Jóestét!

Napközben még valahogy összetartott az évek során, itt-ott felszedett kultúrmáz, de mostanra kiütéssel győzött rajtam a rosszkedvem. Nem is tudom miért.

Amíg volt baromfink, minden évben volt egy-két csirke, ami valahogy megsérült. Vagy megcsípte valami, vagy verekedés közben tépték meg, vagy a túl nagy tojástól felrepedt a feneke, de valahogy megsebződött. Hát, annak szegénynek többet nem volt nyugta. A többiek űzték, hajtották, csípték. Először csak a tollát tépték, aztán a bőrét, véresre kezdték, ha nem vettük időben észre, halálra marták.
Anyu már tudta, az első kicsi sebnél azonnal fazékba került az ilyen csirke. Amikor nagyon sirattam és nem akartam megenni az így keletkezett hirtelen vacsorát, mindíg azt mondta: -Jobb neki, a többiek úgyis halálba szekálták volna.-

Tényleg nem tudom, miért jutott ez pont most az eszembe, engem nem bánt senki. Mert ez a jelenség az emberek között is megvan, csak mi a lelkileg gyengékre szoktunk rárepülni. Próbálom nem csinálni, ha észreveszem magamon hogy csípni akarok a másikból egy darabot, visszafogom magam. De arra sosincs erőm, hogy a többieket is leállítsam. Sőt olyan is van, hogy későn veszem észre magam.

Nagyon a béka segge alatt lehetek, ha ilyesmin filozofálgatok.

Mennem kell dolgozni, van itthon egy jó kis rabszolgamunka, holnapra kész akarok vele lenni.
Szerdán reggel meg végre bemegyek a suliba, és kérek egy új jelszót a vizsgajelentkeztetőhöz, mert hiába próbálkozom, nem jutok be, visszautasít a rendszer. Éppen ideje hozzáfogni a tanuláshoz.
Na, most meg meló. Majd még jövök.