Úgy látszik, hogy amikor nagyon depresszív napok követik egymást, mindíg felbuggyan bennem valami nagyon rossz emlék is. Azt hinném hogy ez súlyosbítja a rossz közérzetem, de valahogy nem: megszabadulok ezektől a rossz emlékektől. Olyan, mintha nagyon mocskos lennék, és levenném az átizzadt ruhát. Attól még piszkos vagyok, de valahogy mégis könnyebb. Hát, ime a heti "szennyes":

Viccelődni szoktam azon, hogy én már majdnem mindenhol dolgoztam. Tényleg, még top-less bárban is.
92-ben, akkor már hónapok óta nem volt munkám. Néha csurrant-cseppent egy kis bedolgozás, de alapvetően semmi, gazdaságilag azok voltak a legrosszabb évek Magyarországon.

Nem volt mit tenni, újságból kinéztem egy hirdetést: csapost kerestek. Gondoltam, egy életem, egy halálom (akkor már nagyon a halál felé tendált a dolog), megpróbálom. Felhívtam őket, mondták, menjek be este nyolcra. Térképen kellett kikeresnem a Hegyalja utat, de ott voltam, akkor láttam hogy top-less bárról van szó. Kioktattak az árakról és arról, hogy ha a lányok közül valaki viszki-kókot kér, akkor az sima kólát jelent. Én elég fürge mozgású vagyok, kivinni is nekem kellett az italokat, szépen nőtt a forgalmam. Az zavart csak, hogy a vendégek egy része meg akarta kóstolni a lányok italát, az ugye lebukás lett volna. Amúgy szerintem nem csak a haszon miatt herélik ki a koktélokat, a lányoknak is vigyázni kell hogy be ne rúgjanak. Hajnal felé egy pasi rámtapadt, hogy ő engem akar. Mondtam neki, majd máskor. Azon búsongott, hogy most ő utazik, és mire visszajön, engem valaki már le fog csapni a kezéről, hát most azonnal be akarja magát biztosítani. Nevettem (hisz mi mást tehettem volna!) hogy nem lehet mindent egyszerre, egy nőért meg kell szenvedni, menjen szépen, ha visszajön, itt megtalál. Elképesztő, hogy a félrészeg, felajzott férfiak milyen hiszékenyek. Szinte szégyelltem magam hogy olyan könnyen hülyére vettem.
Zárás után jött a tulaj és megkért, hogy fogjam meg a farkát. Én liba, megkérdeztem, hogy: miért? Ha tetszem, felvesz, mondta. Megálltam hogy nem csavartam le a pöcsét, inkább nevettem és mivel aznap éjjel már bevált a taktika, mondtam hogy előbb vegyen fel, majd utána. Csak annyit mondott hogy estére miniszoknyát vegyek fel, ne ilyen "vasutasegyenruhát". Egy ezrest kaptam, meg hatszáz forintot a kiherélt viszki-kókok után.

Hazafelé, a kihalt hajnali városban komolyan gondolkodtam azon, hogy felkössem-e magam, vagy inkább kiugorjak a hatodikról. A fulladástól valamiért jobban féltem, de a hatodik alacsonynak tűnt a biztos halálhoz, úgyhogy kellett egy fél nap kinyomozni a szomszédoknál, hogy hogyan lehet kijutni a háztetőre. Közben azért még felhívtam az egyik angróst akinek varrni szoktam, és csoda történt: kaptam 30 (harminc!) pufidzsekit.

Nem tudom, láttatok-e már 30 dzsekit alkatrészekben, de valami elképesztő mennyiség: 60 ujja, vatelin, bélés, 60 eleje, vatelin, bélés, 30 gallér, vatelin, bélés, 60 kézelő, vatelin, 90 zsebpánt, 90 zsebzacskó, 60 kapucni, vatelin, bélés, cippzárak, cérnák, alátétek, belsőzsebek, akasztók, gumiszalagok, szóval lényeg a lényeg, 30 pufidzsekivel úgy meg lehet tölteni egy szoba-konyhás panelt, hogy meg sem lehet mozdulni a benne. Az átpincérkedett éjszaka után három éjjel, három nap varrtam. Erre bizonyítékom is van, a pesterzsébeti rendőrségen feljelentett az alattam lakó néni csendháborításért. Ipari varrógépem volt, a panel meg vezeti a hangot. Két hónap múlva kaptam az idézést, akkoriban már jobban voltam, meg tudtam békíteni a nénit.
Egyszer majd azt is elmesélem, hogy hogyan lehet egy sértett öregasszonyt rávenni, hogy vonja vissza a feljelentést.

Persze az előítéleteim maradtak: egy nő soha ne rendeljen viszki-kókot!