Dublinban. Mondom: DUB-LIN-BAN!! hejjj 45 font, fent a kakasülőn. Matiné előadás. Mert megérdemlem. De akkor is Hojjtojohóóó!! HeeeEEEejjjhhHóóÓÓÓÓÓÓÓ! HejjjjjhHHHHÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓóóóóóóóó!
hát nem most lesz, de a repjegy már megvan, a szálloda megvan, a színházjegy megvan. Egyetlen napom lesz Dublinban, délelőtt valami, délután Grand Canal Theatre, este kocsma, legalább két kurrRRvvva nagy korsó sörrel.
A hugimat vittem el karácsnykor a Szigligetibe. Eredetileg Szolnok megyei vagyok, még szakközépben volt oda bérletünk. Mái napig sem értem, hogy lettem én ilyen elborult szinházrajongó, miközben a kamaszkoromban látott előadások közül egyetlen percet sem tudnék felidézni. Akkoriban pedig nem lehetett rossz a Szigligeti, évente 3-4 előadást biztos láttam, de még cimekre sem emlékszem, csa az Übü királyra. De hogy miről szólt? Nem emlékszem. Na mindegy, változnak az idők, változok én is, még jó. Mindezt csak azért irtam le ilyen nagyon körülményesen, mert erre a János vitézre viszont még sokáig emlékezni fogok. Régen láttam ilyen rettentő szar előadást ugyanis.
Nem gondolnám, hogy Kacsóh daljátéka a zenés szinház csúcsa, de Balázs Péter rendezésénél és jó néhány szereplő szinészi és énekesi képességeinél azért többet érdemel.
Kellemes kis szinház pedig a Szigligeti, rendes, ámbár nagyon kicsi zenekari árok is van, de egy ilyen daljátékhoz ideális lenne.
Nem vártam, hogy a darabot nagyon boncolgató és értelmezgető, esetleg átértelmező rendezést lássak, de azt azért elvártam volna, hogy Iluska mostohája több legyen, mint egy rosszul szinkronizált rajzfilmfigura. Csak szólök, hogy a boszorkányosnak szán fejhangú visitozás nem nevetésre ingerli a nézőt, hanem úgy 5-6 perc után erős lúdbőrözést, pár perccel később pedig akár migrénig is súlyosbodó fejfájást okoz. Az első felvonás falusi képe a banyától eltekintve még akár múködött is volna, ha a rendező nem akart volna mindent belezsúfolni a parányi szinpadba. Volt ott festett háttérkép, nádfedeles ház, kerités, köcsögfa, szénakazal, patak, gémeskút, itatóvájú, kocsiszin, paraszt, parasztlány, özvegyasszony, kórus, tánckar. Illetve hát itt még csak azt hittem, hogy túlzsúfolt az előadás, csak a második részben jöttem rá, hogy mindez a nyüzsgés a humor teljes hiányát akarja elfedni. No meg a karakterek és helyzetek formálásának teljes hiányát is. A mélypont az idegbeteg szüfrazsettnek ábrázolt francia királykisasszony volt, aki 10 perc alatt négyszer vagy ötször visitotta, hogy tierrionriiiiii!!! Ez a fajta poén maximum egyszer működik, másodjára már hervadt, harmadjára unalmas, negyedjére kinos. Arról nem beszélve, hogy Kertész Marcella hangja a kellemetlenségig furcsa. Három jól elkülönithető részből rakódott össze egyébként, a mélyebb hangokat operaénekesi öblögetéssel, búgva adja elő, középen egy szépen éneklő nyolc évesre emlékeztet, legfelül pedig kontrollálatlan visitássá álakul. Ráadásul óriási önbizalommal megy neki a magasságoknak, betámaszt, és mélyről, rekeszből nyomja fel a hangját a fényes hamisságokba. Egyszer, kétszer, háromszor, sokszor, újra és újra, már a végén kegyelemért könyörögtem. Fogalma sincs arról, hogy mi jön ki a száján, néha nem ártana magát visszahallgatni. Balázs Péter nem csak rendezőként gyalázza a darabot, de francia királyként is. Szinésznek sem túl jó, énekesnek még annál is sokkal rosszabb. Gyakolatilag egyáltalán nincs hangja. Olyan, mintha egy bakelitlemezt túl lassan játszanának le, összefolynak a szavak, a mondatok. Mondjuk ő legalább tudja, és próbálja csendes filozofálgatásnak eladni a hang hiányát - de hát ahhoz is gyenge. A Bagót éneklő Barabás Botond sem egy hangfenomén, de ő legalább szinészként nem ripacskodik, igy aztán meg tudom néki bocsátani az énekhang hiányát. Valamennyire elfogadható produkciót csak a cimszereplő Bot Gábor és az Iluskát énekló Geszthy Veronika nyújtanak. Ők sem hibátlanok, de kulturáltan énekelnek, ismerik a képességeiket. Ha valamiről érzik, hogy nem fog kijönni, akkor nem erőltetik, megfogják a hangot kicsit lejjebb. De legalább megfogják, és bár nem emelik az előadást éteri magasságokba, de nem is alázzák le. A zenekar és a tánckar meglepően jó. Különösen a fiúk verbunkosa jó, és a táncosok nem csak táncolnak, hanem énekelnek is. Meglepően jól, végig együtt vannak, majdhogynem dúsan szólnak. És hát egészen kiváló jelmezkészitók dolgoznak a Szigligetiben, gyönyörűen megvarrott kosztümöket láttam. A paraszti viseletek és a huszárruhák is nagyon szépek voltak. A francia udvar kék-fehér-piros ruhái idegesitően egysikúak, de ez a jelmeztervező hibája, a kivitelezés ott is hibátlan.
Balázs Péter annak idején tartalmas, szórakoztató szinházat igért a szolnokiaknak. Ha a János vitézt veszem, a tartalmasság tuti nem jött össze, mert ez a giccsparádé bizony nélkülözött minden mondanivalót. És ami még annál is rosszab, nélkülözte a humort. Illetve, azt a fajta ripacsériát amit a rendező humornak gondolt, én nem tartom annak.
Kár. Azért megyek én még Szolnokra, más előadásokat is meg akarok nézni, hátha mégsem csak a varrónők tehetségesek ott.
