Bakfis

Sült hal.
Máma megint a piacon jártam, gyümölcsöket vásároltam a hétvégére, meg kutyakaját, jah, meg a legfontosabbat, friss gyömbért és citromot ... de erről majd később.
Nem is tudom, miért álltam meg a halas előtt, nem nagyon szoktam onnan halat venni. Mióta megismertem a tengeri herkentyúket, nem eszem édesvizi halakat. Soha nem is szerettem egyébként, mindig is éreztem valami iszapizt a mi halainkon, legyen az harcsapörkölt vagy halászlé. Tudom, rossz helyen ettem, rossz halakat, de mit csináljak, nekem ez jutott.
A sült keszeg az más, arról nagyon kellemes emlékeim vannak. Amikor nyaranta kiszabadultunk a balatoni épitőtáborból, és a rengeteg baracktól meg a tábori konyhától elgyötört gyomrunkat nagy adag olajban sült halakkal próbáltuk rendbeszedni - vajmi kevés sikerrel persze.
Két féle hal volt, a hekk, meg a keszeg.
A hekkről azóta már tudom, hogy nem is édesvizi, hanem a legolcsóbb tengeri hal, de nekem nincs vele bajom, szeretem azt is, roston sütve, vajas-citromos-petrezselymes szószban, jó az nagyon.
De ma szép, fényes szemű keszegeket láttam meg, pikkelytelenül, belezve.
Gondoltam, egy életem, egy halálom, csak nem akad torkomon a szálka, megpróbálom.
Kértem két kisebbet, gondoltam, az egyiket megeszem ma, a másikat pedig ecetes hagymás lében marinálom, jó lesz a jövő héten egy hideg vacsorának.
Nem akarok elébe szaladni a történteknek, de ebből nem lett semmi.
Mármint a marinálásból nem lett semmi.
A halak fejét a nénivel levágattam, jó negyven deka volt a kettő.
Itthon szépen megmostam őket, a szuper szakácskésemmel beirdaltam.
Először fél centinként, de aztán gondoltam, nem lesz az elég, még közévágtam minden csiknak. Szóval a végén 2-3 milliméterenként vagdostam be a halakat, a gerincre merőlegesen. Igaza volt annak, aki azt mondta, hogy tizezer forintnál olcsóbb kést nem érdemes venni. Illetve legalább egy legyen egy háztartásban, ami az a kategória. Nekem majd' egy éve van egy méregdrága szakácskésem, azóta nem vágtam el a kezem. Most is, úgy vagdostam át a szálkákat a csúszós haltörzsben, mintha csak valami puha szalonnát vagy felvágottat szeleteltem volna. A beirdalt halakat kivül-belül bedörzsöltem durva szemű sóval (na, nem mintha finom szemű só lenne itthon. Évek óta sima, finomitatlan tengeri sót használok csak). Aztán egy serpenyőben jó sok olajat feltettem melegedni, közben kukoricalisztbe forgattam a halakat. Jó alaposan, a bevágásokba és a hasüregekbe is dörzsöltem belőle. Igaziból paprikás lisztbe kellett volna forgatni, de ez már csak akkor jutott az eszembe, amikor a halakat a sercegő olajba engedtem. Pont elfért a kettő egymás mellett, közben a másik lángra feltettem fél kiló cukrot olvadni .... de erről is majd máskor.
A halak jó negyed óra alatt mindkét oldalukon ropogósra sültek, félidőben egy szűrőlapáttal át kellett csak forditani.
Egy szalvétával bélelt tányérra szedtem ki őket, és olyan jó illatuk volt, hogy azonnal, azon forrón nekiestem az egyiknek. Az uszonya ugyanolyan finom, ropogós volt, mint azoknak a balatoni keszegeknek. A mély irdalásoknál szárazra sültek a halak, a hús kicsit összeugrott, a csontok imitt-amott kilátszottak, mintha két réteg csipke lenne egymáson. A vastagabb, gerinc melletti húsok édesek, vizpartillatúak lettek, szóval percek alatt úgy eltünt a két keszeg, mintha soha nem is akartam volna marinálni az egyiket. A másodiknál utoljára hagytam a legfinomabbat, a ropogósra sült farkát, és csak egy rövid pillanatra jutott az eszembe, amint bakfis koromban arról beszélgettünk, hogy létezik-e olyan ember, akit annyira szeretünk, hogy nekiadnánk a hal legfinomabb falatját, a farkát.
Akkor megegyeztünk abban, hogy nem, nem létezik, esetleg majd egyszer, valamikor, a gyerekünknek.
Hát én most gyorsan bekaptam azt a pirosra sült, ropogós halfarkat egyedül.
Ez van.

Életképek

Szombat délelőtt 10 óra, az újpesti piac két épülete közötti átjáró talán 30-40 négyzetmétere.
A hentesüzlet előtt A alakban felállitott tábla, juhbeles virsli 1100 Ft.
Előtte idős férifak cigarettáznak, kezükben nagy csomó újság. Ők a váltás, a többiek a szocialista párt mobilpultja mögül kinálják ugyanazokat az újságokat. Először nem értem, miért a hajléktalanok jutottak róluk először az eszembe. Tiszták, ha nem is divatosan, de megfelelően öltözöttek... aztán rájöttem. A szemükben ugyanaz a reménytelenség, ugyanaz a kivert kutya tekintet, mint a hajléktalanokéban.
Előttük nagyhangú cigányasszony sétél fel és alá, sebtapaszt és ceruzaelemet árul. Az átellenes sarokban éppen sárgarépát hámoz és szeletel az aktuális csodahámozót forgalmazó hámozóművész.
Az átjáróban ószeres pult, nippek, porcelánból készült, matyómintás kulacsok, a ’80-as években Törökországból csempészett ezüstékszerek, egy gyönyörű szószos porcelán, inflációs millpengősök. Vele szemközt fiatal fiú árul szemeteszsákokat, uszsonnászacskókat, reklámszatyrokat.
A másik sarokban újságos stand. Lejárt, tavalyi barkácsújság, női lapok, keresztrejtvények, „készségfejlesztő kiadványok gyermekeknek, 60 Ft”. Ez a felirat már legalább két éves, még egyszer sem néztem meg, milyenek azok a készségfejlesztő kiadványok. Szerintem jobb, ha nem tudom.
A juhbeles virslit hirdető táblával szemközt, egy másik mobilpult körül izmos, kigyúrt fiatalok osztogatnak a szocikéhoz hasonló, ám annál mutatósabb, fényes papirra nyomott újságokat. Rajtuk hófehér széldszeki van, igényes, jobbik emblémás himzéssel. Egyikük éppen előttem szállt ki egy audi8-asból, ami két kerékkel parkolt a járdán. Az istennek sem birok szabadulni a gondolattól, hogy az egész magyar szélsőjobbot a Nagy Nemzetközi Zászlókészitő, Műhimző és Szitanyomó Maffia gründolta, működteti és tartja kézben.
A két csoport békében megvan egymás mellett, osztogatják az újságjaikat, örülnek, ha valaki elvesz egyet, húzzák a szájukat, riadtan félrehúzódnak, vagy megvetően biggyesztenek, ha nem.

A piac egyébként szépen körbe van lapátolva, a nemrégiben lerakott műkő burkolat murvával fel van szórva, hogy ne csússzon. Csak arra nem maradt erő, vagy ember, vagy egyszerűen csak ész, hogy a gyalogos átkelőhelyeket is megtisztitsák a hótól. Az már nyilván az önkormányzaté lenne, aki meg szarik arra, hogy az emberek hogy kelnek át az utca egyik oldaláról a másikra. A letisztitott járdáról igy aztán belelépünk egy nagy kupac hóba, onnan rélépünk a letisztitott úttestre, majd a túloldalon ismét egy szottyos, szürke hókupac következik, majd egy sózott járda.
Jobb lett volna tán, ha annak idején úgy határoznak az okosok, hogy tavasszal legyenek az önkormányzati, és ősszel az országgyűlési választások. Akkor legalább négy évente hómentesitenék a gyalogátelőhelyeket és a buszmegállókat. Újpesten ugyanis egyetlen távolsági buszmegálló sincs letisztitva, mindenhol a letaposott, fagyos, kásás szmötyiben kell ácsorogni.
Kampány van.
A piac ’Ócsósorán’ egyébként 160 Ft volt egy csomó szárzeller, úgyhogy nálam ma zelleres lencsesaláta lesz.
Fél kiló lencsét kiválogaotk, megmosok, pár órára beáztatok. Annyi vizben, ami kétszeresen ellepi, felteszem főni. Kevés sóval, sok babérlevéllel izesitem, és amikor puha, akkor szűrőlapáttal a lencse felét kiszedem egy tálba, és azon forrón felöntöm annyi paradicsomlével, ami ellepi. Belekeverek két vékonyra metélt zellerszárat, esetleg egy fél fej lilahagymát, de ez utóbbi elhagyható, ha valaki nem birja. Lehet még borsot darálni rá, izlés szerint utánasózni. Mire kihül, össze is érik, lehet enni magában, vagy valami hús mellé, köretnek. Az egyik kedvenc téli salátám.

