Viva Verdi!

Anche Puccini!
Így köszöntünk máma el a páholyszomszédommal.
Fogalmam sincs, mi vitt rá engem, hogy elmenjek a MÁO idei utolsó operaelőadására. A szezon legrosszabb szereposztásÚ Otelloja, a karmesternek már csak a nevétől is sikítófrászt kapok.
Na, mindegy, az utolsó pillanatban felpattantam Granéra és egy nem látó jeggyel beültem az egyik páholyba. Nem bántam meg, életem legszórakoztatóbb Otello előadását élveztem végig.
A szomszédos székeken egy házaspár ült, magyar feleség, olasz férj.
Nos, ez a férj nagyon olasz volt. Sőt, még annál is olaszabb. Imádta az operát, és gyakorlatilag végigénekelte az egészet. Igen, énekelt a szereplőkkel együtt, Desdemonát is beleértve. A zenekari részeket zümmögte - kivéve a csók motívumot, mert ha az felhangzott, azonnal követelte az Un'baccio-ját. A kettősöknél kiválasztotta az egyik szereplőt, és vele énekelt. Volt, hogy menet közben váltott. Halkan persze, nem hinném, hogy a feleségén és rajtam kívül bárki hallotta volna.
Borzasztóan élveztem, régen szórakoztam ilyen jól.
Hogy ki hogy énekelt a szinpadon, nos, arról fogalmam sincs. Neki minden nagyon tetszett, dícsérte az énekesek hangját, kiejtését, a zenekart, az épületet.
Hát, én mindig örülök, ha mások örülnek.

Nagyon izgatott vagyok, ősszel a tavaly nagyon megkedvelt Stephen Gould lesz az Alkony Siegfriedem. Hagen Matti Salminen. lehet irígykedni :-)
Szóval Viva Verdi e Puccini, anche Wagner!