Izelitőnek legyen itt a francia király második dala Gregor József előadásában. Amikor ezt a részletet megmutattam a hugomnak, az csak nézett, hogy hát ez mi, ez nem is volt benne a darabban. Dehogynem, benne volt, Balázs Péter énekelte, csak éppen nem hallottál belőle semmit. Érteni meg aztán végképp nem, ahhoz a hang mellett szinpadi megjelenés is kéne, ami sajnos nem minden szinésznek van meg. Gregornak hálisten igen, pedig rendezésről itt sem beszélhetünk. Csak hát ilyen az, amikor valakinek van hangja, van tehetsége, és még rá is szán egy kis időt arra, hogy végiggodolja, miről is szól a szerep. .
az érő füge és a patyomkin felújitások városa. Meg az anti-lokálpatriotizmusé. Tényleg. Gyönyörűen megcsinálták a várost egyébként, az épületek szépek, a fél belváros vadiújan van burkolva. Uránvárosban láttam néhány olyan házat, aminek csak a főút felőli oldalát újitották fel, a mellékutcákban a hetvenes években felhordott szürke kőporozás van még mindig. Meg hát a szállodám utcájában van a kövek között néha harminc centi mély lyuk, csak úgy, simán be van szakadva a járda. Rengeteg a szökőkút, a csobogó, a mindenféle kis medence és csorgó. A világszép Zsolnay-kúttal pont szemben van egy roppant elegáns Hollóházy bolt. Egy utcával lejjebb egy Herendy. Az egész városban egyetlen egy, iszonyatosan lepukkant külvárosi köpködőn láttam a Pécsi Sörfőzde Szalon sörének cégérét. Mindenhol máshol mindenféle nemzetközi és hazai söröket mérnek, csak éppen pécsit nem. Úgyhogy eddig még nem is tudtam megkóstolni, mert oda meg nem mentem be, túl büdös, túl füstös hely volt. Láttam egy egész jó amatőr előadást a Janus Pannoniuson arról, hogyan darálja be az ember egyéniségét a "kultúra". Kissé, sőt, nagyon szürreális előadás volt. Mondanám, hogy amolyan Fal féle, de nem, mert itt senki nem küzdött az orwellesedés ellen, a főhős szép engedelmesen megtanulta azokat a szavakat, fogalmakat, fordulatokat, amivel tökéletesen beolvadt a tömeg narancssárgájába. Pár szem kekszért cserébe adta fel az utolsó, szó szerint is talpalatnyi egyéniségét, hogy aztán azt a pici fekete földet is beboritsák narancssárgával. Kaspar az előadás cime, csak olyanoknak ajánlom, akik nem ijednek meg, ha egy iskolai tornapadra, vagy éppen a földre kell leülniük a szinházban. Nekem tetszett egyébként, furcsa volt, de befogadható. Vesztemre, a városban cseh-hetek vannak, hatalmas sátorban 10 féle cseh sört csapolnak. EGyedül a Krusovicét ismerem közülök, nem is tudom, meddig kéne itt lenni, hogy mindet megkóstolhassam. Egy Podkroncsky Special nevűvel kezdtem, eszméletlen jó volt. Csak pohárral mertem inni, abban reménykedtem, hogy teszek egy kört, aztán visszamegyek egy másfajtáért. De aztán egy fügefabokorról megloptam életem első szem fügéjét (mármint lopott fügéjét), és aztán azzal az izzel a számban már nem esett volna jól visszamenni. Mindegy, holnap is lesz nap :-)
Bácskai Juli Pszichoszinháza az újpesti Főtéren. Teljesen véletlenül láttam meg a plakátot, félig el is takarta a piac-csarnok tolóajtaja. Szombaton és vasárnap este 8 órakor két előadásuk is lesz. Nosza, ha már, akkor ott a helyem. Végre valami szabadtéri dolog, ami se nem Zoltán Erika, se nem tüzijáték, hanem valami érdekes. Nem is értem, miért titkolják, szombaton már az a félig eltakart plakát sem volt kint. Ehhez képest meglehetős számú közönség gyülekezik a műanyag kerti székeken. A hajléktalanoknak külön páholyuk van, két virágággyás közötti átjáróra gyüjtöttek be pár széket maguknak. A székek alatt műanyagpalackos borok, jó hangulatú estélyük lesz. Én a nemrégiben felújitott Főtér egyik attrakciója, a lapos köveken felbugyogó, mezitlábas dagonyázásra csábitó szökőkútféleség felé húztam a széket. Le is vettem a cipőm, élveztem a lábujjaim között felbugyogó viz hűvösét. Érdekes lett ez az új főtér, roppant elegáns kőburkolat, a már emlitett lapos izék mellett valódi szökőkutak is, ritmusra lövellő vizsugarakkal. Minden jel arra mutat, hogy igen gondos munkával tervezték, és egy nagyvárosi közösségi teret akartak létrehozni. A már emlitett lábáztatók is valósággal arra vannak kitalálva, hogy a nagy nyári hőségben kisgyerekek pancsikoljanak rajtuk, amig a nagyobbak a magasra szökellő vizsugarakkal játszanak, a szülők meg a padokról gyönyörködnek bennük és közben el-elszaladnak a közeli piacra egy lángosért, korsó sörért, fagyiért. Ehhez képest a padokat egymásnak háttal forditották, hogy az emberek még véletlenül se tudjanak beszélgetni. Asztalok sincsenek, pedig komolyan mondom, a rengeteg viz és a templomkertben megmaradt fák árnyéka hűsölésre, nagyvárosi társasági életre csábit.
De nem is ez a lényeg, hanem a Pszichoszinház előadása, az Örömanyák. Két szinésznő, Lábán Kati és Tordai Teri alakit két anyóst, az ő életükből vett kis jeleneteket Bácskai Juli pszichológus köti össze. A felvezetőből megtudhatjuk, hogy a párbeszédek nincsenek előre megirva, csak a karaktereket és a szituációkat irta meg a pszichológus, a többi a két szinészre van bizva. Az ötlet zseniális, egy pszichológus nyilván ezermillió féle karakterrel és élethelyzettel találkozott már, érzékeny, imporvizálni képes művészek pedig néhány alapinformációból fergeteges, életszagú szinházat tudnak csinálni; tragédiát, komédiát, tragikomédiát, mikor mit, ahogy az a valóságban is van. Aztán valahogy mégsem ez történt, én legalábbis nem igazán tudtam élvezni az előadást. Lehet, az volt az oka, hogy a tegnapi estére választott két karakter a társadalom két szélső pontjáról lett kiválasztva - egy gazdag, flegma úrinő (Tordai Teri) és egy csóri kocsmárosné (Lábán Kati) figurája annyira közhelyes, annyira előre kiszámitható volt, hogy az első két mondatból már tudtam, mire fog kilyukadni a jelenet. Lehet persze a szinésznők is tudták, egy srófra jár az agyunk. Csak hát én igy egy kicsit bizony unatkoztam. Ha nem ennyira sarkitottak a figurák, ha nem ennyire kiszámithatóak a kifutások, akkor ez egy sokkal jobb szinház lehetett volna. A művészek és a szerző védelmében azt még el kell mondani, hogy egészen pocsék volt a technika, gyenge a világitás (a darab végére el is ment a szinpadi fény) és egészen kritikán aluli, magyarul fos volt a hangositás. Vagy egyik szinésznőt lehetett hallani, vagy a másikat, időnként egész mondatok vesztek el, időnként összegerjedtek, tényleg borzasztó volt. Egyébként is, ez egy intim, kicsi szinházba való műfaj, akár még szinpad sem kellene, hisz pont az benne a lényeg, hogy magunkra ismerjünk. Hát ez tegnap nem sikerült, talán ma. Vasárnap este férfi és nő játszik, Békényhagy-lak, Birtokol-lak cimmel. Állati izgalmasan hangzik, ha nem megint két közhelyes szélsőséget akarnak majd szinpadra állitani - és persze Kakasy Dóra és Szanitter Dávid jó szinészek- akkor remek szinházi esténk lesz. Ha nem, hát akkor nem jött be. Kár lenne, mert ebben a fajta szinházban tényleg óriási fantázia van.
