Éjfél felé, mire az eldugott kis vendéglőben megsűrűsödött a füst, már szemmel láthatóan kettévált a társaság. Az hosszú asztal egyik végén a férfiak, a másik végén a nők gyűltek össze.
A nők csoportja meglehetősen vegyes. Egy alig húszéves, apró termetű, formás, csokoládébőrű madagaszkári. Egy harmincéves forma, csinos, szőke magyar, egy kortalan, dekoratív lengyel, két ausztrál. Az egyik egy fakószőke angolszász típus, a másik egy mandulaszemű, japán vagy kínai származék. Egy fáradt arcú, hirtelen megvénült horvát nő. Ő egyik csoporthoz sem tartozott igazán, összekapcsolhatta volna a két társaságot, de nem tette, inkább egy harmadik, egyszemélyes csoportot alakított. Tényleg nem volt köztük két egyforma.

Első rénézésre a férfiak csoportja is elég furcsa társaság. Huszonévestől ötvenesig, egy halász, két katona, két tengerész, taxisofőr, kikötői munkás, egy maffiózó kinézetű életművész. Mégis ők voltak a homogénebbek: mindnyájan horvátok voltak és mindnyájan szöktek egy olyan háború elől amit nem éreztek a sajátjuknak. A legkülönfélébb utakon keveredtek ebbe az ausztrál kisvendéglőbe, ahol egy kis hazai ízt kóstolhattak, sűrű, lilásvörös dalmát bort ihattak.

Az este nem így indult, a vacsoránál még vegyesen ültek, mindenki a párjával. Átbeszéltek az asztal fölött, csereberélték a helyeket, vitték magukkal a poharukat. Csak ahogy öregedett az este, ahogy fogyott a bor és ahogy szakadtak fel az emlékek, úgy vált ketté a társaság: az asztal egyik végén a már meglehetősen ittas férfiak, a másik végén a józan, kicsit szeppent, elcsendesedett nők.
Nem volt ebben a szeparációban semmi rosszindulat, semmi szexizmus.

A férfiakat elragadta a beszéd, az emlékek, a tervek, észrevétlenül tértek át az angolról az anyanyelvükre.
Olyan terület volt ez, ahová a nőik már nem tudták követni őket. Csak nézték a hol harsány, hol elkeseredett, hol szomorú férfiakat. Nem voltak féltékenyek, nem akarták visszarángatni maguk mellé a párjukat, hagyták hogy az asztal másik végéről sok tízezer kilométerre eltávolodjanak tőlük. Egymásnak nem volt mondanivalójuk, illetve ami volt, azt már megbeszélték: ki állampolgár, ki nem, ki meddig maradhat itt, mikor mehetnek vissza a fiúk, velük tudnak-e menni. Majd. Majd ha haza tudnak menni. Már ha haza tudnak menni valaha.

Más közös témájuk nem volt. Ha beszélgetni kezdtek valamiről, azonnal kiderült hogy nem ugyanarról beszéltek. Nem voltak sem közös emlékeik, sem közös fogalmaik. Az a szó hogy "hegy", az egyiknek égbe törő, kékes színű hóval borított sziklarengeteget jelentett, a másiknak sűrű lomberdővel borított, alig 1000 méter magas "dombot". A "tenger", hát az aztán annyiféle, ahányan voltak: világoskék vizű tó, a túlsó parton egy koporsó alakú hegy (jó, hát másoknak még domb se); az Adria végtelen, langyos türkize; az Indiai óceán fehér tarajos, zöld hullámai; a kikötő elszürkült, olajfoltos vize.
Egyetlen közös volt csak bennük: szerették ezeket a furcsa, sokszor keserű, sokat szenvedett de mégis életvidám, erős férfiakat.
És mivel szerették őket, hát most nem sértődtek meg az elhanyagolás miatt. Hagyták, hogy a saját nyelvükön, a saját múltjukról és a saját jövőjükről beszéljenek olyanokkal, akikkel értették ezt a közös múltat és közös jövőt.
Tudták, hogy a férfiaik visszatérnek hozzájuk, hajnal felé a több kontinensnyi távolság mindig csökkenni szokott az asztal két vége között, és egyszercsak újra együtt vannak. Az asztal már nem világokat elválasztó óceán többé, hanem az, ami; egy lepusztított, maradékokkal és üres borosüvegekkel borított vacsorázóasztal.

Most is így volt. Előbb a horvát nőhöz ült vissza a párja, aztán a lengyelhez, aztán a magyarhoz. Összekeveredtek ismét, töltöttek a nők poharába, egyiknek a derekát ölelték át, a másiknak a térdét simogatták meg az asztal alatt.
Visszazökkentek a valóságba, már nevetni is tudtak, nehezen forgó nyelvvel, de ismét a közös nyelvet, az angolt beszélték. Furdalta őket a lelkiismeret amiért mindig magukra hagyják a nőket, hát most még belehúztak egy kicsit, szórakoztatni akarták a lányokat, énekeltek is. Az egyiknek, egy majd két méter magasnak, akinek a parányi madagaszkári barátnője a derekáig ért, eszébe jutott, hogy hát van itt egy magyar is, hát az már majdnem szomszéd. Annak még a nyelvét is majdnem beszéli, betéve tud egy magyar dalt.
-gyjönjgy hajú lányj- kicsit nehezen forgott a nyelve, de a kiejtése meglepően jó volt.
-Viccelsz? Nem hiszem el!- mosolygott a magyar.
-Nem viccelek!- És tényleg elénekelte. Képzetlen, de szépen telt, kicsit cukros baritonján, elejétől végig, hibátlan kiejtéssel elénekelete a Gyöngyhajú lányt. A magyar nő csak ült, még zsebkendő után nyúlni is elfelejtett, nem vette észre hogy folynak a szeméből a könnyek. A csinos kis madagaszkári lány boldogan tapsikolt:
-Nahát, de jó, Ti tényleg szomszédok vagytok?-