Kultúrsokk

Egy darabig biztos nem felejtem el a konyhás arcát, amikor az arab vendégeink hosszas kérdezősködés és tanakodás után káposztás tésztát kértek rántott sajt feltéttel.
A káposztás tészta izlett nekik, a rántott sajt kevésbé - mondtam nekik, ez nyilván a sajt hibája, mindenből a legolcsóbbat kapjuk.
Elmeséltem nekik, hogy a káposztás tésza-evők két csoportra oszlanak, az egyik, aki csak sósan, a másik, aki csak édesen eszi. Illetve van egy harmadik, igen vékony réteg, aki igy is, úgy is - én is ide tartozom egyébként. Azt is elmeséltem, hogy a sós-édes pártiak megölni is képesek lennének egymást - hasonlóan a tiszai-dunai halászlé pártiakhoz.
Azt azért nem meséltem el nekik, hogy a rántott sajtot kizárólag rizzsel és tartárral eszik errefelé. Kár lenne őket azzal sokkolni, hogy milyen fantáziatlanok vagyunk mi magyarok.
Aztán arról beszélgettünk még, hogy a Vasúttörténeti parkban kétszáz éves gőzmozdonyokat is lehet látni, teljesen rágerjedtek, hogy ők oda el akarnak menni, hol van, mutassam meg térképen. A netről tudtam csak meg, hogy télen be van zárva, de elküldtem nekik a Közlekedési Múzeum linkjét, ott is láthatnak régi autókat, meg mozdonyokat.
Az eszem megállt egyébként, az egyik pasi október 23-án is itt volt, ki is ment a Hősök terére, régi autókat csodálni. Még arra is emlékezett, hogy pár éve valaki egy ilyen alkalommal beinditott egy tankot, kérdezte, az hogy történhetett.
Hát igen, van vele meló, mire megmagyarázom magunkat egy idegennek. Régen éreztem ennyire szegényesnek az angol szókincsem egyébként. Még akkor is, ha ezt még magyarul is kemény dolog elmesélni és megérteni.

Ők meg azt mesélték el, hogy náluk nincs karácsony. Illetve, megünneplik a próféta születését, ami az eltérő naptár miatt mindig a nyugati naptár szerinti év más napjára esik. Azon a napon meg kell nézniük az éves bevételüket, és ha több volt mint az előző évben, a többlet 2,5%-át oda kell adniuk valaki náluk szegényebbnek. Lehet az testvér, szomszéd, koldus, bárki, akinek nagyobb szükségük van arra a 2,5%-ra, mint nekik. Kérdeztem volna, hogy van-e ilyesmire mondjuk alapitvány, de erre már nem volt idő. Majd holnap, mert érdekelne, hogy ott mennyit lopnak el a jótékonykodásra szánt pénzekből. Azt mondták egyébként, hogy az emberek háromnegyed része tartja is ezt a vallási előirást.
Nno, hát ennyi volt mára, amit meg kell emésztenem.

Csokimérgezés

Tényleg ott tartok, hogy pár hétig csokira -de talán bármilyen édességre- nézni sem birok.
Bonbonokat készitettem ajándékba, hát ennyit nyalakodni, kóstolgatni, a könyökömön folyó csokoládénak a nyelvemből akadályt épiteni, mit nem mondjak, durva volt. Tényleg. Nem birok édességre nézni se.

Datolya bonbon
40 deka datolyát kimagoztam, apróra vágtam, 5 deka vajjal és 3 evőkanál vizzel 8-10 perc alatt puhára pároltam. Amikor kezelhetőre húlt, beleeresztettem a botmixert és pürésitettem. Közben fél marék diót durvára vágtam és száraz vasserpenyőben megpiritottam. Ugyanezt tettem egy 10 dekás zacskó szeletelt mandulával is. A datolyamassza negyedébe a diót, a többi részébe a mandulát kevertem bele. (a végeredményt tekintve azt kell mondanom, hogy a diós változat sokkal-sokkal finomabb. Ennél fogok maradni, a mandula másra való). A diódarabos masszát alufóliára simitottam, egyenletes, centi magas rétegben. Hűtőben dermesztettem, másfél centis kockákra vágtam. A mandulás masszából vizes kézzel diónál kisebb golyókat formáltam.
Közben egy lábos forró vizre rátettem egy kerek fenekű inoxtálkát. A tálka ne érjen a vizbe, és feküdjön fel a lábas peremére. A tálkában felolvasztottam egy 20 dekás Szerencsi keserűcsokit. Gyakorlatilag ez egy habüst, de nekem olyan nincs. Mivel a felolvadt keserűcsoki olyan sűrű volt, hogy nem lehetett benne mártogatni a bonbonokat, tettem bele 5 deka vajat. Aztán még 5 dekát, aztán megint. Összesen tehát 15 deka vajjal volt olyan állagú a massza, hogy bele lehetett mártani a datolyás cuccost. A diós kockákat és a mandulás golyókat hústűre tűztem, bemártottam az olvadt csokiba, kicsit lecsöpögtettem és egy hűtött fémtálcára teritett alufóliára helyeztem.
A diós kokckák tetejére azonnal nyomtam egy negyed gerezd diót, a mandulásakat most hagytam natúr csokis golyóknak, mert elfelejtettem mandulát félretenni a diszitéshez.

Birsalma bonbon
Volt közben egy jó 30 dekás darab birsalmasajtom is, azt is felszeleteltem, kábé centis vastagra, és két centis oldalú háromszögekre. Mindegyikre tettem egy darabka diót (a kevésbé szépeket, amik kimaradtak a datolyás cuccból) és együtt mártottam őket a csokiba. Ezek a kis háromszögek is mentek az alufóliával bevont tálcára.

Meggyes marcipán bonbon
Mivel még mindig maradt csoki, kicsit túrtam a kamrát és találtam egy darabka marcipánt, meg egy zacskó aszalt meggyet. A marcipánt kis kockákra vágtam, mindegyikbe nyomtam 1-1 szem aszalt meggyet és ezt is csokiba mártottam.

Aszalt meggy nyárson, csokiruhában
És mivel még mindig maradt csoki, a megmaradt aszalt meggyet fogpiszkálókra szúrtam, 5-6 szemet egy kis mininyársra, és ezt is bemártottam a csokiba.

Mivel még mindig maradt csoki, de két és fél órányi keverés, formázás, szeletelés és mártogatás után már egy csepp erőm nem maradt még tovább ötletelni, szóval ezt a csokit bevágtam a hűtőbe, majd holnap felengedem tejjel és lesz belőle forró kakaó reggelire - feltéve, ha meg birom inni, mert mondom, teljesen elteltem az édességgel.

A kész bonbonokat pici kis papirkosárkákba ültettem, aztán amikor elfogyott a papirkosár, akkor féltenyérnyi darab alufóliába csomagoltam őket.

Vannak itt a lakásban mindenféle kóbor bonbonos dobozok, fémdobozkák, apró kis kosárkák, ezekbe lesz csomagolva a cuccos. Az idén ez lesz az én ajándékom - már ha ez ajándék egyáltalán, de sajnálom, többre nem vagyok kapható, egyszerűen herótom van a karácsonyi hisztériától. Ez a kis kreativkodás viszont nekem is jólesett, remélem, a megajándékozottaknak is izleni fog.

Boldog Karácsonyt!



Ja, egy jótanács: a csokimáz a sok vajtól kissé megpuhult, nem lett olyan jó, kemény, roppanós, mint ahogy azt a kitűnő Szerencsi csokitól elvártam volna. Legközelebb kevesebb vajat teszek bele, egyrészt, hogy roppanós maradjon, másrészt, a rosseb se akar 60 bonbonnal kijönni a dologból, amikor csak 40-re van szükség :-)) Valahogy megtanulom majd a sűrűbb csokit kezelni.

Orjaleves

De csak, mert nem vagyok normális.
Igaziból erről is a kutya tehet, neki akartam örömöt okozni a jó kis szaftos karajcsonttal, amiből a hentes éppen az előttem vásárlónak vágta ki a húst, és mivel a vevő nem kérte, a csontot azon mód dobta ’levesnek! 299 Ft!’ halom tetejére.
Nem birtam volna otthagyni, már láttam az ebet, ahogy a séta után, hasonfekve, a szőnyegén cuppog rajta, aztán a fáradtságtól elalszik, tátott pofájában a csupaszra nyalogatott csonttal. Aztán én is elalszok, és arra ébredek, hogy álmában porcogtatja tovább.
Szóva elkértem a csontot, és amennyire nem birok ellenállni az udvarló kedvű henteseknek (Egy darabka májat, gombócnak?) hát megoldottnak látszódott az ünnepi menü.
Leveszöldség mindig van otthon, sárgarépa, petrezselyemgyökér, zeller, vöröshagyma, pár gerezd fokhagyma, fél karalábé... azért csak fél, mert életemben nem sikerült még egész karalábét megfőzni. Sőt, van, amikor két karalábéból másfelet megeszek nyersen. Még egy csiperke is fonnyadozott a hűtőben, éppen ideje volt azt is beledobni a levesbe. Egy bogyiszlói paprika, egészben, csak, mert.
Tényleg nem tudom, miért ragaszkodtam a levesfőzéshez, ilyen melegben sose szoktam. A kutyának az is elég lett volna, ha bevágom az egészet a kuktába, tiz perc alatt kész, nem fűtöm a lakást. A levest viszont órákig kell gyöngyöztetni, és hiába az elszivó, bizony terjed a gőz is, a meleg is.
Kivételesen a májgaluskák is jól sikerültek, egyben maradtak, puhák, a beledarált petrezselyemtől illatosak.
Egyáltalán nem lehetetlen, hogy életem legjobb orjalevesét főztem meg, de nem izlik.
A leves csak forrón jó, ilyenkor meg egyen forró levest az, akinek elmentek otthonról. Langyosan meg, háát, a malacleves bizony gusztustalan.
Szóval itt vagyok jó négy-öt tányérnyi levessel, és csak nézzük egymást, egyre fokozódó ellenszenvvel.
A kutya mondjuk boldog, minden úgy történt, ahogy eddig is; csámcsog, cuppog, szuszog, porcog, megint szuszog, szemmel láthatóan meg van elégedve az ellátmánnyal.
Szerintem a levest is szeretni fogja.