Más: ebédre túrós tészta volt. A maradék túró ilyenkor perzse mindig Lujzáé, mint ahogy a tejfölös pohár is. Hihetetlen türelemmel tudta tisztára nyalni a tejfölös és joghurtos poharakat, sokszor még órák múlva is ropogtatta a műanyagot. Megállapitottam persze, hogy hát nincs már kiskutyám, nincs aki miatt jó vastagon otthagyjam a tejfölt a pohárban, belekapirgáltam hát a maradék túrót és pár levél citromfúvel meg steviával krémesre turmixoltam. Gondoltam, egy réteg valamilyen lekvárral jó lesz holnap ebéd utáni édességnek. Szóval turmix, ételhordó dobozkába két kanál lekvár, arra egy réteg túrókrém, megint lekvár, legfelülre túrókrém, kikaparni, nincs már kutya, aki kinyalja ami benne maradt. Ki is kapirgáltam egy kanállal, aztán automatikusan dobtam le a földre, a mosogató elé, ahol ilyenkor a kutya szokta a megfigyelőállást elfoglalni. Ha főztem, mindig a mosogató elé feküdt, egyetlen pillanatot sem akart elmulasztani, pláne nem leeső csirkeszivet, vagy éppen tejfölöspoharat. Szóval ezt még gyakorolnom kell, hogy nem, nem dobálunk le a földre semmit, mert nincs, aki felszedje. Édes kis kutymókám, megszakad a szivem. Pénteken meghozták az urnáját, szombaton még utoljára elmentünk egy nagyot kirándulni. Majdnem mindenhova elmentem, ahova régebben szerettünk sétálni. Még oda is, ahova már régóta nem, mert vagy beépitették, lekeritették a területet, vagy már nem jutottunk el oda, mert nem birt volna annyit menni, a babakocsi meg nem volt alkalmas rá. Voltunk a Duna Bázison, ahova évekig jártunk debrecenit enni. Most is ettem egy párat, az utolsó falatot zsebre tettem, mint ahogy mindig is, az volt a kárpótlás, amiért várnia kellett. A kishajó sajnos már nem jár, azt nagyon sajnálom, az jó kis kirándulás volt, átmenni vele a túlpartra. Voltunk a Rómain is, ahány nagyobb botot találtam, azt mind bedobtam a vizbe. Jó messzire, ahogy régen, amikor még keresztül tudta volna úszni a Dunát, ha vissza nem kiabálom. Közben szedtem egy hatalmas csokor vadvirágot is, katángot, szarkalábat, ökörfarkkórót, cickafarkat. A hid közepén bedobtam egy nagy botot a Dunába, aztán az urnát, aztán a virágokat. Végül a darabka kolbászt. Igaziból szórni szerettem volna, de úgy leragasztották az urnát, hogy nem birtam kinyitni. Mindegy, jó ez igy is, A Duna volt a kedvenc helye, legyen ott örökre.
Nagyon vártam már a Varázsfuvola Vigszinházbéli felújitását. Elsőlegjobban persze azért, mert három estén Polgár László énekli Sarastrót (két előadásra vettem jegyet, a mai főpróbára meg ajándékba kaptam egy belépőt, örök hála és köszönet érte az ajándékozó operavilág.hu-nak. Másodiklegjobban persze a mű, a Varázsfuvola miatt, amit én szeretek, de aminek a régi rendezését már látni sem birtam, annyira unalmas, semmitmondó és szürke volt. Valósággal megkönnyebbültem, amikor pár éve végre levették a repertoárról. Reménykedtem benne erősen, hogy hamarosan újra előveszik, és valaki olyanra bizzák rá, aki nem csak szinpadra állitja, de mélyen belenéz a darabba és értelmezi is.
Az új rendezés (Marton László munkája) szinte teljesen megfelel az elvárásaimnak, a zárókép kivételével borzasztóan tetszik. Marton a kamaszok felnőtté válásának folyamatát választotta a történet vezérfonalának. Azért irom, hogy választotta, mert a Varázsfuvola nagyon sok rétegű történet, az egyes előadásai csak egy-egy dimenzióját tudják megmutatni. Ha egy réteget tisztességesen megmutat, az előadás jó - a Varázsfuvolából több tucatnyi, egymástól teljesen eltérő előadást lehetne rendezni.
Tamino tehát egy kamaszfiú, történetünk elején éppen erotikus álmaival és félelmeivel küzd. Elég erős felütés, a három Hölgy gyakorlatilag partiba vágja az alvó fiút. Sőt, ébredés után a MILF Éj Királynője egyenesen a cipőjére térdel. Pamina fényképe MMS-en érkezik, és Papageno szájára sem aranylakatot zárnak, hanem a mezzó Hölgy nemes egyszerűséggel lesmárolja, amitől madáremberünk egyből szájzárat csőrzárat kap. A feloldás is hasonló, csak az a szoprán Hölgy ajkáról érkezik.
A rendező igen következetesen végigviszi az álom vonalat, Paminát is igy ismerjük meg, csak az ő álma dermesztőbb, őt Monostatos zaklatja. A szülők, az Éj Királynője és Sarastro közötti purparlét is álmában dolgozza fel a lány.
És igy tovább, a fiatalok körül lassan megfordul, tótágast áll a világ, egészen addig, mig a próbák után immár felnőttként ismét helyükre nem kerülnek a dolgok.
A diszletet tervező Michael Levine zseniális munkát végzett. Egy gyönyorű szőnyeg, egy ágy (többféle takaróval, egy sötét mintással Taminonak, egy rózsaszinnel Paminának, és egy fehérrel a haldokló öregasszonyként megjelenő Papagenának), szék, asztal, néhány lámpa adja a diszletet. A nagy ötlet az, hogy ezek a diszletek folyton mozognak, a padló sikja elfordul, a szőnyeg hol hátul, hol oldalt, hol ferdén, hol a fejünk felett van. Kár- egyben gyönyörű rendezői üzenet- hogy a darab végére el is tünik. Minden bútordarab megmarad, csak az a gyönyörű, szines, barátságos szőnyeg nem kerül vissza a helyére. Közhely persze, hogy a felnőttek világa már keményebb, barátságtalanabb, de igy elmondva valahogy mégis szivbe markol. Illetve markolna, mert a végét (szerintem) elrontja a rendező; a szinpad hátuljából előre gurul egy nézőtér, a székeken az összes szereplővel. Nekem ebből az jön le, hogy ugyan, ne hülyéskedj már, nehogy komolyan vedd, ez csak szinház. Hát nem, nem szinház, azok ott a szinpadon valóságos, átélhető és megérthető sorsok. Ezt az átélést nagyban segiti, hogy az előadás magyar nyelvű, és csodamód a legtöbb szereplőt tökéletesen lehet érteni.
