János vitéz a Szigligetiben

A hugimat vittem el karácsnykor a Szigligetibe.
Eredetileg Szolnok megyei vagyok, még szakközépben volt oda bérletünk. Mái napig sem értem, hogy lettem én ilyen elborult szinházrajongó, miközben a kamaszkoromban látott előadások közül egyetlen percet sem tudnék felidézni. Akkoriban pedig nem lehetett rossz a Szigligeti, évente 3-4 előadást biztos láttam, de még cimekre sem emlékszem, csa az Übü királyra. De hogy miről szólt? Nem emlékszem.
Na mindegy, változnak az idők, változok én is, még jó.
Mindezt csak azért irtam le ilyen nagyon körülményesen, mert erre a János vitézre viszont még sokáig emlékezni fogok. Régen láttam ilyen rettentő szar előadást ugyanis.

Nem gondolnám, hogy Kacsóh daljátéka a zenés szinház csúcsa, de Balázs Péter rendezésénél és jó néhány szereplő szinészi és énekesi képességeinél azért többet érdemel.

Kellemes kis szinház pedig a Szigligeti, rendes, ámbár nagyon kicsi zenekari árok is van, de egy ilyen daljátékhoz ideális lenne.

Nem vártam, hogy a darabot nagyon boncolgató és értelmezgető, esetleg átértelmező rendezést lássak, de azt azért elvártam volna, hogy Iluska mostohája több legyen, mint egy rosszul szinkronizált rajzfilmfigura. Csak szólök, hogy a boszorkányosnak szán fejhangú visitozás nem nevetésre ingerli a nézőt, hanem úgy 5-6 perc után erős lúdbőrözést, pár perccel később pedig akár migrénig is súlyosbodó fejfájást okoz.
Az első felvonás falusi képe a banyától eltekintve még akár múködött is volna, ha a rendező nem akart volna mindent belezsúfolni a parányi szinpadba. Volt ott festett háttérkép, nádfedeles ház, kerités, köcsögfa, szénakazal, patak, gémeskút, itatóvájú, kocsiszin, paraszt, parasztlány, özvegyasszony, kórus, tánckar. Illetve hát itt még csak azt hittem, hogy túlzsúfolt az előadás, csak a második részben jöttem rá, hogy mindez a nyüzsgés a humor teljes hiányát akarja elfedni. No meg a karakterek és helyzetek formálásának teljes hiányát is.
A mélypont az idegbeteg szüfrazsettnek ábrázolt francia királykisasszony volt, aki 10 perc alatt négyszer vagy ötször visitotta, hogy tierrionriiiiii!!!
Ez a fajta poén maximum egyszer működik, másodjára már hervadt, harmadjára unalmas, negyedjére kinos. Arról nem beszélve, hogy Kertész Marcella hangja a kellemetlenségig furcsa. Három jól elkülönithető részből rakódott össze egyébként, a mélyebb hangokat operaénekesi öblögetéssel, búgva adja elő, középen egy szépen éneklő nyolc évesre emlékeztet, legfelül pedig kontrollálatlan visitássá álakul. Ráadásul óriási önbizalommal megy neki a magasságoknak, betámaszt, és mélyről, rekeszből nyomja fel a hangját a fényes hamisságokba. Egyszer, kétszer, háromszor, sokszor, újra és újra, már a végén kegyelemért könyörögtem. Fogalma sincs arról, hogy mi jön ki a száján, néha nem ártana magát visszahallgatni.
Balázs Péter nem csak rendezőként gyalázza a darabot, de francia királyként is. Szinésznek sem túl jó, énekesnek még annál is sokkal rosszabb. Gyakolatilag egyáltalán nincs hangja. Olyan, mintha egy bakelitlemezt túl lassan játszanának le, összefolynak a szavak, a mondatok. Mondjuk ő legalább tudja, és próbálja csendes filozofálgatásnak eladni a hang hiányát - de hát ahhoz is gyenge.
A Bagót éneklő Barabás Botond sem egy hangfenomén, de ő legalább szinészként nem ripacskodik, igy aztán meg tudom néki bocsátani az énekhang hiányát.
Valamennyire elfogadható produkciót csak a cimszereplő Bot Gábor és az Iluskát énekló Geszthy Veronika nyújtanak. Ők sem hibátlanok, de kulturáltan énekelnek, ismerik a képességeiket. Ha valamiről érzik, hogy nem fog kijönni, akkor nem erőltetik, megfogják a hangot kicsit lejjebb. De legalább megfogják, és bár nem emelik az előadást éteri magasságokba, de nem is alázzák le.
A zenekar és a tánckar meglepően jó. Különösen a fiúk verbunkosa jó, és a táncosok nem csak táncolnak, hanem énekelnek is. Meglepően jól, végig együtt vannak, majdhogynem dúsan szólnak.
És hát egészen kiváló jelmezkészitók dolgoznak a Szigligetiben, gyönyörűen megvarrott kosztümöket láttam. A paraszti viseletek és a huszárruhák is nagyon szépek voltak. A francia udvar kék-fehér-piros ruhái idegesitően egysikúak, de ez a jelmeztervező hibája, a kivitelezés ott is hibátlan.

Balázs Péter annak idején tartalmas, szórakoztató szinházat igért a szolnokiaknak.
Ha a János vitézt veszem, a tartalmasság tuti nem jött össze, mert ez a giccsparádé bizony nélkülözött minden mondanivalót. És ami még annál is rosszab, nélkülözte a humort. Illetve, azt a fajta ripacsériát amit a rendező humornak gondolt, én nem tartom annak.

Kár.
Azért megyek én még Szolnokra, más előadásokat is meg akarok nézni, hátha mégsem csak a varrónők tehetségesek ott.

Izelitőnek legyen itt a francia király második dala Gregor József előadásában. Amikor ezt a részletet megmutattam a hugomnak, az csak nézett, hogy hát ez mi, ez nem is volt benne a darabban. Dehogynem, benne volt, Balázs Péter énekelte, csak éppen nem hallottál belőle semmit. Érteni meg aztán végképp nem, ahhoz a hang mellett szinpadi megjelenés is kéne, ami sajnos nem minden szinésznek van meg.
Gregornak hálisten igen, pedig rendezésről itt sem beszélhetünk. Csak hát ilyen az, amikor valakinek van hangja, van tehetsége, és még rá is szán egy kis időt arra, hogy végiggodolja, miről is szól a szerep.
.