böjtetlen tojás

:-) Szépjónapot!
A nagytakaritásra és a nagyböjtre való tekintettel úgy gondoltam, hogy ma valami gyorsat és húsmenteset csinálok.
A tojás adott volt, legalábbis az a két darab régi, amit nem akarok bekeverni a Húsvétra vásárolt frissek közé. Mivel rengeteg libazsirom van (karácsonyra zsirjában eltett fél libamájakat osztogattam, de egy jó liternyi zsir valahogy csak megmaradt a sütésből), kigondoltam, hogy zsidótojást készitek. Nem nagy kunszt egyébként, az apróra vágott keménytojásokat ugyanannyi súlyú libazsirral kell összekeverni, tojásonként egy kanál reszelt hagymával, csipet sóval és pirospaprikával izesiteni. Eredetileg piritósra kéne kenni, de nálam teljes kiörlésű, köménymaggal izesitett rozskenyérre került. Friss retek és egy zöldpaprika szeletelődött mellé, finom volt nagyon.
Arra persze már csak utólag jöttem rá, hogy a libazsir az pont nem böjtös alapanyag, de ez van, a szándék legalább megvolt bennem :-))

Ma este igazi húsvéti hangulat, Parsifal az operában. És méghozzá kivel, na kivel? Polgárral, mint Gurnemanz, bezonyám! Olyan izgatott vagyok, mintha randim lenne :-))
Nagypénteki Varázs, Siegfried Jerusalem és Kurt Moll énekel. Az isteni Waltraud Meier ebben a részletben sajnos nem szólal meg. James Levine vezényel. Ebből és a szinpadon szétszórt művirágokból pedig arra következtetek, hogy a felvétel a MET-ben készült.

Hummusz a’la multikulti

A szabadságon levésnek két nagy előnye van: az egyik, hogy az istenek lánya el tudja vinni a kutyát hosszabb kirándulásokra, a másik, hogy ilyenkor van idő főzni.
Például hummuszt csinálni, ami az egyik barátnő kedvence. Amely barátnőnek van egy baszott nagy terepjárója, amivel remekül el lehet indulni a hegyek felé, lehetőleg olyan hegyek felé, amelyiken mindenféle kis patakok meg erek folydogálnak, csobognak, csacsognak össze-vissza. Mégse már másfél literes ásványvizes üvegben kellessen vinni a kutyáknak az ivóvizet, sokkal jobb az nekik is, ha csüdig beleállnak a patakba és onnan lefetyelnek.
Szóval kirándulás, ha kirándulás, akkor uzsonna, ha uzsonna, akkor fejtörés, hogy téliszalámis szendvicsen kivül ugyan mégis mi az, ami birja a hátizsákot is és finom is és meg lehet osztani a barátnővel is, meg a kutyákkal is?
Hát a hummusz biztos izleni fog a barátnőnek, az oroszos, majonézzel krémesitett és fokhagymával izesitett céklát meg nem csak én és a barátnő, de a kutya is imádja.

Nno.
A hummuszt kétféleképpen lehet előállitani. Vagy az embistenek lánya bemegy a kedvenc arab hummusz bárjába, tol egy padlizsános-paradicsomos-hummuszos pitát és csak úgy mellékesen kér egy nagy doboz hummuszt elvitelre (jó bőven megszóratva római köménnyel), vagy csinál egy adagot. Nem nagy kunszt, csicseriborsó kell hozzá, némi olivaolaj, egy-két evőkanál szezámmag, kevés zúzott fokhagyma, kevés fehérbors, és persze jó sok rómaia kömény, mert valami miatt azzal jó csak.
A kedvenc arab hummusz bár az Arany János Alkotás - Bajcsy sarkán van, operába menet pont útba esik. Az csak a baj, hogy az Operába mégiscsak ciki egy doboz olajat izzadó, római kömény illatú hummusszal beállitani, hazafelé jövet viszont már nincs nyitva.
Marad hát a házi hummusz készitése.
Nem nagy cucc, némi csicseriborsó, jó minőségű olivaolaj, kevés fokhagyma és pár csipetnyi (értsd: fél maroknyi) római kömény kell csak hozzá, meg persze internet, mert valahonnan mégiscsak meg kell szerezni a receptet.
Szóval csicseriborsó.
Újpesti piac, kedvenc magos kofa.
Lencse, felesborsó sárgában, felesborsó zöldben, májbab, fehérbab, tarkabab, menyecskebab, salátabab, gyöngybab, vesebab, kisbab, nagybab, mindenféle bab, arany mazsola, fekete mazsola, aszalt szilva, aszalt barack, tökmag héjasan, tökmag héjazva, szotyi, madárszotyi, gersli, kukorica dara, pattogatni való kukorica, egyszóval mindenféle mag, amit csak el lehet képzelni.
- Jónapot kivánok, csicseriborsó van?
- Most pont nincs, most rendeltem, a jövő héten tessék jönni.
Másik kofa, kinálat hasonló, bár babból nincs annyiféle. Viszont kutyatáp, macsakatáp, kanári eledel, nyúltáp, hörcsögszéna szinesiti a választékot.
- Jónapot kivánok, csicseriborsó van?
- Most pont nincs, de tessék megkérdezni a szomszédot.
A szomszéd mosolygós, 45 kilós, mandulaszemű szépség. Rizstészta, Vifon leves, rozsdamentes teáskanna, rozsdamentes laskaszűrő, rozsdamentes kukta, rozsdamentes kávékiöntő, indiai füstölő, mahagónira szinezett, műanyag nemlátnemhallnembeszél majmok, japán rizsfőző készlet, öntöttvas wok, teflon wok, rozsdamentes wok adja a kinálatot. Hogyafaszbacsinálják ezek, hogy negyven kilónál kövérebbre nem birnak meghizni?????
- Jónapot kivánok, csicseriborsó van?
- Cicerjibrzó? Nedjed kiló kétzáznedjven, edj kiló kilentzsáz.
- Negyed kilót kérek.
Ezek után semmi mást nem kell tenni, mint a csicseriborsót egy szűrőbe szórni és hideg viz alatt leöbliteni. Aztán egy tálkában felönteni annyi vizzel, amennyi kétszeresen ellepi és hagyni békén egy fél napra, had ázzon.
Akkor egy csipet sóval fel kell tenni, kuktában cirka 20 percet, sima, lefedett lábosban pedig egy órát főzni. A szezámmagot közben szintén beáztatni. Amikor kihül borsó, akkor vagy krumplinyomón átpasszirozni, vagy géppel a szezámmaggal együtt elturmixolni. Kell hozzá néhány csipet só, jó decinyi oliva olaj (erre ne tessék sajnálni a pénzt, olajból csak jót vagy semmilyet), egy gerezd zúzott fokhagyma, izlés szerint kevés fehérbors és római kömény kell bele.
Az igy kapott szürkésfehér krémet érdemes egy napot pihentetni a hűtőben, majd pitába kenve, vagy piritóssal, paradicsomból, uborkából és vékonyra szelt lilahagymából készül salátával enni.
Vagy oroszos, majonézes-fokhagymás céklaslátával.
Véletlenül, egy kiránduláson jöttünk rá, hogy a hummusz nagyon finom céklával. A barátnőm hummuszos pitát, én meg a már emlitett céklasalátát vittem, mások meg mást. A dolog batyusbálként működött, mindent amit vittünk rápakoltunk egy farönkre és mindenki azt evett ami megtetszett neki, vagy ami a keze ügyébe került, vagy egyszerúen csak ami maradt neki. Hát igy jöttünk rá, hogy az arab hummusz és az orosz céklasaláta baromi jó együtt.
A céklasalátának is külön története van egyébként. Egy volt főnököm, még mielőtt a főnököm lett, taxisofőrként dolgozott (a nyolcvanas években ez azért elég gyakran előfordult. Mármint az, hogy egy taxisofőrből tiz év alatt cégtulajdonos lett). Szóval egyszer beszállt a taxijába egy idős, oroszul beszélő házaspár egy magas, karcsú, huszonéves lánnyal. Ez a lány fél év múlva a felesége lett, pár évvel később én az alkalmazottja lettem, hát igy történt, hogy egyszer az asszonyka elmondta nekem a céklasaláta receptjét. Nem nagy kunszt, pár szép, ökölnyi méretű, egészséges céklát meg kell mosni és fóliába csomagolva sütőben megsütni. Esetleg pár ujjnyi vizet aláöntve kuktában megfőzni, de ezt már én, a magyar teszem hozzá, az autentikus orosz recept sütőben készül! Szóval a puhára sült céklákat langyosra kell hűteni, meghámozni és finomra reszelni. Céklánként egy soványka gerezd zúzott fokhagyma kerül bele és annyi majonéz, hogy kellemesen krémes legyen. Hideg húsok körete, piritósra kenve könnyű vacsora, vagy mint a fent leirtakból kiderül, hummuszos pita kiváló kiegészitője lehet.

