Régen készítettek ki ennyire.
Archiválták az anyagainkat, és ahelyett, hogy előtte megkérdezték volna, mi az amit az új közös tárterületen akarunk látni, utólag(!!!) üzentek(!!), hogy mindenki mentse át a saját könyvtárát az új tárterületre, mert a régiről csak olvasni tud. Ebből már eleve az sült ki, hogy egy-egy közös használatú mappa 3-4 példányban van meg, de mindez nem elég.
Nekem, aki szinte mindenkinek dolgozom egy-egy keveset, nem adták meg a fájlok módosítási jogát. Én tartom karban a statisztikákat, a címlistákat, és ezek a fütyik, ezek pont tőlem vették el a teljes tárterület kezelésének a jogát. Komolyan, ezen a munkahelyen még nem káromkodtam (4 hónapja vagyok ott) de ma kiröppent pár kurvanyátok.

Először az informatikus felé, akinek nincs annyi tyúkesze hogy megkérdezze hogy mi az, amiben naponta dolgozunk, mit mentsen át egy-az-egyben. És ne a digitális analfabétákra bizza, mert egyik-másik azt sem tudja, mi az a mentés, és mi az a háttértár.
A második is neki szólt, mert annyit azért láthatna, hogy a jogosultságok változnak, és módosítás előtt megereszthetne egy telefont, hogy rákérdezzen: valóban ott dolgozom, vagy már elküldtek esetleg, azért hiányzom a listáról?
A harmadik kurvannya a személyzetisnek szólt, aki négy hónap alatt nem jutott el odáig, hogy engem listára vegyen.
A negyediket ennek az egész elbaszott, félresikerült bürokratikus rendszernek szántam,
az ötödik anyázás meg engem illet, hogy ilyesmiken felhúzom magam, ahelyett hogy örültem volna egy potya délutánnak és mondjuk hálózatban passziánszoztam volna a nagysasszonnyal (akinek mellesleg meg kellett volna írni a levelet a személyzetisnek, úgyhogy neki járna a hatodik, de már elfáradtam.)

Az a legborzasztóbb, hogy nekem kell majd szétszálazni a 3-4 példányban lévő könyvtárakat, hogy mi módosult, melyik dokumentumnak melyik a végleges formája, stb. Bizisten kishíján sírva fakadtam.

Úgyhogy ma előveszek egy régebbi, 'mókás' sztorit mert hátha attól visszanyerem a derűm és a nyugalmam.

Pár éve történt, találtam egy kiskutyát. Formás, csillogó szőrű, koromfekete kis dög volt, kötött izomzattal, széles homlokkal, vaskos tappancsokkal, folyton mozgó hátsófertállyal, értelmes szemekkel. Megtartottam, Lujzának hívják, ma is ő a kutyám. (Azért Lujza, mert mire kimondtam volna hogy Lucifer, már hanyatt is dobta magát, feltárva hogy nem hímnemű, tehát nem lehet ördög. Úgyhogy maradt a Lu...., ahhoz kellet nevet választani.)

Egy vasárnap felvettem a legszebb selyemruhám, (my best outfit, mondaná az amerikai) és kivittem a blökit a Városligetbe. Ismerkedni, pasizni (mind a ketten szukák vagyunk). Került is cimbora, igaz csak neki, mert a gazdi ott is nő volt. A 8 hónapos rottweiler kölyökkel nagy hancúrkodásba fogtak, amúgy kiskutya módra, fültépés, hasiharapdálás, fogócska. A gazdik meg beszélgetnek, persze, mindíg a kutyákkal kezdik. Hogy milyen édesek! Meg hogy a magyar rottweiler vonal már nem ér semmit, elsatnyult. Meg hogy gyenge kutyát nem szabad megvenni, kinézik a kiállításokról. Meg hogy akármilyen drága, mindenképpen megéri Németországból hozatni a kutyát, az mégiscsak egy komolyabb pedigré.... stb, stb, a végén tőlem is megkérdezte, honnan van a kutya.
Megmondtam: a Rákos-patak melletti parkból.
A nő rámnézett, de úgy, mintha az én méregdrága, Melbournben vásárolt selyemruhám egy hajléktalan koszlott gönce lenne, és csak annyit mondott:
- Óóóóó. Én azt hittem, hogy ez egy pitbull. -
Szétszedte a birkózó kiskutyákat, vetett rám még egy megsemmisítő pillantást és a vonakodó kiskant pórázon vontatva, faképnél hagytak bennünket.

A kutyámat, aki nem pitbull, meg engem, a vasárnapi selyemruhámban.