Orjaleves

De csak, mert nem vagyok normális.
Igaziból erről is a kutya tehet, neki akartam örömöt okozni a jó kis szaftos karajcsonttal, amiből a hentes éppen az előttem vásárlónak vágta ki a húst, és mivel a vevő nem kérte, a csontot azon mód dobta ’levesnek! 299 Ft!’ halom tetejére.
Nem birtam volna otthagyni, már láttam az ebet, ahogy a séta után, hasonfekve, a szőnyegén cuppog rajta, aztán a fáradtságtól elalszik, tátott pofájában a csupaszra nyalogatott csonttal. Aztán én is elalszok, és arra ébredek, hogy álmában porcogtatja tovább.
Szóva elkértem a csontot, és amennyire nem birok ellenállni az udvarló kedvű henteseknek (Egy darabka májat, gombócnak?) hát megoldottnak látszódott az ünnepi menü.
Leveszöldség mindig van otthon, sárgarépa, petrezselyemgyökér, zeller, vöröshagyma, pár gerezd fokhagyma, fél karalábé... azért csak fél, mert életemben nem sikerült még egész karalábét megfőzni. Sőt, van, amikor két karalábéból másfelet megeszek nyersen. Még egy csiperke is fonnyadozott a hűtőben, éppen ideje volt azt is beledobni a levesbe. Egy bogyiszlói paprika, egészben, csak, mert.
Tényleg nem tudom, miért ragaszkodtam a levesfőzéshez, ilyen melegben sose szoktam. A kutyának az is elég lett volna, ha bevágom az egészet a kuktába, tiz perc alatt kész, nem fűtöm a lakást. A levest viszont órákig kell gyöngyöztetni, és hiába az elszivó, bizony terjed a gőz is, a meleg is.
Kivételesen a májgaluskák is jól sikerültek, egyben maradtak, puhák, a beledarált petrezselyemtől illatosak.
Egyáltalán nem lehetetlen, hogy életem legjobb orjalevesét főztem meg, de nem izlik.
A leves csak forrón jó, ilyenkor meg egyen forró levest az, akinek elmentek otthonról. Langyosan meg, háát, a malacleves bizony gusztustalan.
Szóval itt vagyok jó négy-öt tányérnyi levessel, és csak nézzük egymást, egyre fokozódó ellenszenvvel.
A kutya mondjuk boldog, minden úgy történt, ahogy eddig is; csámcsog, cuppog, szuszog, porcog, megint szuszog, szemmel láthatóan meg van elégedve az ellátmánnyal.
Szerintem a levest is szeretni fogja.