Aki nem hiszi, hogy a kinaitól vásárolt csicseriborsóból készült arab hummusz orosz céklasalátával finom, az legközelebb jöjjön velem kirándulni. Garantálom, hogy nem csak hogy kiskanállal kapirgálja majd az ételhordó dobozka alját, hanem később, amikor azt gondolja, hogy senki sem figyel rá, a mutatóujjával is ki fogja törölni.

Ebéd

Tényleg szeretném megérteni, hogy miért tesznek a szakácsok a rántott húsba vegetát. Valóban szeretik az emberek, ha még a csirkemellnek is az a bizonyos, semmivel össze nem téveszthető maggileves szaga van?
Vagy csak én vagyok már túl hisztis?

Medveálom mackóruhában

Határozottan jót tesz az idegeimnek ez a nagy hegyi csend.
Vasánap megkerültük a Margitát. Gyönyörű idő volt, a levegő csipős és friss, hát sétáltunk egy nagyot – aztán egyszercsak ott találtuk magunkat, ahonnan elindultunk. Közben leraboltam egy kökénybokrot és megtaláltam az első marék júdásfüle gombámat is. Sőt, volt közöttük egy akkora, hogy az már valóságos lapátfülnek számit. Hülyeség, de valahogy úgy érrzem, hogy ezzel a tányér leveshez elegendő ajándék gombával üzent a hegy, hogy elfogadott engem. Hogy ha már annyira akarom, jó, legyen, Ő nem bánja, járjak oda. Az igazi felhasználás valami kinai étel lett volna, de mivel semmi ilyesféle fűszerem nincs itt, hát csak egy kis csirkecsontból készült levesbe főztem bele némi póréhagymával és sárgarépával, izesitésnek kapott pár csepp ecetet és egy csipet csipőset, aztán glutty-glutty, már be is kanalaztam. Finom volt nagyon, hálás köszönet érte.
A második fogás túrógombóc volt, méghozzá micsoda csoda túrógombóc!!
Van a köryéken egy tehenészet, akik kis mikrobuszokból árulják a friss tejet, túrót és tejfölt. Hát kérem, az a túró az olyan, de olyan, amilyennek egy túrónak lenni kell. Nagy szemcsés, krémes, édes, az illata friss. Mióta itt lakok, minden héten vettem és nem győzök eleget enni belőle. Volt már túróscsusza, kőrözött, barackos túrókrém, tejfölös túró póréhagymával, és tegnap a csúcs, a túrógombóc. Két tojást két tojáshéjnyi tejjel és egy csipet sóval enyhén felvertem, és belekevertem negyed kiló túrót. Állitólag szitán át kéne törni, de én úgy szeretem, ha a gombócban kis darabkákban látszik a túró, úgyhogy csak villával jól öszekevertem a tojásos tejjel. Került még bele egy kanál olaj, aztán annyi griz, amennyit felvett a massza. Ne legyen túl kemény, mert akkor a gombóc is az lesz. Ezután már csak ki kellett várni, hogy összeérjen a cucc, ez minimum két óra, de lehet egy délelőtt is. Közben egy loccsintásnyi olajon ropogós pirosra piritottam egy nagy marék zsemlemorzsát. Ennek jobb ha kihül és hidegen forgatjuk majd bele a gombócokat. Amikor megpuhult a túrós massza, lobogva fővő sós vizbe evőkanállal nagy galuskákat szaggatam és kábé tiz perc alatt készre főztem. Igaziból gombócokat kéne formázni, de egyrészt én a mostohámtól tanultam főzni, aki szaggatta a túrógombócot, másrészt itt olyan kicsi a munkafelület, hogy nem tudnám hol szétrakni a megformázott gombócokat, maradtam hát a galuskáknál. Laskaszűrőben lecsöpögtettem és azon forrón piritott zsemlemorzsába forgattam a gombócokat. Friss sütőtüklekvárral körbepöttyöztem, isteni lett! Két hatalmas adag, tegnap és ma is ezt ebédeltem.

Nna, ez a sütőtöklekvár, ez újdonság, ilyet most csináltam először.
Rengeteg almám van a kertben, eltárolni nem igazán tudom, fel akarom hát használni. Az almakompótot és a lekvárt sajna annyira nem szeretem, kitaláltam hát, hogy másféle gyümölccsel keverem. Először kivire gondoltam, de az itt éppen nagyon drága. Addig törtem a fejem, amig kigondoltam, hogy megpróbálom sütőtökkel. Jelentem, remek ötlet volt, nagyon finom lett.
Egy másfél kilós sütőtököt meghámoztam, kimagoztam, kockákra vágtam. Hasonlóan jártam el egy bő kiló almával is, azzal a különbséggel, hogy mivel ez garantáltan vegyszermentes, a héját azonmód befaltam, ahogy a kés alól lekacskaringózott.
Amikor ez is felkockázódott, akkor negyed kilónyi cukrot egy vastag fenekű lábasban megolvasztottam. A sűrű, barnán fortyogó karamellre ráboritottam előbb a tököt, aztán az almát, kicsit átkavartam, majd rázártam a cuccra a kukta fedelét és lassú lángon, valamivel több mint tiz perc alatt puhára főztem. Magától is kezdett szétmállani, de nem akartam agyon hőkezelni, ezért inkább beleeresztettem a botmixert. Egy guszta, sötét narancsszinű, mézédes pépet kaptam, amiben csodás harmóniába olvad a sütőtök édese az alma savanykájával és a karamell kissé rusztikus aromájával. Ezt most nem tartósitottam, csak amikor kihült, kis ételhordó dobozkákba szedtem. Túrógombóchoz, mákos tésztára, császármorzsához, kenyérre kenve pillanatok alatt el fog fogyni. Sőt, szerintem még grizes tésztát is fogok csinálni, mert ha jó tésztából főzik és finom lekvárt adnak hozzá, az is egy izletes étel. Lehetne még fahéjjal, szegfűszeggel, gyömbérrel, ezzel-azzal fűszerezni a sütőtöklekvárt, de ilyesmim még nincs itthon, majd a következő adagot.

Jah, és hogy honnan jött a poszt cime?
Hát a hétvégén valóságos téli álomba merültem. Betettem a Sose halunk meg!-et, elaludtam rajta. Betettem a Mirkát (Gerard Depardieu, nyamm), elaludtam rajta. Betettem a Karnyónét, elaludtam rajta. Gyakorlatilag csak arra az időre ébredtem fel, amig lemezt cseréltem.
És ez igy van jól, nagyon kellett ez a vasárnap.
Nap videójának legyen itt egy részlet a Karnyónéból. Wiedemann Bernadett énekel.
Én szerettem ezt a kis darabot, sajnálom, hogy olyan gyorsan kivették a repertoárból.



Voltam egyébként operában is szombaton, Sümegi Esztert akartam meghallgatni a Manonban. Megérte elmenni, mert a művésznő gyönyörűen énekelt és tőle telhetően egy kedves, sérülékeny Manont hozott. Azért tőle telhetően, mert ehhez Valló Péter rendezőtől semmi segitséget nem kap. Borzalmas ez a rendezés, tényleg. Manont ugye a részeges bátyja eladja egy gazdag öregembernek. Itt a báty egy roppant snájdig tiszt, akinek minden gombja fénylik. A fényűzéshez szokott Manon a kertben körbesétálva minden kilincsre és kilógó szökőkút diszre akaszt egy ékszert, hogy később, amikor majd menekülniük kell, legyen mit összeszednie. Nem próbálgatja az ékszereket, nem játszik velük, nem gyönyörködik bennük, nem, gyors léptekkel, hogy még az adott zenei egységen belül mindenhova odaérjen, körberohanja a kertet és kiakasztgatja a gyöngysorokat. Valló Péternek tán be kellett volna ülni egy ékszerboltba és megfigyelni, hogy a nők hogyan viselkednek, amikor könyékig túrnak a gyöngyökben és kövekben. De nem csak ez gáz, az egész darab nem áll valahogy össze, de ezt már a bemutatóról is leirtam. A tenorszerepet éneklő Fekete Attila sem használ a produkciónak, egész végig teljes hangerővel énekel, mondhatni, hogy teli torokból ordit. Meg is van a büntetése, a III. Felvonástól a gikszerek szinte menetrendszerűen érkeznek. Nem szabadna ezt igy csinálni, egyrészt, idő előtt tönkremegy a hangja, másrészt, a nagy hangerőben elvész a figura. Des Grieux azért egy elég jelentős lelki fejlődésen megy keresztül, a szerelembe esett kamaszból elhagyott, de megbocsátani képes férfi lesz, aki követi Manont a száműzetésbe és jószerivel vele hal. A másik szereposztásban, Lukács Gyöngyi partnereként Kiss B. Atilla ezt a karaktert hozza is, Fekete Attila sajnos nem. Ő ugyanúgy kiabál a IV. Felvonásban mint az I-ben, semmi különbség nem érzékelhető – már persze, ha eltekintünk az elcsuklásoktól és egyéb gikszerektől.
Az előadás leggyengébb pontja ma is Győriványi Ráth György karmester volt. Sajnos ő is a hangerővel akarja meggyőzni a hallgatót, a szerelmi kettőst például valósággal elsodorta az orkánerejű operamuzsika. Már ha egyáltalán muzsikának lehet nevezni azt az indulóféleséget, amit hallottunk. Szándékosan használok ilyen sértő kifejezéseket, mert iszonyú mérges vagyok. Egyrészt, a hangos zene elnyomja az énekeseket, másrészt csirájában megöli azokat az érzelmeket, amiket az operának a hallgatóban ébresztenie kellene. Ilyen vezénylést hallva legfeljebb csak párbajozni vagy karmestert kergetni támad kedvem, a jobb sorsra érdemes szerelmeseket megsiratni aligha.

