Az operairodalom üvegházban nevelt lányai

Az „üvegházban nevelt lányok” kifejezés Zola Egy tisztességes úriházából való. Ott olyan lányokra használják, akiket a valós világtól elszigetelve, álszent, kettős erkölcsű polgári környezetben, romantikus ábrándokra nevelnek, hogy aztán jól meglepje őket az élet. Zolánál persze jobbára buta és kikapós feleségek lesznek az ilyen lányokból, az operairodalomban viszont általában belehalnak a sokkba, vagy egész életükre boldogtalanok lesznek.

Gilda, Verdi Rigolettó
A legtörékenyebb és legvédtelenebb hősnők egyike. Apja, Rigolettó a nőfaló mantuai Herceg (tán az egyetlen operahős, akinek nincs se kereszt- se vezetékneve) udvari bolondja. Csúnya, cinikus ember, aki már maga sem tudja, hogy azért gonosz mert megfizetik, vagy azért, mert az. Felesége korai halála után a kislányát zárdában nevelteti, majd a felcseperedett lánykát betelepiti egy titkos kertbe, ahonnan csak a templomba mehet ki. A baj persze megtörténik, a gyönyörű lányt hamar kiszúrja a hires nőfaló Herceg, és a kislány sem marad közömbös. Hogy maradna, éppen abban a korban van, amikor érdeklődni kell a fiúk iránt. Szegénykének ezen a téren semmilyen tapasztalata nincs, ráadásul a cseléd, akinek vigyáznia kéne rá, jó pénzért becsempészi Herceget a zárt kis kertbe. Közben a közutálatnak örvendő Rigolettót is begyűjt magának pár ellenséget, akik fogat-foggal alapon meg akarják viccelni. Kifigyelik a szép fiatal lányt és mivel azt gondolják, hogy a szeretője, elrabolják. Viszik egyenest a Hercegnek. Rigolettó is számtalan nőt játszott a Herceg kezére, hát pont méltó bosszúnak gondolják, hogy a saját módszerével vicceljék meg. A Herceg közben majdnem szerelmes is lesz, dühöng a lány eltünte miatt. Annál nagyobb az öröme, amikor mégis megkapja Gildát. Amilyen tulok faszparaszt, egyből neki is esik, megerőszakolja a lányt.
Rigolettó bosszút esküszik lánya meggyalázója ellen és Gilda hiába könyörög, bérgyilkost fogad. Gildának hiába látja, hogy a Herceg már régen más nők után fut (konkrétan a bérgyilkos húgával, Maddalénával enyeleg), mindennek ellenére úgy érzi, hogy szereti a férfit. Aztán amikor meghallja, hogy mi készül, és hogy Maddaléna azt javasolja a bérgyilkos bátyjának, hogy szúrják le az első belépőt és azt a hullát adják át Rigolettónak, Gilda bekopog a fogadóba, és önként belerohan a késbe.
Diana Damrau énekel; Caro Nome.
Ez a felvétel talán nem a legjobb példa, mert Damrau Gildája nem az a megszokott édes-engedelmes-jókislány Gilda, hanem nagyon is vergődik, szeretne szabadulni az apja által kreált börtönből. De nekem pont ezt tetszik ebben a felvételben. Éppen élete első csókján van túl, és ábrándos szerelemmel mondogatja magában szerelme nevét – ami álnév, természetesen.



