:-)) Szépjóestét!

Ma végre befejeztem a Csokoládét.
Nem tudom milyen volt a film, a könyvben kicsit idegesített a sok okkultizmus.
A történet maga olyan finom mint egy pókháló, különösen tetszett az, hogy úgy indul hogy akár a XVIII. században is játszódhatna. Csak fokozatosan, a végére derül ki, hogy napjainkban történik. Ezt mesterien oldotta meg az író, az embereket mutatta be először (köztük egy papot is), a köztük lévő kapcsolatokat érzékeltette. Az embertípusok és az egymáshoz fűződő viszonyaik pedig olyan lassan változnak, hogy szinte állandóak. Apránként hozza be a történetbe a modern technikai eszközöket, az utolsó oldalakon már rádióreklámról is szó esik. De ez semmit nem változtat az alaptípusokon és a kapcsolatrendszereken.
Szóval, ez nagyon tetszett a regényben.
De az a rengeteg kártya, meg jóslás, meg misztikum, nos, kifejezetten idegesített. Naná hogy vannak finomabb idegrendszerű emberek, de nekem feláll a hátamon a szőr a füstölős transzoktól meg a jóskártyáktól. A finoman szőtt történet dramaturgiája sem szenvedett volna kárt, ha az író a hősnő emberismeretét nem erőszakolná bele a jóboszorkányságba.
Ez persze nem a regényt minősíti, hanem engem. Én vevő vagyok a mesélő stílusra, az abszurdra, a nyelvi játékokra, sok mindenre, de az okkultizmusra nem. Sőt.
Azt hiszem, visszatérek a valamikori módszeremhez: beíratkozom egy könyvtárba, és csak akkor veszek meg egy könyvet, ha megállapítom róla hogy legalább 3-4 évente újra akarom majd olvasni. Sajnos volt egy hosszú időszakom amikor alig jutott könyv a kezembe (pénz- és időhiány okán) és amikor végre megengedhettem magamnak, mint a félrészeg, aki már nem bír megállni, összevásároltam mindenfélét. Azóta már sikerült túladnom azokon amiket nem szerettem, hát most nem akarom újrakezdeni a gyűjtögetést.