:-)) Szépjóestét!
Máma megnéztem a Krétakör Siráját.
Egészen döbbenetesen jó színház.
Úgy tesznek pedig, mintha nem akarnának élni a színház eszközeivel: nincs díszlet, pár széken kívül kellék sincs, a színészek a nézők közül lépnek a játéktérre, maszk sincs, jelmez sincs, sőt, szinte színház sincs, hisz a Thália kopott, feketére festett helyisége alig hasonlít arra a képre, amit az átlagemberben a színházról él. Nincsenek világot jelentő deszkák, nincs súgólyuk, nincs függöny, tényleg semmi sincs.
Színészek vannak és egy történet.
Bőven elég arra, hogy a néző figyelmét lekösse.
Először is, a történet, a Siráj.
Tökéletesen követi a csehovi Sirály történetét, a párbeszédek íve semmit nem változott, csak a fordítás lett frissebb, maibb.
És a színészek.
Ott játszanak az orrunk előtt, karnyújtásnyira. A Kosztyát alakító Nagy Zsolt a mellettem lévő székről állt fel. Később ugyanezen a széken szunyókált el Gyabronka József mint Petruska. Egyetlen hamis gesztust nem engedhetnek meg maguknak, ilyen közelségből a néző mindent lát és minden szitán átlát. Annyira az orrunk előtt játszódik a történet, hogy egyszercsak megszűnik a láthatatlan korlát a színész és a néző között: automatikusan nyúltam a táskámért, hogy egy tollat kölcsönözzek Borisznak, hogy fel tudja írni a címét, ahol majd Nyina megkeresheti. Kotorásztam, de sajnos nem találtam, kapott mástól.

Tudom hogy én jó médium vagyok az ilyesmihez, de ezzel az előadással most különösen együtt éltem. Mintha nem is színház lett volna; a saját gesztusaimat láttam viszont, a körülöttem élők reakcióit láttam viszont, már ezerszer lejátszott játszmákat láttam viszont, a végtelen fásultságot, a naív álmodozást, az unalmat, a megkeseredett vágyakat, a pikírtséget, a hiúságot, a számítást élhettem át néhány órára.
Azt az érzést, amikor az ember rájön, hogy a másik már ezerszer lejátszott jeleneteket ad elő és ezt eddig csak azért nem vettem észre mert azzal voltam elfoglalva, hogy a saját, már ezerszer eljátszott jeleneteimet játszam el úgy, hogy mások elhigyjék: most játszom először.

Holnap nyilván újra fogom írni ezt az egészet, nagyon bonyolult érzésekkel jöttem ki a színházból és már túl fáradt vagyok ahhoz, hogy mindezt az élményt összefüggően és érthetően leírjam. Akarnék még arról is beszélni, hogy milyen jó, hogy a nagyszinpadon, széles gesztusokkal és zengő orgánummal előadott színház mellett megélnek ezek a kicsi, intim eszközöket használó társulatok is (még egy ilyenről tudok, Pintér Béla és Társulata a Szkénében) de ehhez már tényleg késő van. Be kell ülni egy ilyen kis színházba. Csomó dologról le kell mondani, nincsen csillogás, nincsen elegancia, nincsen dúsan redőzött borvörös bársonyfüggöny, még vastaps sincs. Van viszont művészet és elibénk tartott tükör, amibe ha nem is mindig kellemes belenézni, de feltétlenül érdemes.