A vidéki élet gyönyörei

:-)) Szépjóestét!
Nno, hát ezzel is megvolnánk, ma kezdjük a harmadik éjszakánkat fenn a hegyen.
Gyönyörű egyébként, a szobám keletre néz, hat órakor már rózsaszin az ablakkal szemközti fal. Még az sem baj, hogy a tulaj felújiási szándék cimén leszaggatta a régi tapétát, de az újat már nem rakta fel. A hajnalpir az a csupasz vakolaton is hajnalpir, ezen nincs mit vitatkozni.
Vasárnap nagyot kirándultunk. 10 perc sétára van egy sárga túristajelzés, aztán egy piros, azon szépen eljutottunk egy graffitival elronditott, egyéként gyönyörű, lezárt kilátóhoz. Mindezt fél óra alatt. Aztán még egy másik fél óra alatt megnéztük az Emlékművet is. Kellemes kirándulóhely, szép kilátással, rovásirással karcolt kövekkel, padokkal. Kár, hogy tűzrakó hely nincs és hogy a nyáron sárkányeregetésre, télen szánkázásra kiválóan alkalmas domboldalt tönkretették a mindenféle kövekkel meg a térdig érő, semmire sem jó, gerendából ácsolt korlátokkal. De hát nem is arra való az ilyen szakrális hely, hogy ott mindenféle szedett vedett kölykök csak úgy randalirozzanak és rendetlenkedjenek holmi mondén szánkókkal, hát nem?
A környéken egyéb területeken is a rend és a szeparáció uralkodik.
A két szomszédos települést kábé 300 méter választja el egymástól, de sem buszközlekedés, sem járda nem köti össze. A városhatárt jelző táblánál véget ér a kerékpárúttal osztott járda, jön háromszáz méternyi nagy forgalmú, árkos, kátyús, padka nélküli út, majd a falum határát jelző tábla és a -múlt századból ittmaradt településszerkezetet jelző- járdás-, illetve járdátlan oldal. Az úton egyéként kábé akkora forgalom van, mint a pesti Váci úton, azzal a különbséggel, hogy itt nincsenek lámpák, amiknek köszönhetően egy-egy másodpercre üres lehetne az út. Nem, itt folyamatosan áramlanak a mindengéle méretű és tengelynyomású autók. Ez különösen a kanyarokban rémisztő, mivel a falu elején egyetlen zebra nincs, úgy kell átküzdeni magam a járdás oldalról a járdátlanra, ahonnan az a köz nyilik, ami felvisz a hegyre. A két település között is végig be van egyébként épitve az útmente, fűrésztelep, tüzép, bútorbolt, fürdőszobaszalon, teniszpálya, minden lófasz van ami egy régió életéhez kell, csak éppen járda nincs. Nehogy már csak úgy átsétálhassanak egymáshoz a jónépek! Még keverednének, hát nem? A busz is úgy van megszervezve, településhatárnál megfordul mind a két helyi járat. Egyik egész órakor, a másik félkor, hogy még az átszállással is elpocsékoljon a gyüttment bevándorló vagy az autó nélküli csóró helybéli egy jó fél órát.
Igy van megszervezve a távolsági járat is egyébként. Reggel például 9:59-kor beér Veresre a pesti busz, előtte egy perccel, 9:58-kor elmegy a csatlakozás Gödöllőre. A következő busz 10:59-kor van, tehát pont 59 percet kell várni a csatlakozásra.
A jó kurva édes anyjukat meg nem basszák ott a Volánnál! Meg pláne az önkormányzatoknál, amiért ennyit nem birnak kiharcolni a régió lakosságának érdekében, hogy a 48 perc tiszta utazási idő mellett ne kerüljön több mint két órába bejutni Pestre – ha már a régió lakosságának majdnem fele oda jár be dolgozni vagy tanulni.
Én egyébként gyalogolok, a háztól a pesti busz megállóáig 45 perc trappolás lefelé a hegyről. Visszafelé 55, mert akkor ugye egyrészt kaptatok, másrész meg tiz kilónál kevesebb csomaggal eddig még soha nem sikerült útnak indulnom. Tegnap például az Operaház ruhatárába adtam be a hátizsákomat benne egy tepsivel és két kiló fagyasztott marhaléppel, pár irodába való nadrággal meg a laptoppal. Ezzel a cuccal szálltam fel a 10 órási vonatra, és éjfélre már itthon is voltam.

De most már van itthon minden, ami az élethez kell.

3 db lábas, 1 serpenyő, laskaszűrő, bögrék, kenyérvágó- és zöldséghámozó kés, evőeszköz, váltás ágynemű, törölközők, sampon, kézi mosószer, kávé, olaj, rizs, tészta, káposzta (holnap káposztás tésztát akarok vinni ebédre, nyamm-nyamm), fagyasztott kutyakaja, eszméletlen mennyiségű, mindenféle vastagságú és méretű kókusz lábtörlő, kutyafekhelynek. Meg persze a majd’ méteres átmérőjű kutyakosár, mert az kell. Majd megszakadtam, mire mindezt nyugdijas taligával meg hátizsákban felcigöltem a hegyre.
A drága jó gyöngyvászon hátizsákom, amit még ’94-ben Freemantle-ban vásároltam egy Minden 100 forint, azaz ott Minden 1 dollár boltban, kiválóan birta a strapát. A nagy 8 literes kukta, megpakolva rizzsel, gerslivel, fűszerekkel, beburkolva törölközőkbe, a rések kitömve puncimosó szappannal, zoknival és arckrémmel, nos, ez 16 kiló. A hátizsák meg sem reccsent, birta szó nélkül mind az öt ilyen kört. Azóta feleennyi teherrel tönkrement már vagy tiz vászon városi zsákom, ez nem, ez birja. Életem egyik legjobb vétele volt, ha azt vesszük. Szóval cipekedni azt kellett, és nyilván kell is majd még. Illetve hát az olyan luxuscikkekről, mint például az ásványviz vagy a sör, egyszerűen le kell mondanom. Iszom teát és kész, az öt dekás zacskót könnyen felhozom, viz meg jön a csapból.

Másik gyenge pont.
Gyönyörú a ház fekvése, de egyrészt legalább 5 fokkal hidegebb van, mint bent a városban, másrészt meg akkora szelek fújnak, hogy naponta kétszer a hátsó keritésről kell lefejtenem a lábtörlőket. A terasz ráadásul életveszélyesen csúszós, nem tudom, ki a francnak támadt az a kiváló gondolata, hogy ilyen burkolatot rakjon le. Én is alig tudok lejutni a lépcsőn, a kutya meg szegény mindig a seggén landol. Be kell szereznem valami kültéri szőnyeget és leragasztani, mert igy ennek előbb utóbb lábtörés lesz a vége – jobb esetben, mert rosszabban gerinctörés. Ráadásul a szél mindig nyugati, esőt, havat, mindent bever a teraszra.

A hidegre való tekintettel egyébként kerti kutya project törölve, egy 13 éves, éppen most meszesedni kezdő ebet nem teszek ki ilyen sokknak. Éppen elég baj neki, hogy új helyet kell megszoknia, hogy a gazdi magára hagyja egy vadidegen házban, ismeretlen szagokkal és zajokkal. Illetve ez utóbbi itt alig van, szinte tökéletes a csend, imádom. De hát nála ugye lehet, hogy ez ingerhiányt jelent, szóval nem tudom, jó döntés volt-e a vénülő kereksenekűvel ilyesmihez kezdeni. Nélkülem ki sem megy a kertbe, szerintem attól fél, hogy eltéved vagy ilyesmi. Mire megszokná meg költözhetünk vissza. Arra azért nagyon jó lesz itt lenni, hogy a Kurvanagy Kibaszott Szilveszteri Petárdadurrogást tán megússzuk. Itt a hegyen nem nagyon laknak kamaszok, akik ezt annyira élvezik. Hacsak valami megalomán újgazdag fasznak eszébe nem jut egy izléses és diszkrét kis házi tüzijátékot rendezni. De az akkor is lezajlik fél óra alatt, Pesten meg már Karácsony előtt elkezdődik a durrogás, és abba sem hagyják Vizkeresztig. Majd meglátjuk, remélem, hogy ezt itt megússzuk.

Ágyam még nincs, a pincében találtam egy kinyitható gyerekheverőt, annak a matracát felhoztam, kicsit kitisztogattam és leraktam a földre. Alá egy rongyszőnyeg, rá az eredetileg falvédőnek szánt gyapjútakaró, kifejezetten meleg és kényelmes. A tollpaplan meg ugye az elsők között került fel, szóval jó puha és meleg vackom van, lehet gömbölyödni. A kert végében vannak raklapok, azokból kettőt holnap kicsit megsúrolok és aláteszem a matracnak. Ha már spártai körülmények, akkor legyen minden rusztikus. Bár a ’NAGYON JÓ’ matrac project még mindig tervben van, csak éppen halasztva egy fizetésnyi időre – merthogy majd’ egy fél fizetésbe kerül az, amit tényleg megvennék, aminek a minőségében megbizom.