Ami az énekeseket illeti, sorban, szinlap szerint:
Polgár László Sarastrója egy legenda. Pontosabban egy élő, eleven legenda, a hang gyönyörű, aszaltszilva illatú, olyan csokoládéizű mélységekkel, amitől én egyszerűen elolvadok. Lehetett érezni, hogy a délelőtti időpont nem a legmegfelelőbb a hangjának, de profi előadóként mindent meg tud oldani.
Brickner Szabolcs Taminója nyútotta a legkellemesebb meglepetést. Egy kiforrott, szép hangú Taminót hallhattunk és láthattunk. Külön nagy piros pont a tökéletesen érthető szövegért. Tenortól ritkán lehet ilyen szépet hallani.
Miklósa Erika Éj Királynője nekem csalódás. A csúcshangjai szépek és stabilak, de középen -attól lejjebb meg pláne- kiürül a hang és lebegni kezd. Persze lehet neki sem jó reggel énekelni, megvárom még az esti előadásokat, mielőtt végleg kimondanám, hogy nem tetszik.
Hajnóczy Júlia Paminája sem tartozik a kedvenceim közé, a hang valahogy nem tudja bejárni azokat a magasságokat, amiket egy Paminának be kéne. Persze, reggel volt, szóval róla is majd 27-án, az esti előadás után.
Fodor Beatrix Első Hölgye egy főnyeremény. Gyönyörű, üde szoprán, még a korai időpont sem ártott neki.
Szolnoki Apollónia Második Hölgye nem nagyon tünt fel a két remek Hölgy között.
Gál Erika Harmadik Hölgye is telitalálat, szép, egészséges, rendkivül érzéki mezzó hang, a jelek szerint szintén immunis a napszakokra.
Bede Fazekas Csaba Öreg Papja bár kis szerep, de sikerült még annál jobban eljelentékteleniteni.
Wendler Attila Első Papja meglepően jó.
Cser Krisztián Második Papja szintén, bár ő basszus, azok nálam mindig könyebben kapnak jó kritikát. De viccen kivül, szép, fiatal hang, nagy jövőt jósolok neki.
Nagy Ervin Papagenoje egy tévedés. Gratulálok egyébként, mert prózai szinész létére hallatszik, hogy rengeteget foglalkozik a hangjával és technikailag is képezi magát. De hát a hang, az bizony matt és testetlen. A szinészi megformálás kiváló, a prózai részeknél meg ugye hatalmas előnyben van az éneklésre szakosodott operásokkal szemben, szóval a figura el van adva, még én is megvettem. De akkor is, ez a hang nem operába való, egészen mélyről, gyomorszájból énekel.
Rácz Rita Papagenája fantasztikus. Először ugye öregasszonyként jelenik meg, a fiatal, huszonpár éves énekesnő valami elképesztő rekedt, göthös vénasszonyhangot ad ki magából, telitalálat.
Megyesi Zoltán Monostatosa tetszik. Még úgyis, hogy szerintem itt Mozart tévedett; Monostatost baritonra, vagy még inkább basszusra kellett volna irni. A fene se gondolta volna, hogy a cuki kis Don Ramiro meg Ferrando ilyen szemét tud lenni. Igazán megtalálhatnák már ezt a fiatal tenort a Mesterdalnokok Dávidjával.
A Három Gyermek neve sajnos nincs kiirva az opera honlapján. Kár, mert megérdemelnék, nagyon szépen énekeltek, és ügyesen is játszottak. Nagy bravó mind a három srácnak.
Fischer Ádám vezényléséről most nem nagyon tudok mit mondani, ez az új rendezés annyira lekötötte a figyelmem, hogy nem igazán tudtam figyelni a zenei megvalósitásra. Illetve, nyilván jó lehetett, mert nem voltak zavaró tempók, rossz belépések (eltekintve pár kisebb énekesi hibától), engedte érvényesülni az énekeseket. Meg aztán a Vig akusztikáját is szoknom kell még, olyan itt operát hallgatni, mintha hirtelen lakást cseréltem volna.
Annyit még megjegyeznék, hogy a Vig szinpadtechnikája sokkal halkabb, mint az Operaházé. Egész meglepődtem, hogy a forgószinpad nem nyikorog bele a zenébe.
A rendezés szerintem gyeremekek számára is emészthető (az első, erotikusan meglehetősen túlfűtött álomjeleneteket kivéve), de azért előadás előtt érdemes elbeszélgetni a kölykökkel arról, hogy ők szoktak-e álmodni és miket, hogy szeretnének-e már felnőttek lenni és milyennek képzelik azt. A felnőtteknek meg feltétlenül érdemes megjegyezni, hogy a kamaszokban néha tényleg tótágast áll a világ, segiteni kell őket abban, hogy helyükre kerüljenek és leülepedjenek a dolgok bennük. Pedagógiai üzenetét tekintve telitalálat ez a rendezés egyébként.
