Inglourious Basterds

Napok óta forgatom magamban a beszámolót, de azon túl, hogy a 'Becstelen Brigantik' iszonyatosan rossz cimforditás, egy épkézláb mondatot nem birtam összehozni a filmről.
Nem lehet poszttá fogalmazni azt a végtelen pimaszságot, ahogy Tarantino a legelcsépeltebb filmes kliséket összeválogatja és az egymáshoz legkevésbé illőket összepárositja. Azt sem nagyon lehet elmesélni, ahogy valamilyen matematikai algoritmus alapján a kliséket időnként a fejük tetejére állitja. A néző csak kapkodja a fejét és szétröhögi az agyát, a filmnek szinte minden képkockáját látta már valahol, valamikor. Vagy ha nem is látta, de elképzelte, milyen az, amikor Hamupipőke a herceg ölébe teszi a lábát, és az rápróbálja a fél pár cipellőt. Más kérdés, hogy itt a passzentosan passzoló cipellő jutalma nem házasság, hanem fulladásos halál. A thermopüllei háromszáz, Ryan közlegény, a Diktátor, a fene se győzi felsorolni, mi minden köszön vissza ebben a filmben.
Más is van még, aminek a megfogalmazésa meghaladja a képességeimet. Elképesztő és döbbenetes az az elfogulatlan, ártatlan, had ne mondjam, gyermeki pimaszság, ahogy Tarantino a II. Világháború fájdalmas témájához nyúl. Mondhatnám, hogy jó neki, ő kimaradt belőle, az ő hazájában nem ölik egymást az emberek amiatt, hogy Budapestet felszabaditották vagy megszállták az oroszok, hogy a németek védték vagy feláldozták a várost, hogy az oroszok vagy a németek erőszakoltak-e meg több nőt, vagy akár hogy a németek vagy a magyarok irtottak ki több zsidót. És egyáltalán, hogy azok csak zsidók voltak-e vagy magyarok is.
Mindezen kérdések Tarantinot nem zavarják, semmi ilyesféle üzenetet nem akar megfogalmazni. Annyira nem, hogy attól már az az érzésem, hogy pont az az üzenete, hogy tegyük már végre túl magunkat az egészen.

.