Van azért néhány kellemetlenség is, amivel nem számoltam.
Nem gondoltam rá, hogy ennyire fogok aggódni a pesti lakás miatt. Nyilván nem most fog történni sem csőtörés, sem gázömlés, bennem azonban itt van a frász, aggódom, és átlag fél óránként haza akarok rohanni megnézni, hogy minden rendben van-e. Márpedig innen egy ilyen hazarohanás több mint két óra oda, ugyannyi vissza, szóval nagy könnyelműség nekiindulni. Operába mindig úgy megyek, hogy Újpestről hazaszaladok, csak beszimatolok a levegőbe és futok tovább. Remélem erről egy idő után leszokatom magam, mert iszonyú fárasztó. Elég lesz néha hazamenni virágot locsolni meg kimosni az ágyneműt.
És ami megőrjit még, az a központi fűtés. Otthon ugye konvektorom van, ami időnként enyhén pattog, azt már megszoktam. A központi fűtés viszont csöpögő hangokat ad ki, múlt éjjel kétszer is felkeltem, mert azt hallottam, valami csöpög. Mivel semmi, hát nyilván a radiátor volt a bűnös. Nagyon idegesitő, remélem, hamar megszokom.

Nno, hát ilyen az élet itt, a két nagyváros közötti falucskában, a világ négy égtájából három felé ablakot nyitó, lepukkant kis kerti házban.




Kiegészités
Filozofálhatnánk azon, hogy mi mindenféle tárgy szükséges a minőségi emberi élethez. Nyilván, csomó minden nélkül lehet élni, lehet például a csupasz földön jól aludni, és ugyanabból a kerekfenekű fémtálkából megenni a levest, mint amiben a habarást kavartuk. Lehet élni internet, porcelán teáscsésze és hajszáritó nélkül. Az azonban már biztos, hogy káposztareszelő nélkül nem lehet jó káposztás tésztát csinálni – azt meg ugye nem kell bizonygatnom, hogy jó káposztás tészta nélkül az élet élvezeti értéke jelentősen csökken?
Új receptet próbáltam ki egyébként. A reszelő hiányából fakadóan késsel vágtam apróra a káposztát. Baromi nehéz és unalmas meló, ráadásul nem is olyan, mint lennie kéne. A reszelő valahogy kicsit meg is töri a káposztát, már eleve puhán kerül a lábasba, mig a késsel ugye csak metéljük, egyenes vágási felületet hagyva. Szóval késsel nem az igazi. A recept újdonsága abban van, hogy amig daraboltam a káposztát, addig egy loccsintásnyi olajon karamellizáltam egy kanál kristálycukrot és erre az olajos karamellre boritottam rá az enyhén besózott káposztát. Nem lett édes, csak valahogy szebb a szine, hamarabb is kész lett, mert én ugye úgy szeretem, ha aranybarnára pirul. Került még rá jó bőven őrölt bors, majd belezuditottam a bő vizben kifőzött és leszűrt csuszatésztát, jól átkevertem. Ma este sósan ettem, egy adaggal bedobozoltam, az holnap megmelegitve, kristálycukorral bőven megszórva ebédre fog elfogyni. Jah, és meglepően illik hozzá az Earl Grey tea. A borshoz, vagy az enyhe karamellizhez, nem tudom, de kifejezetten jó együtt.

ÁááááÁÁÁÁÁÁÁÁááááááááÁÁÁáááááÁÁÁááááá

ÁáÁÁáÁÁÁááÁÁÁÁáááááááááÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁááááááá!!!!!!!
ááÁÁÁÁÁÁÁáááááááááááááááÁÁÁÁáááááááááááááááá!!!!!!!!!!!
Brühühü
hüüppp
HüpP

Hogy a fene enné meg!!
Hetek óta készülök rá, hogy szezonjában, jó olcsón veszek egy kosár padlizsánt, kiveszem a sütőből a rácsot, a hűtőből egy üveg Soproni Szüzet, a fiókból egy doboz gyufát, a másik fiókból egy tekercs alufóliát, egy nagy tálat, egy kis tálat, néhány fagyasztóba való műanyagdobozt, egy hámozókést és a hosszú nyelű csipeszemet, menet közben felmarkolok egy halom hirdetési újságot és mindezen javakkal felszerelkezve kimegyek az erdőbe, rakok egy nagy tüzet, ráteszem a sütőrácsot, a sütőrácsra az alufóliát, az alufólira a padlizsánokat. Sülés közben a hosszú nyelű csipesszel meg-megforgatom, ha körben szenesre égett a héja, a nagy tálba kiszedem, ha kihűlt, a kis tálba belehámozom, az égett héjdarabokat a masszábúl kicsipegetem, majd onnan a finom, füstillatú trutyit bekanalazom a kis műanyag dobozokba, amiket itthon begyömöszölök a fagyasztóba és egész télen lesz finom padlizsánkrémem, amit aztán mindenféle egyéb finomságokkal összekeverek, és vasárnap reggelenként friss piritósra kenve jó étvággyal megeszek.
Uhh.
Szóval mindezt hetek óta tervezem, mert a padlizsán most olcsó, 200 ft körül volt kilója. De hát esőben ugye nem lehet szabadban tüzet rakni, lévén, az eső és a tűz kioltja egymást. Legalábbis az én kis tüzemet biztos kioltja a sűrű őszi eső, szóval csak halogattam, halogattam. Ma aztán végre úgy itéltem meg, hogy száradt annyit az erdő, hogy éghető fát tudjak összeszedni. Kikocogtam hát a piacra, körbenéztem a standokat és majdnem sirva fakadtam; eltünt a picról a padlizsán, szinte egyáltalán nem kapható! Egy helyen volt 250-ért, de az ronda, sebes, foltos, én olyat nem veszek meg, pláne nem elrakni. Két helyen volt gyönörű, méhviaszos, antisztatizáló bútorápolóval fényezett, egyenként selyempapirba csomagolt, de annak meg 600 volt kilója, hát ilyet legfeljebb karácsonyra, vagy első vacsorarandira vesz az istenek lánya, de kilószámra, elrakni semmiképpen.
Hát most itt állok meglőve.



Jah, más:
Mióta ellopták Granét, a céges busszal járok dolgozni és rendszeresen rosszul leszek. A busz gyorsitás közben rángat, kanyarodás közben hol az ablakra kenődök fel, hol a közlekedő folyosóra borulok ki, fékezésnél meg lefejelem az előttem lévő ülés támláját. Nem mindig, de gyakran, és ilyenkor enyhén szédülve, háborgó gyomorral és megviselt idegrendszerrel szállok ki és közben szidom magamban a joy-sticken felnőtt generációt, akinek sem az édes jó anyukája nem tanitotta meg, hogy van némi különbség egy zsák krumpli és egy ember között, sem az édes jó oktatója, hogy máshogy kell vezetni egy buszt, mint egy dodzsemet.
Az egyik sofőrünk egy huszonéves, kigyúrt, agyontetovált, borotvált kopasz macsó, a másik egy nyüzüge, természetes kopasz bácsika. Mindketten a 'slágerrádiót hallgassák'.
Aki helyesen megtippeli, hogy melyik sofőr mögött szoktam rosszul lenni, eljöhet velem biciklit venni.

A nap kérdése

Délután hatkor ébredtem a délutáni gömbölyödésből és azóta túrom a netet, de nem találok olyan ingyenes programot, ami sok rövid flash videót tudna egy hosszúba összefűzni. Olyasmit, mint a vindóz beépitett múvimékere, hogy az ember összecsipegeti az ötperces fájlokat, lementi, aztán ott van neki egy másfél órás mozi. Esetleg kicsit vagdos rajta, de azt mondjuk már lehet túlzás elvárni egy freeware programtól. Csak tudjon konkatenálni, az már bőven elég lenne.

Olyat már találtam, ami listákat készit és lementi, csak ezzel az a baj, hogy minden váltásnál a kép és a hang is zökken egyet, ráadásul a teljes képernyőre nagyitott képet visszakicsinyiti. Olyat is találtam, ami összefűzi úgy, ahogy azt én szeretném, de az meg a közepébe ir egy vizjelet, ami mondjuk egy freeeware programtól nem túl eszményi eljárás. Basszus, attól freeware, hogy ingyenes, nem kell ezt nagy piros betűkkel a képernyő közepébe irni!
Olyat is találtam, ami a múviméker számára is érthető formátumba konvertálja a flash fájlt, de nagyon tönkreteszi a képet, iszonyú pikszeles lesz igy a mozi.
Mindenfélét kipróbáltam, de sajnos egyik sem az igazi.

Nno, hát szóval máma eddig jól elszórakoztam, jól esett kicsit kiöbliteni az agyam a sok hülye statisztikától meg ekszcell függvénytől. Most viszont dolgozok kicsit, mert reggelre kész kéne legyek egy jelentéssel, és a hétvégét enyhén szólva is elfüttytem.
De tényleg jól esett.
Azt sajnálom csak, hogy elhittem az időjárás előrejelzésnek, hogy a hétvégén eső lesz. Most kellett volna venni egy nagy kosár padlizsánt, kivinni az erdőbe és szabad tűzön megsütni. De ugye mivel esőt jósoltak, hát ezt most kihagytam. Aztán eső sehol, padlizsánt persze nem vettem. Igy aztán marad a következő hétvége, de akkor meg ugye megint eshet, akkor pedig a lakásban kell padlizsánt sütni, ami rettenetesen büdös. Meg aztán lerben nem is az igazi, kell abba a zakuszkába egy kis pernye meg füstszag, hogy igazán jó legyen.