:-)) Sőt, hosszú idő óta az első igazán tökéletes nap. Ugye délelőtt az állás :-)) Még nem is meséltem, hogy amint beleszólt a csaj a telefonba, én már tudtam, hogy megvan a munka :-)) Mégpedig onnan, hogy azt mondta; "Szia, XY vagyok" Hehe, az interjún még magázódva váltunk el, azonnal tudtam, hogy mostantól kolléga vagyok :-))
Délután az időjárás felelős jól dolgozott,hálás köszönet neki. 17.05-kor elállt az eső, viszonylag szárazon értem fel a Hűvösvölgyi útra. Azért csak viszonylag, mert a vízálló, szép banánzöld kilimandzsáró dzsekimben indultam el, ami ugyan lehet, hogy tényleg kizárja a vizet, de én abból semmit nem érzek, lévén, hogy az izzadságot viszont bezárja. Márpedig a Hűvösvölgyi út jó kis kaptató, és ugyebár odáig is taposnom kellett, szóval rendesen csavarni lehetett a kabátbélést mire odaértem. Az előadás zseniális volt. Ezt a darabot egyszer már láttam, csak akkor a Sziklakórházban adták. Nekem az a helyszin jobban tetszett mint a Pszichiátria, valahogy lidércesebb volt, tényleg úgy éreztem, hogy leszálltam Nibelheimbe. Az előadás viszont rengeteget érett, egészen kiváló alakításokat láttam és hallottam. Most nem részletezném, az a csapat remek színészekből áll. Hihetetlen biztos kézzel adagolják és jó ritmusérzékkel váltogatják a ripacsériát és a mély színészi játékot. Egyik percben még egy vásári komádiában érzem magam, aztán hirtelen olyan indulat csattan fel, hogy zavarba jövök. Olyan zavarba, mintha a szomszédból hallanék át valami sikoltozást és nem tudnám eldönteni, hogy kihívjam-e a rendőrséget. Aztán színházban vagyok megint, röpködnek a poénok, az utalások, örülök, hogy megértem őket. Aztán ott van megint három seggrészeg pasi, Nagy Zsolt még az ingét is leette dinnyével, fordult fel tőle a gyomrom, ez nem játék, ez tükör, csak nyitott szemmel kell belenézni. És a csapot nagyot fejlődött szájszkreccselésben (Beat-boxing) is, remekül csinálják ezt a részét is a műsornak. Szóval iszonyú jól szórakoztam, aki teheti, ma (csütörtökön) és holnap (ha jól számolom, pénteken) még megteheti. Én is mennék, de nekem ma estétől négy napos ünnep következik. WoOw, végre, végre, végre egy teljes Ring, négy egymást követő napon. Most viszont esek össze, basszus, két óra van, ezt hogy csináltam megint?? Igaz, egy óra lett, mire hazaértem. A levegő csodálatosan friss, esőmosta és hársfavirágtól illatozó, egészen elkábított. Jó volt nagyon hazafelé tekerni, méltó befejezése egy szép napnak - és indítása egy újnak. Akkorákat ásítok, hogy majd benyelem a monitort. Már gömbölyödök is össze ....
Régen voltam már legkedvesebb mai íróm felolvasóestjén, hiányzott is nagyon. A szokásos felállás, Gyabronka József olvas, Bacher Iván zongorázik. Ezúttal kicsit Gyabronka is zenélt, a novellákba épített régi csasztuskákat énekelte és gitárral kísérte magát. Elképesztő a közönség reakciója, pillanatok alatt bekapcsolódik a Commandante Che Guevara dallamába, aztán, ahogy előjönnek az emlékek, a szövegébe is. Hiába, no, vannak dolgok, amik örökre rögzülnek az emberek memóriájában. Nem véletlen, hogy a zene a leghatékonyabb propagandaeszköz. Az írások pont olyanok most is, mint ami miatt Bachert annyira megszerettem. Vagy egy édes, mosolyogtató kamaszkori szerelem történetét elmesélő novella utolsó előtti mondatába rejti bele az öklöt, ami keményen gyomron vágja a nézőt, de annyira, hogy könnybe lábad a szeme. Vagy pont fordítva, elkomolyít, elkeserít, de csak azért, hogy végül leírjon két szót, amitől a hallgató (vagy olvasó) azt érzi, hogy élni azért mégis csak érdemes, még akkor is, ha néha kicsit fáj. Jó volt nagyon, imádom az írásait hallgatni.
Előadás előtt kaptam egy pohár frissen csapolt, hűvös Aranyfácánt és ketten megettünk egy adag hummuszt is. Finom volt az is, pont passzolt a sörhöz, remekül éreztem magam. Sőt, még egy dedikálásra is szert tettem és két kicsit szúrós, ámde roppant szakállas puszit is kaptam. Szóval az élet tényleg szép. Vagy legalábbis lesz még szép. .
Kábé két év jegyvadászat után sikerült ma megnéznem a darabot. Most rögtön mondom, hogy alapmű, évente-kétévente érdemes megnézni a darabot, vagy a filmet, esetleg elolvasni. Pontosabban nem csak hogy érdemes, de szerintem egyenesen kötelező. Legalábbis azoknak, akik többet akarnak tudni morálról, demokráciáról, felelősségtudatról, a saját és mások előítéleteiről, arról a képességről, hogy más szemével is képesek vagyunk-e látni a világot, hogy felül tudunk-e emelkedni a saját magunkon, hogy be tudjuk-e ismerni a hibáinkat és tévedéseinket. Nehéz dolog bármit is írni egy ilyen darabról, ami tökéletes, feszes ritmusú, első perctől az utolsóig feszültség alatt tartja a nézőt, amiben egyetlen felesleges mondat, de még csak felesleges szó sincs. És pláne egy olyan történet, ami ötven éve beívódott a kultúrába, hisz ezt a filmet hidegháború ide, kapitalizmus oda, de az elkészülte után néhány évvel már játszották itthon is, egészen kiváló szinkronnal. Alig hiszem, hogy ezt a darabot el lehetne játszani rosszul. Egyszerúen nem alkalmas rá, annyira élőek a karakterek és a párbeszédek, annyira jó ritmusban követi egymást a dráma és a humor. A Nemzeti Színház előadása is jó. Van persze néhány színész, aki picit túljátszik, vannak, akik picit alul, és vannak, akik egészen kiválóan. Öszességében azonban egységes az előadás. Ami a rendezést illeti, nos, megint csak önmagam tudom ismételni: a film annyira beivódott a köztudatba, hogy a darab ettől nem térhet el jelentősen. Ezeket a párbeszédeket egyszerűen nem lehet máshogy megcsinálni, csak úgy, ahogy azt Reginald Rose filmjében látható. Csekélyke eltérések persze vannak. A 8. esküdt itt például garbót visel, így a zseniális késes demonstrációnál nem lehet a zsebébe csúsztatni a bicskát. Vagy -ami nagyon sokat elárul a pillanatnyi hazai viszonyokról- a nagy rasszista beszéd alatt nem mindenki fordul el a 10. esküdttől. A film elkészülte óta eltelt ötven évben a dohányzás is kiment a divatból. A teremszolga még behozza a hamutálakat, de -igen helyesen- rá már senki sem gyújt. Egy pici és egy nagyobb hibát tennék csak szóvá. A kis hiba, hogy a kezdéskor az esküdszékre jól hallhatóan és meglehetősen vérfagyasztó hangon rázárják az ajtót, viszont soha többé nem nyitják ki - pontosabban nem halljuk csikordulni a kulcsot. Amikor a teremőrtől bekérik a bicskát, nyilván nincs akkora dramaturgiai jelentősége mint amikor bezárják az esküdteket, csak az arányérzék mondatja velem, hogy amit bekulcsolnak, azt vagy ki kell nyitni, vagy örökre zárva marad. A másik, nagyobb és tényleg zavaró hiba, hogy az esküdtek egy tükröző üvegfal mögött, egy kvázi akváriumban üléseznek. Én értem, hogy ezzel is hangsúlyozni akarták a bezártságukat, de a dolog fordítva sült el. Nem az esküdtek vannak bezárva, hanem a nézők kizárva. Egyrészt, hiába trükköznek a világítással, az üvegfalon zavaróan visszatükröződik a nézőtér. Másrészt, mivel a hangot erősíteni kell, igen zavaró, hogy nem a beszélő színészt hallom, hanem a kihangosítást a fejem felett. Három hangszóróval próbálják a térhatást biztosítani, de nem sikerült. Akárhol is tartózkodik a színész, a néző mindenképpen a feje fölül hallja beszélni. Ki kéne dobni azt az üvegfalat a francba, az ilyen stúdiószínházakat pont azért találták ki, hogy a nézőt közelebb vigyék a játéktérhez és nem azért, hogy elzárják tőle. És még egy dolgot szeretnék mondani, csak úgy magamnak, mert megtehetem; az 5. esküdt szerepére nagyon kéne találni egy cigány színészt. Egy olyat, aki "hátsó udvarokban nőtt fel". Nem azért, mintha bármi bajom lenne az esküdtet alakító színésszel, nagyon jól csinálja a dolgát. Egyszerúen arról van szó, hogy szerintem a színháznak, különösen egy nemzeti színháznak nagyon fontos feladata, hogy a művészet eszközeivel szűrje meg és tükrözze vissza az itteni és mostani életünket. Itten és mostan pedig 12 ember között kéne lenni legalább egynek, aki mélyről küzdötte fel magát tiszteletre méltó állampolgárnak, de akit még mindig, most is, egész életében gátol a származása. Az 5. esküdt figurája tökéletesen bemutatja, hogy milyen az, amikor egy embernek az előítéletekkel szemben kell valamit elérnie és pláne milyen az, amikor újra és újra bizonyítania kell. Még olyankor is, amikor másoknak, akik nem "ott nőttek fel", már régen nem kell semmit sem bizonyítani.
