Már megtanulta, hogy a fájdalom mindig váratlanul támad rá. Tehát mindig várta, mert abban reménykedett, hogyha várja, hogyha számít rá, akkor nem jön. Ha résen volt, ha figyelt, akkor nem fájt. Csak a folytonos készenlétbe néha nagyon elfáradt. Olyankor, ha csak egyetlen pillanatra lazított, akkor az emlékek a legváratlanabb irányból megtámadták, beborították fájdalommal. Megdermesztették a vért az ereiben, megállították a szívét, izzadságcseppekkel borították a halántékát.
Most is. Semmit nem csinált, csak éppen vásárolt. Ráadásul egy nagy, embertelenül nagy bevásárlóközpontban ahol nem lehet elábrándozni, ahol nagyon kell ügyelni nehogy betegyen a kosarába valami ostoba és felesleges dolgot. Végül belefáradt a nagy fényességben válogatni az áruk között, lankadt a figyelme. Erre várt a fájdalom; felébredt, rátámadt és leütötte a lábáról. Pedig nem csinált semmit, csak téblábolt, szeretett volna valami finomat venni. Kinyitotta az egyik hatalmas fagyasztóládát, beletúrt. Tintahalkarika, panírozott hal, apró kagylók, rák. Apró rákok. Shrimp, ahogy az angol mondja. De ebben a zacskóban nem shrimp volt, hanem a picit nagyobb rokona, az adriai scampi. A két rákféle közötti különbséget szavakkal nem tudná leírni, de látni azonnal látta, még a jégkristályoktól homályos műanyagfólián keresztül is felismerte a gyöngyszerű, apró, fekete szemeket, az ízelt, rózsaszín páncélt, a pici ollócskában végződő lábakat, bajusszerű csápokat. A vészjelző azonnal bekapcsolt az agyában, de már késő volt, már a kezében volt a csomag. Nézte rémülten. Az ujjai rádermedtek a fagyos kis csomagra, sütötte a bőrét. Ahogy nézte, a rákocskákból áradó hideg bekúszott a szemébe, onnan lecsorgott, megdermesztette előbb a szívét, aztán az ölét, onnan lefolyt a lábába és odafagyasztotta a talpát a kőre.
-Happy birthday to you, happy birthday to you, happy birthday my Sharky, happy birthday to you!- A fiú szinte beesett az ajtón, messze eltartotta magától a nagy csokor margarétát, a kinyújtott karján meg sorban mindenféle szatyrok lógtak, a csuklójától egészen fel majdnem a hónaljáig.
-Ma isteni vacsorát csapunk, megvendégellek, leitatlak, aztán egész éjjel szeretni foglak.-
-Jól hangzik. Segíthetek? Vagy azt sem szabad az ünnepeltnek?-
-Ezeket tán leszedhetnéd rólam, egész elzsibbadt a karom.- nyújtotta a szatyrokat, de el már nem rámoltak, mert most is, mint általában mindig, először a kanapén kötöttek ki.
Végülis, csak a sorrend változott.
Később, jóval később a scampikat éppen csak megmosta, félretette csöpögni. Addig olívaolajon apróra vágott hagymát fonnyasztott, beletette a rákocskákat, felöntötte egy pohár fehér borral, rázúdított egy doboz hámozott paradicsomot, apróra vágott petrezselyemmel, oregánóval és kevés zúzott fokhagymával fűszerezte, lefedte.
-Agglegénykoszt, a csajok is imádják, gyorsan kész is van, a potenciának is jó.-
-Aha, értem már, világéletedben ilyesmiken éltél? Köret? Vagy egy zellersaláta?-
-Nem kell, csak puha kenyér, lehet mártogatni.-
Nagyon finomra sikerültek azok a rákok. Együtt főzött vacsorákat ritkán lehet elrontani. Hámoztak néhányat, megették, ittak egy pohár bort, ismét hámoztak, azt is megették.
-Mint egy kismalac!- nevetett a lány és átnyúlt az asztalon, hogy letöröljön egy kis paradicsomcsöppet a fiú álláról. Az elkapta a csuklóját.
-Ilyen ragacsos kézzel akarsz hozámnyúlni? Hamm! Bekaplak, ha összepiszkolsz!- és tényleg bekapta, igaz, csak a kisujját, de a lány nem is tudta hogy most az életet szívja ki belőle, vagy éppen fordítva, a kisujján keresztül az életet leheli bele
-Szabad lesz? Odaengedne, kérem?- a középkorú, erősen sminkelt nő olyan vasvillaszemekkel nézett rá, hogy a jég azonnal felolvadt a talpa alatt. A csomósan festett szempillák alól kivillámló tekintet mellbevágta, megemelte és egy lépéssel hátrébb letette.
-Eeelnézést, el..elgondolkodtam.- de a másik nem is figyelt a mentegetőzésre, kivett valamit a fagyasztóból és már el is viharzott.
Mégegyszer lenézett a scampikra, vissza akarta tenni a csomagocskát a fagyasztóba, de az ujjai annyira rádermedtek, hogy a másik kezével meg kellett dörzsölnie, hogy a zsibbadásból életre keltse. Vérzett a kisujja. Annyira szorította a scampikat, hogy a rózsaszín páncél éles széle átvágta előbb a zacskót, aztán a fagyos bőrét is. Betette a csomag rákot a kosarába, egy papírzsebkendővel betekerte a vérző ujját és elindult a pénztár felé.