Nno, dolgozok egy órácskát, ez a haszontalan kis délutáni molyolás egész elfrissitett.

Kecsöpös lecsó

Na, azt sem hittem volna, hogy tényleg létezik kecsöpös lecsó, de tényleg van olyan, máma azt ettem a menzán. Hihetetlen szar volt, konzervlecsó cukros ecetes aromával. Egy picike szelet hal volt alatta (merthogy azt rendeltem volna, lecsós halat), és főtt krumpli mellette. Ami ráadásul meg volt szórva száraz petrezselyemmel. A száraz petrezselyem kissé békapisi aromája nagyon rosszul megy az ecethez, nekem elhihetitek.
Én nem tudom, minek megy az ilyen szakácsnak, miért nem inkább hullamosónak vagy sirásónak, még mindig kevesebb embert tenne sirba.
Az étlap szerint sonkávas és sajttal sütött padlizsánban parizer van, a leves vagy sós, vagy zsiros. Olyan, hogy se elsózva nincs, se zsirba fojtva, olyan nem létezik. Igaz, olyan sem, hogy egyszerre sós és zsiros. Ez a napi feladvány, hogy aznap mi van soron.
Ha nem lennék ennyire kész, kitanulnék szakácsnak és nyitnék egy kis kifőzdét.
Ahogy a dolgok állnak, még megtörténhet.

Fanyalogva

:-) Hasfájós szépjónapot!
:-((

Nna, máma megint úgy jártam, ahogy még soha.
Reggel jókor felkeltem, hagymát pucoltama, paprikát, paradicsomot mostam, szeleteltem, csirkemájat hártyáztam és feleztem, szalonnát metéltem hajszálvékony szeletkékre.
Ilyet azért már csináltam, nem ez a lényeg.
Aztán mindezen hozzávalókat újonnan vásárolt kis fémnyársakra húztam, picit megsóztam, bőven megszórtam majorannával és becsomagoltam alufóliába.
Hát ez is előfordult már velem jópárszor.
Az erdőbe menet megálltam a kisretkesben és vettem egy üveg előhűtött Heinekent.
Ilyen is történt már velem, hajaj, nem is egyszer!!
Hanem, olyan még tényleg soha, hogy kint az erdőben ne tudjam meggyújtani a tüzet és szégyenszemre nyersen haza kellessen hoznom a gondosan előkészitett nyársakat!
Ráadásul még a sört is felbontottam amikor elkezdtem a tüzet rakni, és ugye azt akkor már meg kellett innom, éhomra. Mit ne mondjak, nem esett jól, de mégsem akartam jó Kocsma Julcsa módjára délelőtt tiz órakor egy üveg sörrel a kézben bandukolni hazafelé.
Ha már igy alakult, még időben kimentem a piacra. Nyugtatónak (és detoxikációs célzattal) az útba eső cukrászdában ettem egy mákos rétest. Kutyakaja, leveszöldség, kovászolni való uborka, lecsónak való, miegyéb, de közben hallom ám, hogy lecsó-fesztivál van a piacon. Nosza, gondoltam, hát akkor kóstoljunk lecsót, ennyi gyaloglás és hajolászás után egy mákos rétes mégsem elég reggelire!
Mentem is lecsózni nagy lelkesen, tényleg aranyos dolognak tartom az ilyen főzőversenyeket. Aztán elment a kedvem attól is. Én tudom, hogy az én cukkinis franciás lecsóm eretneknek számit a magyarok istenének a szemében, de azok a lecsók amiket a piacon láttam, borzalmasan néztek ki. Az egy dolog, hogy mindegyiken vastag zsirréteg úszott, de ráadásul minden fajtából kifigyelt valami olcsó kolbászféleség. Virsli, lecsókolbász, ilyesmit meg én ugye akkor sem eszem, ha ingyen van. Sőt, még akkor se, ha netán nekem fizetnének érte. Nézegettem hát a lecsókat és úgy döntöttem, hogy ez nékem nem éri meg hogy előbb sorbaálljak érte, aztán hogy tűző napon, a két tömött szatyorral a lábam között állva falatozzak.
Hazajövök inkább és csinálok magamnak lecsót úgy, ahogy én szeretem;

Hozzávalók:
1 rész vöröshagyma, durvára darbolva
1/2 rész lecsópaprika -lehetőleg a pirosra érett- magozva, szzélesebb csikokra vágva
1/2 rész bogyiszlói paprika, hasonlóan feldolgozva. Aki nem szereti a csipőset, az duplán vegyen a lecsópaprikából
1 rész érett paradicsom. Igényesek hámozhatják is, én csak a csumája zöld részét vágom ki és mérettől függően negyedelem vagy nyolcadolom.
1/2 rész cukkini, mosva, szeletelve, hámozni nem kell!
1/2 rész padlizsán, mosva, szeletelve, hámozni ezt sem kell. Picit besózni, egy órát
állva hagyni majd leöbliteni és kicsavarni viszont igen.
Izlés szerint pici só és olaj.

A padlizsánnal érdemes kezdeni, mert annak kicsit pihenni kell. 2-3 centis kockákra vágom, néhány csipet sóval meghintem és egy szűrőben félreteszem csepegni. Az olajat megforrósitom és beledobom a hagymát. Picit megsózom és fedő alatt párolom. 5-6 perc után hozzáboritom a paprikákat, újabb néhány perc után a paradicsomot. Pár percig ez is rotyog, ekkor jön bele a felkrikázott cukkini és a leöblitett, levétől kicsavart padlizsán. Ezt is fedő alatt párolom pár percet, de ekkor már figyelek, hogy ne maradjon túl leveses a lecsó. Ha nagyon hignak itélem, leveszem a fedőt és kicsit párologtatok a levéből.
Hát ennyi. Én úgy szeretem, ha a zöldségek még nem esnek szét és jó sok, sűrű szaft marad alatta. Ehhez lehet aztán rizst adni vagy sült csirkecombot, esetleg hirtelen sült húsokkal is össze lehet rottyantani, ha valaki mindenáron húst akar. De a legjobb friss bakonyi barna vagy korpás kenyérrel kitunkolni a tányérból.

Padlizsánkrém

recepteket kerestem a neten, és ezt találtam:
1997. augusztus 6. – történelmi jelentőségű nap; ekkor döntöttem meg saját rekordomat az egy napra jutó lóról esések szempontjából, és még egy hetes siófoki üdülést is nyertem!
Nem birom abbahagyni az olvasást.

Más:
Máma végre sikerült a végére járnom a születésnapomra kapott marcipánoknak, bonbonoknak, narancsos és csilis keserűcsokiknak és hasonló szörnyűségeknek. Az elmúlt két hónapban leadott négy kilóból hatot visszahiztam, viszont túl vagyok rajta, most egy évig megint nem kell mindenféle fiókokba dugdosnom a finomabbnál finomabb, ennél fogva ellenállhatatlannál ellenállhatatlanabb csokikat. Nem vagyok én fából, hogy ellent tudjak állni ekkora kisértésnek!! Nna, most legalább megszabadultam tőlük egy időre. Ősszel -amikor megjelenik a birsalmasajt- lesz még egy kis visszaesés, de aztán a karácsonyi bejgliszezonig nyugtom lesz.
Jja, aki még nem tudná, annak most mondom: a birsalmasajtot (lehetőleg olyat vegyünk, amiben apróra vágott dió is van) kis szeletkékre vágjuk és olvasztott keserűcsokiba, labilisabb anyagi helyzet esetén tortabevonóba mártogatjuk. A szeletkéket a teflonos palacsintasütőre helyezzük és kihűtjük. Azért abban, mert ahhoz nem ragad oda a csoki, könnyen felfejthető. Finom bonbonok alól kimenekitett mignonos papirkosárkákba helyezzük a szeletkéket, és csinos kis dobozkákban vagy ajándékba adjuk, vagy nem. Inkább nem. Nem azért mert én találtam ki, de tényleg nagyon finom. Copyright!!

Mégmás:
máma kissé cikkcakkban gondolkodom.

Hihetetlen,

de nem rúgtak ki. A nyakam rá mertem volna tenni, hogy a szeptembert már nem velem kezdik el. De nem, egyeztettünk pár dolgot és szorosabb határidőket kaptam. Váálaszokat a kérdéseimre egyáltalán nem, de már nem is érdekel. Minél jobban megszenvedek a dolgokkal, annál stabilabb ismereteim lesznek. És hát annál több felesleges, soha többé nem használható ismeretem lesz, ha a végén mégis besokallok.

Egyébként légkondi-ügyileg titkos támogatóim akadtak. Akik eddig egy szót sem szóltak, most elkezdtek nyúlkálni a távirányitó után és nyomogatják rajta a + gombot. Ma az egyik még káromkodott is egyet, hogy ki az a fasz (bocsánat, nem én mondtam, idézek) aki 21 fokra állitja.
Most erre nem tudok mit mondani. Mert vagy ők olyan pondrók, hogy csak sunyitanak addig, amig valaki fel nem vállalja konfliktust és pár ellenség beszerzésével kikaparja nekik a gesztenyét, vagy én vagyok összeférhetetlen.
Gondolkozzon ilyesmin a rosseb.
Éhes vagyok, de nincs kedvem főzni, el kell mennem kenyérért. Holnapra úgyis kell, nyársalni akarok, a Duna parton füstölődni és nézni, ahogy a szalonnáról lecsöppen a zsir. Édesre sült hagymát akarok enni, parázsban sült fóliás krumplit és mindezt le akarom öbliteni egy üveg sörrel. Vagy fröccsel, ezt majd még eldöntöm amig elérek a boltba.