Hoppá, máma van a bringás felvonulás! Hát erről bizony elfeledkeztem. Nem tudom mentség-e, hogy számomra a bringázás tényleg nem különleges alkalom, pláne nem ünnep, sőt még csak nem is akció, hanem valóban életforma. Mivel ma délutánra zeneakadémiai bérletem van, estére meg operajegyem, hát mást nem tudok hozzátenni a nagy közös bringásünnephez, minthogy 3/4 6 körül színházba való fekete selyemnadrágban és gyönggyel kivarrott blúzban, tűsarkú cipőben, szépen kisminkelve, bukósisakban és kukásmellényben fogok átkerekezni a Zeneakadmiáról az Operaházba, a kormányon himbálva a kis színházi táskámat. Az esemény nem érinti a gyülekezési törvényt, ezért nem jelentettem be és az Andrássy út lezárását sem kértem.
Otello Szegeden - avagy a változatosság gyönyörködtet
A múlt hét, de talán az egész év egyik legnagyobb kulturális szenzációja José Cura szegedi vendégszereplése volt. A világ egyik leghíresebb és mindenképpen legvitatottabb tenorja nem gálakoncertezni vagy dalestet adni jött Magyarországra, hanem végre elénekelni egy címszerepet. Ezért is gerjedtem rá annyira a szegedi Otellóra. Egy O sole mioért és egy Nessun dormaért soha nem adtam volna ki annyi pénzt a jegyre, pláne nem vállaltam volna be az oda- és visszautazást. Ilyesmit hallhatok bőven a rádióban, vagy akár teszkó gazdaságos CD-n. Egy címszerep, pláne egy Otelló, az más, azért már érdemes jegyirodával levelezni, postán a csekkel sorbaállni és aggódni, hogy megkapták-e a pénzt és ha igen, én megkapom-e majd a jegyet. Egy új Otellóért érdemes kutyapanziót keresni, a keservesen síró ebbel együtt pityeregni, szendvicseket csomagolni, szállás híján a híres szegedi Virág cukrászda mosdójában hátizsákból estélyi ruhába átöltözni. A pesti Otellót én már annyira unom, hogy Cura ide vagy oda, boldogan töröm össze testem-lelkem a vonatozással és adok ki egy jegyért annyi pénzt, amennyiért Pesten már 5 előadásos bérletet is tudnék venni.
És hogy megérte-e mindezt a rengeteg energiát az Anger Ferenc rendezte szegedi Otelló?
Ha abból indulok ki, hogy szerettem volna már egy kevésbé nyálas előadást látni egy életszerűbb Otellóval és egy érettebb Desdemonával, nos, akkor igen, feltétlenül megérte. Márpedig én ebből indultam ki :-)) A csalinak meghívott Cura hangja bizony már nem a régi. A felvételekről ismert hatalmas tenor bársonya kopik, fakul, a művésznek jól hallhatóan erőltetni kell, hogy "áradjon" belőle a hang. Ugyanakkor Cura képes arra, hogy a hangi vagy technikai hiányosságait feledtetni tudja. Az eddig megszokott negédes és szomorkás Otellókkal szemben az ő énekhangja ostorként csattan a renitenseken, maróan gúnyos a butákkal, a szerelmi jelenetekben is inkább parázna mint gyöngéd. Énekstílusa inkább verista mint belcantó, emiatt kap is hideget meleget, gyűjti magának az ellendrukkereket. Nekem azonban tetszik ez az előadásmód. Szerintem az operaéneklés a szereplők pszichéjéről kell hogy szóljon, és Cura erre kiválóan ráérez. Ráadásul a tenorhang a világ egyik legsérülékenyebb és legrövidebb életű munkaeszköze, de ezzel a szerepformálással José Cura néhány évvel meg tudja hosszabbítani a karrierjét. És ebben semmi kifogásolnivaló nincs, sőt. Nekem nagyon tetszett az ő pökhendi, despota, túlfűtött Otellója. A Desdemonát éneklő Rálik Szilviát még nem hallottam a szerepben, az eddig ismert Desdemonákkal szemben ő is tudott újat mutatni. Éreztette a hallgatóval, hogy ez a Desdemona nagyon zserelmes Otellóba, szinte rabja a férfinak, de valahol mélyen tudja, hogy menekülnie kéne. Én egyszer nagyon szeretnék már egy olyan Desdemonát hallani, aki az utolsó pillanatokban szembefordul Otellóval és próbál védekezni. Ezt Rálik hangjából lehetett hallani, mozdulatait persze a rendezés bekorlátozta. De nekem bőven elég, hogy legalább hallhattam végre, hogy Desdemonának van életösztöne, megérzi a veszélyt és próbál a csapdából menekülni. Az est harmadik sztárja és kellemes meglepetése a helyi erőként fellépő Kelemen Zoltán Jágója volt. Szép baritonhang, és nagyon tetszett, hogy nem is próbált settenkedni, nem akart démoninak látszani. Egy szimpla kis szarkeverőt alakított, akinek az a világ legtermészetesebb dolga, hogy a karrierje érdekében vagy bosszúból embereket ugrasszon egymásnak. Ezer ilyen ember él közöttünk, egyiken sem látszik a mély gonoszság, hát akkor Jágón ugyan miért látszana. Pál Tamás karmester a lehető legjobbat hozta ki a szegedi zenekarból. A fúvósok felől lehetett hallni ezt-azt, ami nem tetszett, de csak apróságokat. Ami nagyon tetszett, hogy a karmester egyértelműen kísérte az énekeseket, nem kényszerítette őket kiabálásra, engedte az énekhangokat érvényesülni.