Tatjana és Olga, Csajkovszkij Anyegin
A két testvér szomorú története számomra Kovalik Balázs operaházi rendezésében teljesedett ki. Addig mind Puskin, mind Csajkovszkij darabja alig volt több számomra egy csinos, XIX. Századi bulvártörténetnél.
Egyébként nem is cak a rendezés, hanem Mester Viktória csodálatos Olga alakitása döbbentett rá, hogy micsoda szomorú és reménytelen élet vár erre a két lányra. Sivár kisváros, silány férfiválaszték, akiknek a vadászat és a kártya körül forog az életük. A lányok kezéből ki nem esik a romantikus regény, egész fiatalságukat ez tölti ki, meg a kézimunkázás, a kertészkedés, a felkészülés a feleséglétre.
A csendes Tatjana ugye Anyeginbe szeret bele nagy hirtelen, a bővérűbbnek tűnő Olgának pedig évek óta udvarol Lenszkij. Az ő kettejük sorsa rendben lévőnek látszik, senkinek sem tűnik fel, hogy a két fiatal nem illik egymáshoz.
Az idillnek egy buta báli incidens vet véget; a látszólag unatkozó, de igaziból az előre elrendeltség ellen lázadó Olga kacérkodik a szintén unatkozó, nyafka és nagyképű Anyeginnel. Az értetlen és vérig sértődött Lenszkij kirobbantja a botrányt, a párbaj az ő halálát hozza.
Anyegin ugye külföldre kényszerül, majd amikor visszatérve először meglátja az időközben asszonnyá szépült Tatjánát, szerelemre lobban. Tatjána persze visszautasitja.
Kovalik rendezésének zsenialitása abban rejlik, hogy ez a visszautasitás nem az asszony hűségét domboritja ki, hanem azt a rettenetes boldogtalanságot, ami vár rá.
„A megszokást a boldogság helyett kapjuk...” énekli Filipjevna az első felvonásban, és milyen igaza van!
Borzasztóan sajnálom, hogy Mester Viktória Olgája nincs fent a tubuson, mert az kellene most ide, hogy lássátok, mire gondolok.
Ekaterina Gubanova is jó, de a mélységei korántsem sugározzák azt a sötét depressziót, amit a lány a jókedv erőltetésével próbál elfedni. Olga teljesen tisztában van azzal, hogy az ő életéből nem lehet majd selyembe kötött romantikus regényeket irni, mint amilyeneket a nővére olvas folyton.


Erzsébet, Wagner Tannhauser
Egyik kedvenc operám hősnője, Hermann wartburgi főherceg leánya szintén olyan nevelést kapott, hogy a szerelmet úgy képzelje, hogy majd Tannhauserrel (aki egyébként ott van az operairodalom legnagyobb helykeresői között) egész életükben egy rózsakertben, kézen fogva sétálnak majd és tépkedik a szirmokat, hogy szeret, nem szeret......
Ehhez képest Tannhauser követi érzékeit és elmenekül a kisvárosból, véletlenül éppen pont Vénusznál köt ki. Hamar megcsömörlik azonban a puszta szexualitástól és elhagyja Vénuszt is. Újból otthon köt ki, rábeszélik, hogy maradjon, ezzel nagyon boldoggá tenné Erzsébetet, aki hűen várt rá. Éppen dalverseny készül, Erzsébet fogja átnyújtani a győztesnek a babérkoszorút, megejthetik a lánykérést is. A versenyen a dalnokok romantikusabbnál romantikusabb és nyálasnál nyálasabb dalokban dicsőitik a plátói szerelmet. Tannhausernek már nagyon elege van az ömlengésből, belecsap a húrokba és csókokról, testekről, érzéki örömökről énekel. Kis hiján meglincselik, de Erzsébet közbelép.
Lánya kétségbeesését látva Hermann ad még egy esélyt a fiúnak és zarándokútra küldi; ha a pápa megbocsát neki, visszafogadják.
Erzsébet se lát se hall, csak Tannhauserre tud gondolni. Amikor a zarándokok visszaérnek, a fiú nincs közöttük. Az addigra teljesen legyengült Erzsébet nem birja el a bánatot és szép csendesen meghal. Tannhauser közben mégis visszatér, csak lemaradva a többiektől, mert nem bocsátott meg neki a pápa. Pontosabban azt mondta, hogy ilyen bűnt megbocsátani olyan lehetetlen, minthogy a pásztorbot ágat hajtson. Tannhauser Erzsébet temetési menete előtt leheli ki a lelkét, és lőn, a szűzies lány közbenjárására kivirágzik a pásztorbot,
Marton Éva énekli a csarnokáriát:

.