Tegnap este nagyon finomat vacsoráztam. A zöldséges fiók hátsó sarkában találtam két ottfelejtett paradicsomot, éppen a lottyadás előtti utolsó stádiumban. Egy kis serpenyőben felhevitettem két kanál olivaolajat, megpiritottam rajta egy kis fej hagymát és egy gerezd hajszálvékonyra szelt fokhagymát. Rászeleteltem a túlérett paradicsomokat és elég gyors lángon azt is megpiritottam. Picit sóztam, belevagdostam 8-10 szem zöld olajbogyót, fűszereztem egy mokkáskanál oregánóval és pici vizzel felengedve jól összeforraltam. Közben kifőztem egy marék masnitésztát, leszűrtem, beleforgattam a szószba és jó vastagon megszórtam reszelt Pannónia sajttal. Mióta a Trappista minősége úgy leromlott, azt szoktam venni, mert bár kissé édeskésebb mint a trappista, de finom, a minősége és az ára pedig jó arányban van. Szóval egy isteni paradicsomos-olajbogyós tésztát ettem, ritka finomra sikeredett.
Jó érett paradicsomot picit karamellizálni, az az izletes szósz titka.

A menü

vlv.hu.

Nektarin

:-) Szépjónapot!
Kis csalódással kezdődött a nap, napozni sem lehet, a reggeli folyadékpótlást biztositó evezős kocsma is zárva volt, belém is kötött valami idióta, de mindegy, az a lényeg, hogy nem volt kedvem a tömeghez, elmolyoltam az időt, későn értem ki a piacra.
Áru persze volt még bőven, egy kiló őszibarack, egy kiló szilva, egy kiló mariska barack, egy kiló nyári alma, bo-bo-bo-borizű, egy kiló nektarin, leveszöldség, padlizsán, sajt, jajj, még uborkát is kéne kovászolni, hagyma is fogyóban, lecsó, legyen-e lecsó, már leszakad a karom, a zöldség és a gyümölcs a legcipelősebb élelmiszer, de hát mikor egyek barackot, ha nem augusztusban, hát nem?
Az uborkáról éppen lemondtam tehát, amikor az egyik asztalnál megláttam egy bácsit, előtte két kis halom nektarinnal. Az egyik óriási, ökölnyi szemekből állt, a másik apróbbakból. Egy-egy gyümölcs alig lehetett nagyobb, mint a másiknak a magja. A szine, hát a szine viszont egészen sötét bordó volt, imitt-amott pici barnás foltokkal, vagy tán inkább sebhelyekkel. Mintha valami megszúrkálta volna, talán légy, vagy valami darázs.... Darázs, ez az, kapnék a fejemhez, ha nem húzná le két megpakolt szatyor a karomat.
- Mennyi ez a kopasz? - torpanok meg.
- 120 kilója, a másik 300... -
- Nem úgy értem, hanem súlyra! Van ez másfél kiló? -
- Hát ott körül lehet, négy kilóval jöttem, ketten vittek belőle. -
- Jó, tessék nekem lemérni. -
Pont annyi volt, már alig fért a szatyor tetejére.
Most pedig itt vagyok, a hasam majd kiszakad és az utolsó szemeket nézegetem. Egyszerűen nem birtam abbahagyni, hármasával, négyesével mostam belőle és faltam be azonnal. Régen ettem ilyen jó barackot. Nem hogy régen, de még az is lehet, hogy soha életemben ilyen finom barackot nem ettem. Nem csak hogy édes, de valami egészen különleges aromája és illata van, mintha sárgadinnyéből, hamvas őszibarackból és muskotályos szőlőből keverték volna.
Nno.
A szinre tessenek figyelni, a szinre és a kis szúrásnyomokra, mert a méhecskék okosabbak mint mi, ők nem esznek meg minden kényszerérlelt szart ami elébük kerül, ki tudják választani a legfinomabb nektárokat.

A kis naiv

Nem is tudom mit gondoltam, amikor reggel kitaláltam hogy négyezer forinttal kimegyek a piacra zöldséget, kutyakaját, valamint egy kisebb libamájat és zsirnak való libahájat venni.
Basszus. Mintha nem is ebben az országban élnék, mintha a Holdról jöttem volna, vagy még messzebbről, az Androméda csillagkép egyik bolygójáról. Minimum egy kávét meg kellett volna innom indulás előtt, akkor talán nem néztem volna olyan bambán a fejemből a baromfisnál.
Most kimegyek a Lehelre, addig lehet nekem kommentbe beirni, hogy hogyan kell libamájat sütni. Libatepertőt tudok, azt már rengetegszer csináltam, de májat még soha. Márpedig nagyon nem kéne elrontani.

Egy remek nap

Tényleg az volt, semmi olyasmit nem csináltam, aminek bármi haszna lenne.
Tegnap a piacon vettem egy szép nagy szelet, 25 dekás pulykamell szeletet, egy bébicukkinit, egy picurka padlizsánt és egy szelet füstölt szalonnát. Nem holmi főtt császárt meg ilyen fóliás izét, hanem valódi füstölésű, három ujjnyi vastag, sós kenyérszalonnát. Paprika, paradicsom, hagyma ebben az évszakban mindig van itthon. Hurkapálca és alufólia is. A padlizsánt és a cukkinit centis szeletekre vágtam, a pirosra érett, húsos lecsópaprikát pedig kábé akkora darabokra, mint a másik két zöldség. A hagymát és a paradicsomokat csak megfeleztem. A szalonnát hajszálvékony szeletekre metéltem, a fél centi vastag húst pedig tizforintosnyi szeletkékre. Mindezen alkatrészeket teljesen véletlenszerű sorrendben feltűztem egy hurkapálcikára. Pontosabban négy félre, mert a fél pálcikákat lehet jól alufóliába csomagolni. De előtte még a kis nyársakat meghintettem pici sóval, borssal és oregánóval. Az alufóliából akkora darabokat vágtam, hogy néhány kis hajtást tudjak belegyűrni, mielőtt becsomagoltam a nyársakat. Ez azért kell, hogy a hirtelen kifejlődő gőz ne repessze szét a fóliát, mert ha ez megtörténik, a szabad tűzön sütött 'rabblóhús' tele lesz pernyével és meg is ég. Ehhez a finomsághoz elég nagy tüzet kell rakni és megvárni amig leég, majd a becsomagolt nyársakat betemetni parázzsal. Ehhez jó szolgálatot tesz a százforintos boltokban kétszáz forintért beszerezhető hosszú nyelű csipesz. Kábé 10-12 perc alatt kész, de figyelni kell, sok függ a tűztől.
Úgy terveztem, hogy kettőt megeszek ma, kettőt meg holnap beviszek ebédre, de annyira finom lett, hogy nem birtam ellenállni a kisértésnek és délután kerültemben-fordultamban elcsipegettem a másik kettőt is.
Tényleg imádom ezt az ételt, nincs benne két egyforma izű falat. Az egyben sült hagyma a legjobb benne, de az is mindig más. Ha éppen szalonna kerül mellé, akkor jobban megpuhul és átjárja a sós aroma, ha cukkini, akkor édesebb és ropogósabb marad. A mellszeletkék is teljesen más izűek attól függően, hogy paradicsom vagy valami más sült mellette. Itt egy picit több az oregánó, amott a bors, a padlizsánt vagy a paradicsom, vagy a sós szalonna aromája járta át, mondom, minden falat ize más. Ittam hozzá egy doboz jó hideg sört. Van a sarkon egy általam csak Kisretkesnek becézett bolt, nem tartanak benne mást, mint hűtött sört, hűtött üditőt, féldecis lófingatót, kolbászt, parizert, szeletelt kenyeret, vizes zsömlét, mars csokoládét és fél literes tejet. Életemben tán kétszer voltam benne, rettenetesen gyűlölöm az ilyen boltnak álcázott kocsmákat, de ma örültem hogy ilyen is van. Csak beugrottam, bevágtam a sört a hátizsákba, nagyon jó hűvös volt még egy óra múlva is, amikor a tüzet legyezgettem.
Volt is olyan szagom hazafelé jövet, hogy csak azon szurkoltam, nehogy összefussak valami ismerőssel. A nehezen gyulladó tűz és a bokorban pisilés szaga, a pólómra száradt paradicsomfolt, a lábszáramon és a karomon hólyagosodó szúnyogcsipések, a lábujjaim közé száradt dunai sár, a rőzsegyájtésben megcibált konty, hát nem úgy néztem ki, és pláne nem úgy szaglottam, mint egy multinacionális cég friss diplomás munkatársa :-)) Viszont baromi jól éreztem magam, pláne, miután lezuhanyoztam.
Délután megnéztem a Keresztapa2-t, aztán aludtam egy verset, aztán megint megnéztem, mert csak akkor jöttem rá, hogy extraként van a lemezen a rendező kommentárja. Azt meg ugye csak nem hagyom ki, mielőtt visszaadom a filmet.
Hát igy sikerült eltöltenem egy fincsi, evős-ivós, lustázós, gömbölyödős napot.
Kár, hogy mostanában ilyen baromi rövidek a hétvégék.