Anger Ferenc rendezése igen tisztességes munka, és ha nem is értelmezte teljesen át a darabot, de ő is igyekezett szakítani a nemes mór - ártatlan feleség - sátáni cselszövő - zöldszemű szörny sztereotípiákkal. Desdemona és Otelló viszonyát egyértelműen a nyers szexualitás határozza meg. Jágóról már beszéltem. Ami nagyon tetszett ebben a rendezésben az a Desdemonával szembeni erőszak átértelmezése volt. A rendezések többségében a II. felvonásban Otelló fellöki és megüti Desdemonát. Ebben a rendezésben nem, itt a nőiességében alázza meg, a velencei követ előtt letépi róla a ruhát. Ha már kurva, akkor kvázi bedobja a közösbe. Az mondjuk egy nagyon ütős jelenet volt, még úgy is, hogy a tépőzár a vártnál erősebben tartott, kétszer is neki kellett gyűrkőzni, hogy elszakadjon az a szoknya. Kár, hogy rögtön ezután Desdemona belebújik egy majd fél méter magas, ezüst flitterekkel kirakott csótányroppantó cipőbe. Teljesen felesleges volt ilyen fizikai eszközökkel a szájtáti tömeg fölé emelni a megalázott nőt. És az a hülye cipő ráadásul elterelte a figyelmet arról a gyönyörű megoldásról, ahogy a kétszínű velenceiek egy folyosót alkottak Desdemona körül, így bekorlátozva őt a mozgásában és abban, hogy szabaduljon. Sem a meglázottságának nem tudott így szabad folyás engedni, sem a kínos szituációból nem tudott elmenekülni. Voltak más megoldások is, amik nagyon tetszettek. Szintén a II. felvonásban van egy kettős, ami úgy végződik, hogy Otelló lekurvázza hűtlennek hitt feleségét. Általában itt is elcsattan egy-két pofon és Desdemona a földön fetrengve végzi. Kábé olyan a látvány, mintha egy családon belüli erőszak megelőzésére felhívó reklámot látnánk. Anger megkímélt bennünket ettől a klisétől, az ő Otellója durván belemarkol Desdemona ágyékába. Nagyon jó mozdulat, tökéletesen kifejezi, hogy Desdemona csak a kielégülés eszköze, ha ebben a funkcióban alkalmatlannak bizonyul, többé nincs rá szükség és pusztulnia kell. A rendezés hiányosságai között kell megemlítenem a mereven mozgatott kórust és az imitt-amott fellelhető szájbarágósságot. Kifejezetten nem tetszett például, hogy a Credo alatt a statiszták hullákként lefeküdtek és rájuk eresztették a szalagokat, így kvázi el is földelték őket. Szendrényi Éva díszlete rendkívül látványos. A szinpadkép változása nem mindig követhető, néha a már egyszer belső teret jelképező oldalt használják külső térként is, de ez nem lényeges, ráadásul az én képzeletemet már jócskán bekorlátozza a pesti sztereotip előadás díszlete. Az időnként a mennyezetről leengedett szalagok néha felesleges látványelemnek tűnnek, máskor azonban remekül osztják a teret és búvóhelyül is szolgálnak, vagy éppen a szereplők rejtőzködő jellemét láttatják. Papp Janó kosztümjeit kissé furcsának találtam. A velenceiek kétszínű viselete kissé szájbarágósan mutatja a kettős erkölcsi mércét és az őslakosok idegenkedését, de legalább jelez valamit. A II. felvonásban használt oroszlánok azonban teljesen funkciótlanok és zavaróak, én legalábbis nem értettem, hogy miért kell a követet és a kórust megelevenedett címerállatként szinpadra állítani. Összességében nagyon élveztem az előadást, jó volt egy kicsit más szerepfelfogást hallani és rendezést látni. Legyen itt két videó, az egyik rögtön az opera elejéről, amikor Otelló a győztes csata után megérkezik Velencébe. A címszerepet Wendler Attila énekli:
A másik videón José Cura énekel, a II. felvonásban itt hangzik el az az ominózus kurvázás, amikor olyan ordenáré módon megalázza Desdemonát. Itt ez nem történik meg, de érdemes a hangra figyelni, arra a perzselő gyűlöletre, ami egyrészt nagyon jó, mert otelló valóban így érezhet, másrészt viszont jótékonyan elfedi, hogy a hang az már nem olyan szép.
"Sokféle feltevés létezik arról, hogyan jött létre a színház, ezek közül egy mese-változat érintett meg a leginkább: az idők kezdetén egy éjszaka az emberek összegyűltek a kőbarlangban a tűz körül és meséltek egymásnak. Egyszer csak valamelyiküknek az az ötlete támadt, hogy meséjét saját árnyékával illusztrálja. A lángok fényében a természetesnél nagyobb árny alakok jelentek meg a kőbarlang falán. A többiek elbűvölten figyelték, és világosan felismerték, melyik árny az erős és melyik a gyenge, az elnyomó és az elnyomott, az Isten és a halandó.
Napjainkban a reflektorok fénye helyettesíti az örömtüzet, és a színpadi gépezet a kőbarlang falát. És bármennyire is tisztelek néhány puristát, ez a mese engem arra emlékeztet, hogy a technika már a kezdetek kezdetén jelen volt a színházban, és nem szabad fenyegetésként értelmezni, inkább egységteremtő eszközként.
A színházművészet fennmaradása azon múlik, hogy képes-e megújulni, be tudja-e fogadni az új eszközöket, az új nyelveket. Különben hogyan mutathatná be a kor nagy kihívásait, és hogyan segíthetné az emberek közti megértést, ha saját maga nem nyitott szellemű? Hogyan kérkedhetne azzal, hogy megoldásokat kínál az intolerancia, a kirekesztettség, a rasszizmus problémáira, ha saját gyakorlatában elvet mindenféle műfaji keveredést és integrációt?
Ha a művész a világot a maga egészében akarja megmutatni, új formákat és gondolatokat kell megfogalmaznia, és bíznia kell a néző intelligenciájában, hogy az örökös fény- és árnyjátékban képes felfedezni az emberit.
Igaz, ha az ember túl sokat játszik a tűzzel, előfordulhat, hogy megégeti magát, de abban a szerencsében is része lehet, hogy elkápráztat és megvilágosít.
