:-)) Szépjóestét!
Kitöltöttem.
Ha rajtam múlna, a parlamentben 55 % liberális, 22 % konzervatív és 23 % szocialista képviselő ülne.
Azt mondjuk nem mutatja ki a teszt, hogy ha rajtam múlna, a jelenlegi képviselőkből -pártállásra tekintet nélkül- egyetlen egy sem jutna be a parlamentbe. Arról sem szól a fáma, hogy ebből az 55-ből hány százalék ballib és hány százalék a konzervatív liberális. Arról pláne nincs szó, hogy mi van, ha netán alakul egy zöld párt Magyarországon? Jó, tudom, arra igen kevés esély van hogy egy igazi, valódi zöld párt induljon a választásokon, de mi van, ha netán mégis?
Egyébként meg vagyok elégedve az eredményemmel, értékrendemet tekintve szerintem teljesen helyén vagyok, akár államelnöknek is jelöltethettem volna magam; valamennyi politikai irányzattól el tudom fogadni a jót és a különböző szemléletmódokat jól ki tudom balanszérozni.
De az is lehet, hogy csak simán opportunista vagyok és demagóg.

Más:
máma valóságos kistérségi szakértővé képeztem át magam. Három istentelen nagy ekszcell táblázatból -a jogtár segítségével- kellett egyetlen, kistérségek szerint csoportosított anyagot csinálnom. Amikor megláttam a fájlokat, azt hittem hogy három napig ezen fogok kotlani, de nem - csend volt, hagytak dolgozni, délutánra kész is lettem. Mindig meglepődöm azon, hogy megfelelően nyugodt külső körülmények esetény milyen jól bírom a monoton munkát.
De az is lehet, hogy kipusztult belőlem a kreativitás.

Mégmás:
napok óta kísért egy jelenet a Jadviga párnájaból.
Egy szlovák népszokás lehet, hogy az asszonyok egy éjjel összegyűlnek és seprűn lovagolva, rikoltozva, szinte transzba esve kikiáltják annak a férfinak a nevét, akit a magukénak akarnak. Elég durva jelenet volt, Jadviga aznap éjjel jószerivel lepasszolta a férjét a kiscselédnek, Ankucinak, de most nem ez a lényeg.
Az fogott meg, ahogy az asszonyok egyszer egy évben, egymás között minden gátlást levetnek, letépik magukról a bugyit, seprűre pattannak és kiengedik magukból a nőstényállatot. Valami hihetetlen mély, ősi ösztönből fakadhat ez, úgy villyogtak mint a vércsék. Elrikoltozzák maguktól azt a férfit aki méltatlan, vagy csak már nincs és visongva követelik az újat - a férfit akire vágynak.
Az én valkür-vérem úgy fellobbant hogy attól féltem, felgyújtom a mozit.
Tényleg ezt kéne tenni. A bugyival együtt ledobni ezt a ránkkérgesedett mázat amit a nevelés úgy ad ránk, mint az erkölcs, a hűség, a női büszkeség szép ruháját. Csakhát ez a női lélek szép ruhája nem más, mint egy örökös viseletben elbüdösödött, átizzadt, elszalonásodott kényszerzubbony, ami gúzsba köti bennünk a nőiességet. Egy páncél, ami bezárja és nem engedi megmutatni a bennünk lakó nőstényt, az ösztönlényt. Vagy ösztön-nőt, ha úgy jobban tetszik.
Legalább egy évben egyszer le kéne magunkról szaggatni a bugyit, seprűre ülni és addig sikoltozni, kiabálni, amig az összes gyáva és érdemtelen férfi emléke elhagy minket ijedtében. Széttépni őket miszlikbe, kiseprűzni az életünkből és nem lenni többé jó kislányok, engedelmes kislányok, rendes kislányok, hanem csak azok, amik vagyunk: istenek lányai, akik a vérükben hordják a nőiességet és nem engednek semmiféle rájuk kényszerített társadalmi elvárásnak, nem tűrnek piszkos kis játszmákat, hűtlenkedéseket, napi elárulásokat.