:-) --> :-| --> :-(
Jóestét!

Belebetegedtem a mai napba. Szó szerint, délutánra felszökhetett a lázam, az egész testem fáj, minden csontom, izületem, a teljes bőrfelületem. Ahol hozzámér valami, ott sajog. Márpedig egy nőhöz elég sok pánt, csipke, harisnya, szoknyakorc, gallér, kézelő, ilyesmi ér hozzá. Még a hajam is fáj, de a fejbőröm biztosan.
Vettem egy üveg vörösbort, két és fél decit kiöntöttem egy lábasba, adtam hozzá egy deci vizet (csak a látszat kedvéért, hiszek a sokkterápiában), két szem összetört szegfűszeget, darabka fahéjat, fél csípőspaprikát (mondom, hogy hiszek a sokkterápiában). Ha iható hőmérsékletűre hűl, megy még bele egy kanál méz és egy fél citrom leve. Paplan alatt kell elkortyolni, utána beverni a szundit.
Ha túlélem a kalapkúrát, reggelre kutya bajom sem lesz. Az ágyneműmet ugyan majd csavarni lehet, a bőröm olyan lesz mintha vitriolban fürödtem volna, de kit érdekel?
Komolyan nagyon rosszul vagyok.

Tényleg ne vegyétek komolyan a munkátokat. Egyik kolléganőm, akiről a lenti történet vagy két hónapja íródott - ha nem pattanok neki azonnal, minden mást félretéve - mindig azt mondogatja: "Nekem nem személyes ambícióm!"

Ime a történet:

Hihetetlen, hogy az embereket hogy megváltoztatja, ha egy picit is hatalmi helyzetben érzik magukat.
Az egyik új munkatársam most éli élete talán legrosszabb periódusát. Válás után, egyedül a gyerekeivel, lefogyva, lepukkanva, zsíros hajjal, elhanyagoltan, olyan, mint egy megdermedt veréb. Persze van ez így, mindenkinek vannak mélypontjai. Ez a munkáján is meglátszik. Nem tudom előtte hogy dolgozott, valószínűleg jobban, de most nagyon szétszórt szegény. Rebbenékeny, ideges, nem tud koncentrálni.
Sajnálom őt.
Illetve, sajnáltam, tegnapig.
Mert tegnap megkért hogy diktálhasson. Vesztemre megmutattam neki pár dolgot a szövegszerkesztőben, gondoltam, jólesik a segítség az ilyen hajszolt léleknek.
Szóval, odaült, diktált. És lőn csoda, attól a puszta ténytől, hogy egy alárendelt hajtotta végre az ő utasításait, kivirágzott, kisimult, az arcbőre is kifényesedett. Egyre jobban elterpeszkedett a karosszékben, pár perc után még a lábait is keresztbe tette, és fontoskodó arccal potyogtatta elibém a szavakat.
A helyzet az, hogy halálra idegesített. Egy hatsoros nyomorult kísérőlevelet kellett volna csak megírni, de mivel minden mondatot kétszer is újrafogalmazott, és minden egyes új verziónál megkért hogy "deleteljem" a régi mondatot és úgy írjam be az újat, majdnem egy órát lógott a nyakamon.
Látványosan gondolkodott, hol a mutatóujja körmét szopogatta fogalmazás közben, hol a székbe fészkelődött bele egyre mélyebben, hol a haját igazította a füle mögé. Csak aznap reggel is úgy ült a szék szélén mint aki nem biztos benne hogy hellyel kínálták.
Amikor végre kibújt a levél a nyomtatóból, még ücsörgött ott egy darabig, kihúzott vállakkal, magasra emelt állal gyönyörködött abban a levélben, amit ő diktált, egy kis titkárnőnek. Lassan állt fel a székből, nagyon hiányozhatott előle egy súlyos, faragott íróasztal aminek a szélében megtámaszkodhatott volna, ami elbírta volna azt a felismerést hogy ő tulajdonképpen már rég osztályvezető kéne hogy legyen. Ruganyos léptekkel ment ki az irodából, az ajtóból még kacéran visszaintett.

Másfél óra múlva újra összefutottam vele a folyosón. Beroskadt vállal, apró kis tyúklépésekkel, hogy nehogy véletlenül zajt keltsen, surrant a folyosón a fal mellett. A szeme le volt sütve, a haja az arcába lógott.

Most megyek aludni. Csak a borom ki ne lötyögtessem!