:-)) Szépjóestét!
Ma mégegyszer megnéztem a Sorstalanságot. Természetesen hallottam a nem túl lelkes kritikákról, de úgy voltam vele, hogy el sem olvasom őket addig, amig magam is nem láttam a filmet. Minden tiszteletem a kritikusoké, esztétáké és egyéb szakembereké, de vagyok én már olyan nagykislány, hogy el tudjam dönteni, mi a jó és/vagy mi a rossz egy filmben. Az első próbálkozásom nem sikerült, első sorból nem lehet mozit nézni, hát ma elmentem a Puskin moziba és vettem jegyet a leghátsó sorba. Nem volt nehéz, harmadig sem volt a nézőtér.
A multkori megérzésem azért mégiscsak jó volt: Koltai sokat gömbölyített a regényen, annak a száraz elbeszélő stílusát próbálta egy érzelmesebb képi világra lefordítani. Többé kevésbé sikerült is neki.
Inkább többé, de a gyönyörű fényekkel, a sok műkönnyel és a közelről mutatott, szenvedő arcokkal valahogy átesett a ló tulsó oldalára; A film éppencsakhogy nem szentimentális.
Igaziból az a legnagyobb baja, hogy régi, már ezerszer kipróbált és ezért biztos hatású eszközökkel operál: nagyon szép fényekkel, tökéletes arányokkal, nincs a filmben egy jelenet ami ne felelne meg az aranymetszés szabályainak. Csak sajnos mindez kevés ahhoz, hogy elfedje a helyenként nagyon gyenge színészi alakításokat. Műizzadság, szemcseppekkel tágított pupillák, távolba révedő tekintetek, és mégis, a jelenetek háromnegyede rossz szinészeket mutat. Azt már nem is részletezem, hogy milyen csapnivalóak a színészi hangok. Majdnem olyanok, mintha egy iskolásfiú olvasná fel a számára érthetetlen szöveget mesterkélten, rosszul hangsúlyozva.
Van persze néhány nagyon hiteles pillanat is:
A hazafelé baktató kisfiú, aki igazgatja a szélfútta kabátját hogy látszódjon a sárga csillag, mert azt mondták neki, hogy ezt ezentúl jól látható helyen kell viselnie.
A nagymama, aki nem ért semmit csak érzi hogy valami nagy baj van, próbálna segíteni, vagy legalább megtudni hogy mi készül, de mire feláll a kanapéról valaki kíméletesen mindig visszaülteti.
Vagy a rendőr aki leszedi a gyerekeket a hajnali buszról. Igaziból nem is tudjuk, hogy azért játszatja-e a fiúkat mert kímélni akarja őket, minél tovább elodázni számukra a felismerést, vagy azért, mert okos ember és tudja, hogy a jólnevelt úrifiúk könnyebben kezelhetők addig, amig azt hiszik, hogy csak egy kis lógásról meg kalandról van szó.
A szeplős, szemüveges kiskölök, aki roppant bizalomteli vigyorral bizonygatja, hogy ő bizony már tizenhat éves.
A vörös háromszöges, mosolygós lengyel fiú, aki pár embert kikap a végletekig legyengültek közül (persze csak azokat, akiknek nincs vérhasuk, azoknak még van esélyük) és felápolgatja őket.
Szóval ezek -meg még néhány- nagyon jó, hiteles jelenetei a filmnek.
Egyébként nem csak a színészi játékokkal van baj, hanem a film szerkezetével is. A regény is epizódokból áll, ezt a szerkezetet kívánja meg a tény, hogy ezeket az embereket hurcibálták, lerakták, othhagyták valahol egy darabig, átrendezték őket majd továbbvitték. Szóval nekem nincs bajom azzal, hogy a film gyakorlatilag klipekből áll, ez rendben van, azoknak az embereknek is 'még öt percekből' állt az élete. Az a baj, hogy sok -a történet szempontjából- nélkülözhető jelenet van a filmben. Ez nem azért nem jó mert 140 perc az elég hosszú idő, hanem azért, mert aránytalan a film. A koncentrációs tábor felszabadításáról például csak a zajokból értesülünk, ugyanakkor hosszú percek vannak arra szentelve, hogy a fájós lábú kisfiú a zuhogó esőben, a sárban csúszkálva vánszorog a latrina felé. Nagyon szép kép a lemenő nap felé hajlongó Finn, csak valahogy túl sok belőle, dramaturgiailag kilóg. Még akkor is kilóg, ha a film a magányt is meg akarja mutatni. A túl sok mellett van olyan is, amiből túl kevés volt:
Sajnálom például, hogy a Szakértő teljesen elsikkadt a filmben. A regényben az ő alakja gyakorolta rám a legmélyebb hatást. Biztosan azért, mert én nagyon tisztelem a tudást és a szakértelmet, számomra elképzelhetetlen, hogy egy jó mérnököt ne akarjon egy hatalom kihasználni. Ha bezárják és úgy dolgoztatják, még az is elviselhetőbb, minthogy szemrebbenés nélkül elpusztítják az emberrel együtt a tudást is. Ez persze nagyon szubjektív, csak belőlem fakad, kritika alapjául nem szolgálhat.
Szóval ilyen (vegyes) érzésekkel jöttem ki a moziból.
Szép filmet láttam, megható filmet láttam amit mindenkinek érdemes megnézni. De a mozi alapján a Sorstalanság nem kapna Nobel díjat. Oszkárt lehet hogy kapni fog -valószínűleg operatőrit-, de amilyen filmek oszkárt kapni szoktak, nos, ebbe a sorba (tisztelet a kivételnek) tán nem kéne beállni.