felengedve jól összeforraltam. Közben kifőztem egy marék masnitésztát, leszűrtem, beleforgattam a szószba és jó vastagon megszórtam reszelt Pannónia sajttal. Mióta a Trappista minősége úgy leromlott, azt szoktam venni, mert bár kissé édeskésebb mint a trappista, de finom, a minősége és az ára pedig jó arányban van. Szóval egy isteni paradicsomos-olajbogyós tésztát ettem, ritka finomra sikeredett.
Jó érett paradicsomot picit karamellizálni, az az izletes szósz titka.

Visitok a röhögéstől,

de tényleg!
:-DD
A Bartók rádió vasárnap délelőtt 11 órakor kezdődő Gyerekpáholy cimű műsorában éppen a Traviátát ismertetik. Mondom gyerekeknek, a Traviátát!!
Anyám, ilyen szavak: "főnemesek kegyét kereste", "nagyvilági életet élt", "nagy házat vitt", "szive hölgye", beszarás.
"a tiszta érzések eszébe juttatták a szerelmet"
Anyám borogass, hát ennyire álszent módon tán inkább mégse kéne.
Nem irigylem azt a szülőt, akinek ezeket a fogalmakat most meg kell magyaráznia egy nyolcévesnek. Nem létezik, hogy ha valaki leül és rászán másfél órát, ne tudná ezt egyszerűbben, ettől a ragacsos finomkodástól mentesen megfogalmazni.

A nagy kő

koppanása szerintem hazáig hallatszott.
megkaptam a fizetésem.
Phuuu.
Basszameg, de tényleg, milyen dolog már az, hogy előbb elfelejtjük, aztán kicsit elrontjuk, köremilben bocsánatot kérünk, aztán meg itt a hétvége és hopp, negyven alkalmazott egy havi fizetésének négy napi kamatjával lett gazdagabb a cég.
Így meg ez kérem.
Nno, munka van, ha már fizetnek, akkor dolgozni is illik.

A mérhetetlen különbségtelenség

mármint zeneileg is

.

Reszelgetem a körmöm

és közben nézegetem a koncert- és szinházjegyeket árusitó portálokat. Nyilván nem mondok mondok újat avval, hogy minden előadásra -még a méregdrága fesztivál előadásokra is- a legdrágább és a legolcsóbb jegyek fogynak el először, de szinte napok alatt. A későn kapcsolók már "csak" a középkategóriás jegyekből válogathatnak aszerint, hogy mennyit akarnak költeni és/vagy mennyire igénylik a jó rálátást a szinpadra.
Nem, semmi különöset vagy pláne rosszat nem látok ebben.
Sőt, pont ellenkezőleg, teljesen normális és egészséges dolog, azt jelzi, hogy van igény a kulturára azok között is akiknek nem gond az ár és azok között is, akiknek igen. Egyik sem akar lemaradni, az előbbiek csak az előadás cimét nézik a jegypénztárban. Nyilván az utóbbiak is, csak nekik még van egy félmondatuk az árról is. És hát kicsit távolabb ülnek a szinpadtól.
Ennyi, ez mindig is igy volt, szerintem már a régi görögöknél is.

Nno.
És hogy mi értelme volt annak, hogy mindezt leirjam?
Az égvilágon semmi, már persze azon kivül, hogy mostanában elhanyagoltam a blogot, mert az új munkámon kivül más inger nem nagyon ér. Az meg elég unalmas az iráshoz, ráadásul nem is túl szivesen dokumentálom, ahogy atomjaira hullik a reputációm és az önbizalmam. Maradtam volna a kaptafá felmosófánál.