Robert Lepage
Québec, 2008. február 17. Fordította: Lakos Anna/ITI Magyar Központ" színház.hu
Csak mostan tudatosult bennem, hogy a felvételire meg kell tanulnom vagy 20 verset, novellát, mesét, miegyebet. Na most, ha ez úgy 35 évvel ezelőtt történik, semmi gondom nem lenne, kisujjamból ráznám ki a Tóth Árpád, József Attila, Majakovszkij és mittudoménmilyen verseket. Sőt, még akkor sem görcsölnék, ha csak 20, mert ez esetben is elég lenne némileg frissíteni a memóriámat. Jelenleg ugye az az ábra, hogy nem csak frissteni, de valósággal renoválni is kell a memóriámat. Azt hiszem, megint hozzákezdhetek egy kiadós ginseng kúrához. Mostanra már ott tartok, hogy még azoknak a verseknek a címeit is elfelejtettem, amiket valaha tudtam. Egyetlen kivétel József Attila De szeretnék gazdag lenni!-je és talán az Ej, mi a kő, Tyúkanyó kend! első versszaka. Ami biztos, hogy egy Bacher Iván és egy Polcz Alaine novella lesz a csomagban. És ha találok elég rövidet, Janikovszky Éva is. És jó lenne még valami régies, archaikus nyelven írt dolog is, csak az változatosság miatt. Így elsőre ebben a műfajban a Halotti beszéd jut az eszembe, vagy Vámos Apák könyve első fejezeteiből egy pofásabb részlet. Vagy egy Mikes Kelemen levél? Csak egy ilyen kell, a többi kortárs legyen, esetleg XX. század elejéig. Egyelőre az egész egy nagy-nagy kérdőjel. Akinek van jó ötlete, kérem, kérem-kérem, ossza meg velem, mert állatira nem szeretnék heteket eltölteni a válogatással. Van ugyanis egyéb pótolni valóm is, mert az elmúlt évtizedekben a lexikális tudásom is teljesen elhalványult. Íróink és költőink életét legfeljebb évszázados pontossággal tudom behatárolni. És ami a legszebb, hogy két kis báb etüdöt is kell készítenem. Hehe. Nekem. Hehehe. Holnap a nyakamba veszek pár kínai boltot és feltérképezem a hűtőmágnes kínálatot. Azt gondoltam ki, hogy két rövid kis mesét fogok előadni egy rajzolt hátterű papírlapon, a kis figurákat hátulról mágnessel mozgatva. Lévén, hogy életemben nem volt még báb a kezemben :-)) A hülye kérdéseket megelőzendő pedig most szólok: az esélytelenek nyugalmával indulok neki, még ha valami isteni csoda folytán fel is vennének, akkor sem tudnám fizetni a tandíjat. Egyszerűen csak ki akarom próbálni magam, mert miért ne. És ha legközelebb olyan e-mailt kapok neves vagy nevtelen rendezőtől, hogy az internetes észosztásomhoz legyek szíves mellékeljek egy szakmai önéletrajzot is, nos, akkor azt akarom majd neki válaszolni, hogy felvételiztem a színművészetire :-)) hehehe. Szóval kortárs irodalmat ismerők, lécci-lécci, adjatok jó tippeket, gyorsan. Kétszer ad, ki gyorsan ad.
Megoldottam. Nem nagy durranás, Ady, Faludy, József, Arany, Petőfi, Illyés, Pilinszky, Kányádi, Parti-Nagy legrovidebb verseit válogattam össze. Amilyen pofátlan vagyok, még a Mamát is belevettem. A próza már igényesebb; Spíró Csirkefejéből egy részlet, Bacher két írása ami ugyan első ránézésre receptnek tűnik, de hát Bachernél semmi sem arról szól, mint amit első ránézésre gondolnánk. Megint Parti-Nagy, csak most az Ibusárból egy monológ és egy megkapóan rövid Benedek Elek mese. Már csak meg kell tanulnom. Hehe. Jézusom, pont úgy kell ez nékem, mint udvarra a túri vásár!
Nem tudom eléggé áldani az Örkény Színházat, hogy éppen ma tűzték műsorra Örkény István egyperceseit. A lelki egyensúlyom megtartásához egyébként is szükségem van évi X mennyiségű Örkényre (és Bacher Ivánra), hát ezt soha jobbkor nem vehetnén magamahoz mint azon a napon, amikor felmondták a közel tíz éves (egy darabig másod- egy darabig fő-) állásom. Egyrészt Örkény fanyar humora és életereje nélkülözhetlen a túléléshez, másrészt imádom Mácsait és Gálffit (így, ebben asorrendben). Meg az egész társulatot, tényleg :-)) A novellák jó részét ismerem pedig, hálás közönség vagyok, ahogy a címet meghallom, már röhögök .... és mégis, így, egy jó színész hangján tudnak újat mondani ezek az írások. Hála és köszönet, nagyon élveztem. Aki meg netán kihagyta, az figyelje a műsorukat, biztos lesz még folytatás.
Kellemesen szórakoztatóra és pihentetően felületesre sikeredett a Vidám Szinpadon Goldoni Mirandolinaja. Jobbat vártam volna pedig, a szereposztás ugyebár úgy kezdődik, hogy Mirandolinát a Jadviga és a Rokonok csodás Tóth Ildikója játssza, a lovagot Cserhalmi György (aki nálam örök szerelem, és aki nem tud olyat csinálni, hogy nekem ne tetszen) és legnagyobb meglepetésemre Magyar Attila meglehetős hitelességgel alakítja a szánandóan nevetséges őrgrófot. Valami mégis hiányzik az előadásból. Hogy magából a darabból, vagy a rendezésből, azt most nem tudom eldönteni. De az egész túl gejl, túl szórakoztató, túl mulatságos. Hiányzik belőle az az egyetlen csepp keserű, ami igazán ki tudná emelni a nőgyűlölő lovag és a szüfrazsettpalánta fogadósné szerelmének abszurditását. A színészek mindent elkövetnek pedig. Cserhalmi egész teste követi a lovag lelkének alakulását. A II. felvonást konstans merevedéssel játssza végig és a szívem majd megszakad érte, amikor boldogtalanul kimegy a színről. Tóth Ildikó Mirandolinája is tudja, hogy rosszul döntött, csak valahogy mégsem áll össze az egész. Nem csak a katarzis marad el, de egy olyan igazi nagy vígjátéki röhögésben sincs részem, apró kis nevetéseken túl nem jutok. Mire felgyűlne annyi feszültség, hogy kirobbanjon belőlem a röhögés, mindig történik valami, ami lelombozza a jókedvem. Nem bántani akarom egyébként az előadást, csak nem tehetek róla, nálam az ilyesféle helyzetkomikumok nem nagyon jönnek be: Kibuggyan belőlem valami kis kacagás féleség, de valahogy nem az igazi. Bugyuta kis kacarászás az, inkább vihogás, mint nevetés. Felületes, mint a darab, amit láttam ma este.
